Láttuk még

Kelly hősei

Lalík Sándor

Filmnézői tapasztalataink alapján könnyedén felelhetünk a kérdésre: mi kell egy sikeres bankrabláshoz? Mindenekelőtt egy kellőképp hűvös intelligenciájú főhős, akinek agyában a legfantasztikusabb, leglehetetlenebbnek látszó ötlet is megfogamzik. Kellenek segítőtársak, akik precíz összjátékkal hajtják végre a részletesen kidolgozott haditervet. És bizonyára kell egy adag szerencse is, ami ha nincs, meg kell teremteni.

Mindez együtt van Brian G. Hutton több mint tíz évvel ezelőtt készített filmjében, ám mozidarabjának különös pikantériát az ad, hogy az ő brigádja második világháborús amerikai katonákból áll, akik a franciaországi német frontvonalak mögé hatolva akarnak kirámolni egy aranyrudakkal teli bankot. Ezek a katonák – mint az számos filmből és regényből ismert – otthoni beidegződéseikkel, lezserségükkel, hányavetiségükkel jöttek az európai hadszíntérre. Az értelmetlen hősiesség és a passzív pihenőidő közt találnak módot arra, hogy hasznosítsák fölös energiáikat, érvényesítsék racionális prakticizmusukat. A film elején még joggal hihetjük, hogy az amerikaiaktól megszokott tárgyi hitelességű, realista világba csöppentünk; ez a későbbiek során azonban mindinkább elhalványul: a „bankrablás”-hadművelet mechanizmusa mögött a háborús háttér szükséges díszletté-kellékké egyszerűsödik, az időnként feltűnő németek bábukként statisztálnak. A magánkülönítmény vezérkarából Faramuci (Donald Sutherland) anakronisztikus, normákon kívül- és felülálló hippi-figurája a leghatásosabb. Mellette „feltűnően” szürke marad az akció irányítója, a westernhősként ismert Clint Eastwood. Ami ott megjelenésben, gesztusban elegendő, adva van, az itt meglehetősen kevés. A harmadik sztár Telly Savalas „hozza” a harapós, de melegszívű őrmester közismert formuláját.

A film humorforrása az ötlet kibontása: az össze nem illők összeillesztése. A látványos gegek és szópetárdák még könnyen célt érnek, a „stílustalan” öldöklések azonban már kevésbé találják helyüket ebben – a különben jóízű szórakozást nyújtó – kommerszben. A film nem lesz szatíra, megmarad a jópofáskodás keretei között annak, ami vállaltan lenni akar: (háborús hátterű) vígjátéknak. Úgy teszi céltáblájává a nemzeti karaktert, hogy közben erényeit is magasztalja, úgy cinikus, hogy közben el is érzékenyedik. A hazafiúi lelkesedést dollárárfolyamon jegyező hőseit talán el is fogadhatnánk, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy kik ellen és minek az érdekében folyt az a bizonyos háború.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1984/06 50. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6412

Cikk értékelése:

szavazat: 1179 átlag: 5.44