KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/május
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Múltunk a beton alatt Magyar film, magyar idő – 1. rész
• Kelecsényi László: És akkor a Psota… Psota Irén (1929-2016)
• Babiczky László: Összhangzat és intuíció Beszélgetés Zányi Tamással
• Soós Tamás Dénes: 80 év derű Beszélgetés Csukás Istvánnal
ANDRZEJ ZULAWSKI
• Varga Zoltán: Lázas szerelmek balladái Andrzej Zulawski démonai
BRIT BŰNÖK
• Győri Zsolt: „Nem fröcsög a vér” Beszélgetés Mike Hodges-szal
• Roboz Gábor: Antihősök krónikái Ruth Rendell a moziban
TÁVOL-KELET
• Teszár Dávid: Kistigrisből nagy tigris Koreai film 2010-2015
• Géczi Zoltán: Renegátok sötét öltönyben Dél-koreai gengszterfilmek új hulláma
• Varró Attila: Nyolc milliméteres tűzerő Japán punkfilmek
FESZTIVÁL
• Soós Tamás Dénes: Az unokák mozija Magyar Filmhét: kisjátékfilmek
• Orosz Anna Ida: A pálya szélén Magyar Filmhét: animációs filmek
• Csiger Ádám: A nagy shortolás Friss Hús Fesztivál
• Pintér Judit: Ciao Annamaria! Trieszt
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Egy bunkó újságíró naplója Daniel Kehlmann: Én és Kaminski
• Forgács Nóra Kinga: A múltam helyett a múltadban Wolfgang Becker: Én és Kaminski
KRITIKA
• Sepsi László: Putyin kedvenc videójátéka Ilya Naishuller: Hardcore Henry
• Soós Tamás Dénes: Két gyerek, négy kerék Tiszta szívvel
• Baski Sándor: Kitörési kísérlet Hurok
MOZI
• Baski Sándor: Mama
• Pazár Sarolta: A kommuna
• Forgács Nóra Kinga: Az alsó szomszéd
• Jankovics Márton: A lánykirály
• Vajda Judit: Bazi nagy görög lagzi 2.
• Simor Eszter: Gyilkos páros
• Tüske Zsuzsanna: A Főnök
• Alföldi Nóra: A szerelem gyerekkel jön
• Sepsi László: Cloverfield Lane 10
• Andorka György: Batman Superman ellen: Az igazság hajnala
• Varró Attila: A Vadász és a Jégkirálynő
• Kránicz Bence: A dzsungel könyve
DVD
• Bocsor Péter: Egyenesen Comptonból
• Gelencsér Gábor: Bizalom
• Soós Tamás Dénes: A harminchármak
• Gelencsér Gábor: Szegény gazdagok

• Kárpáti György: Szemmérték A FIPRESCI 90 éve
DVD
• Kránicz Bence: A válságstáb
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Takemitsu Toru

Kilencvenhárom zene

Fáy Miklós

Válogatás kilencvenhárom játékfilm – A homok asszonya, a Dodeskaden s más remekművek – konzseniális zenéjéből.

 

Ki ma a zeneszerző a világban? Ki az az egy, aki Mozart, Beethoven vagy Brahms? Talán Cage? Kurtág? Pendereczki? Boulez? Paul McCartney? A japánoknak könnyű. Nekik megvan a maguk világhírű komponistája. Vagy legalábbis megvolt 1996. február 20-ig. Úgy hívták, hogy Takemitsu Toru.

Hogy kicsoda Takemitsu Toru, arra bizonyos szempontból egyszerű a válasz. Született 1930-ban Tokióban, talán a legrosszabb időben, ami csak elképzelhető. Tizenhárom évesen behívták a hadseregbe, tanulóidejében a bombák fütyülését hallgatta. Mégis katonaként hallott egy lemezt, amelyen Josephine Baker énekelt, és ennek hatására határozta el, hogy zeneszerző lesz. A háború után magánúton képezte magát, de végső soron autodidaktaként lett a leghíresebb japán komponista.

Egy pillanatra képzeljük el a háború utáni Japánt. Az országban megszállóként ott vannak az amerikai katonák, a maguk nyugati művészetével, atombombát hozó kultúrájával. A hagyományos japán muzsikát lejáratta a háborúhoz vezető nemzeti mozgalom. A kommunizmusban kicsit nehéz bízni Kína és a Szovjetunió közvetlen közelségében. Egyszerűen nincs miben hinni. Nincs zene, amin hitelesen lehetne megszólalni. Csak a csönd marad.

A csönd marad, meg Takemitsu hihetetlen fogékonysága. Megtanulja a kelet és a nyugat muzsikáját, és közben fölfedezi magának a konkrét zenét. Magnóval járja a várost és a természetet, zajokból készít zeneműveket. 1956-ban készül el az Ai című kompozícióval. Ai – ez a szó azt jelenti japánul, hogy szeretet. Ezt az egyetlen szót gyorsította, lassította, sokszorozta meg, ennek adott formát, hogy zenévé változtassa. De írt Requiemet vonószenekarra, átdolgozott gitárra Beatles-dalokat, és concertót alkotott biwára, shakuhachira és zenekarra, Novemberi léptek címmel.

Mielőtt még megértőén bólintanánk: ez nem East meets West, nem a kétféle kultúra ötvözete, akár öszvér, akár termékeny megoldásként. A Novemberi léptekben a nyugati és keleti hangszerek nem együtt, hanem felváltva játszanak. „Nem eltüntetni akarom a különbségeket, hanem elmélyíteni, hogy ezáltal hangsúlyosakká váljanak” – ezt Takemitsu mondta.

Hát ki ez a zeneszerző? A legnyugatibb keleti vagy a legkeletibb nyugati?

Akárhogy is, ő volt az egyik legtermékenyebb filmzeneszerző. A puszta szám is megdöbbentő. 1956-tól harminckilenc éven át összesen kilencvenhárom egész estés film kíséretét írta meg. Mégcsak nem is egyenletesen elosztva. 1964-ben például tizenegy filmzenét írt, és közöttük van A homok asszonya is. És ez nem valami könnyű kezű termékenység, laza, szélhámos munka. Takemitsu megszállott volt. A zene mellett a film megszállottja is. Évente megnézett háromszázat. Azt mondta, hogy számára az a legjobb, ha nem érti a nyelvet, amelyen a filmben beszélnek, mert így oly módon éli át az egészet, mintha zenét hallgatna.

Az óriási mennyiségből talán már nyilvánvaló, hogy képtelenség reprezentatív lemezt, hatvan percnyi válogatást összeállítani Takemitsu filmzenéiből. Milyen alapon? A filmek erényei szerint? Ki állítja, hogy a legjobb filmnek a legjobb a zenéje is? És a stílus?

Takemitsu írt keringőt és hagyományos zenét, tangót és kísérleti muzsikát. Melyik az igazi arca? A válasz kézenfekvő: mindegyik.

Az biztos, hogy néha a zene alapján jobban eligazodunk a filmkészítő szándékai között. Kuroszava Dodeskadenjéről azt hihetnénk, hogy annál japánabb film nincs is. A zene hozzá mégis olyan, mint a hatvanas években készült olasz vagy francia filmeké. Hát persze, csap az ember a homlokára, hiszen a filmbéli álmodozó apa is olyanokat mond, hogy mi japánok szeretünk fából építkezni, a dombok tövébe, nem úgy, mint a nyugatiak. Mi ez, ha nem masszív ismeretterjesztés?

Nem érdemes megsértődni miatta, Japán irdatlan messze van. Hogy mást ne mondjak: Masaki Kobayashi filmjenek címe a világon mindenütt az, hogy Harakiri. Kivétel Japán, ahol az öngyilkosságnak ezt a módját szeppukunak mondják.

De egyéb okból sem lehet hű Takemitsu filmzenéihez a hanglemez. A cédén csak a zene van rajta, de a Takemitsu által készített filmzenék lehetnek európaiak, tradicionálisak és keverékek, teljesen mindegy, egyetlen olyan dolog mindig marad, amiben hasonlítanak, ez pedig a csend. Takemitsu, aki csakis akkor írt zenét, ha nagyon kellett, ismerte a csend erejét, talán a jelentését is. Egyszer azt mondta: „Bebizonyították, hogy a delfinek nem az általuk kibocsátott hangok, hanem a hangok közötti szünetek útján kommunikálnak. Nagyon provokatív felfedezés.”

 

The Film Music of Toru Takemitsu (Nonesuch, 1997)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/03 29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3629