Papírmozi

PAPÍRMOZI

Bayer Antal

Eliot Bell ilyen fiú

Az előző magyar nyelvű Lucky Luke-epizód John Ford vadnyugati történetei előtt tisztelgett, a legutóbbi viszont a spaghetti westernnek piszkál oda egyet, de olyan finoman, ahogy arra csak René Goscinny volt képes. A két rész eredeti megjelenése között nyolc év telt el (1964, 1972), és pont erre az időszakra esnek Sergio Leone munkásságának legemlékezetesebb filmjei, amelyeknek a főszereplői, Clint Eastwood és Lee Van Cleef ikonná válásukat köszönhetik.

Hihetetlen népszerűsége ellenére az új alzsánernek nem csak rajongói voltak, és főként a klasszikus western rajongói aggodalmaskodtak azon, hogy a leginkább John Wayne által alakított, modorukban kissé pokróc, de velejéig becsületes, morális iránytűként alkalmazott hősök helyét átveszik az olyan figurák, akik csak akkor használják a közjót, amikor az egybeesik saját érdekükkel, legyen az anyagi haszonszerzés vagy személyes bosszúállás.

Már a címlapról kiderül, hogy Lucky Luke-nak ezúttal egy Lee Van Cleefre hasonlító alakkal fog meggyűlni a baja. Eliot Bellen ott a jellegzetes kalap, a trail duster kabát, a szája sarkból lóg a pipa, a lába előtt szétszórt dollárok. Meg az a nézés, persze, jól eltúlozva. Ahogy a történetben minden: Goscinny pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, hogy nem tetszik neki az új divat: a cowboy-film főszereplője legyen csak nemesen önzetlen, a pénz kizárólag a rosszakat érdekelheti. Persze, erre még a legfiatalabb olvasók között is akad, aki felteszi a kérdést, hogy tessék mondani, akkor most miből is él Lucky Luke, de ez a kérdés ugyanúgy nem helyénvaló, mint az, hogy szokott-e vécére járni, vagy zoknit váltani.

De nem csak ettől a hosszú kacsintástól lett A fejvadász a Lucky Luke-sorozat egyik legremekebb darabja. A fehérek anyagiasságától megfertőzött indiánok, a tömeges szuvenír-hamisítás, az utalás az állatok jogaira, a Frankenstein-szörnyes álarcot viselő varázsló, a lovaihoz idomuló dúsgazdag tenyésztő alakja egytől-egyig olyan elemek, amelyeket megszoktunk és el is várunk ugyan a szerzőktől, ám mégis minden alkalommal ellenállhatatlanul megkacagtatnak minket.

Lucky Luke 19: A fejvadász. Színes, puhafedeles, 44 oldal. Kiadó: Pesti Könyv.

Pif és Herkules

Noha a kedves és találékony kutyust és örök nemezisét, a mindig piszkoskodó macskát még Lucky Luke-nál is korábban megismerhette a magyar olvasó, a Pajtás-Kockás családhoz tartozó lapok megszűnése óta nem nagyon találkozhatott velük. Igaz, Franciaországban is többször megszakadtak a kalandjaik. A történetek egyik legismertebb írója, François Corteggiani, aki főként az 1980-as években alakította a sorsukat, pár évvel ezelőtt felkérést kapott a L’Humanité című napilaptól (ahol Pif bő 60 évvel ezelőtt útnak indult), hogy – a gyökerekhez visszatérve – készítsen napi képsorokat. A rajzolóként is ügyes és sikeres Corteggiani nemrég tudta le a hétszázadik stripet, és hozzájárulását adta, hogy megjelenhessen magyarul egy kisebb gyűjtemény, korlátozott példányszámban.

Úgy tűnik, a korszellem változásának a hatása alól Pifék sem tudják kivonni magukat. Mintha Pif már nem lenne olyan aranyos, és nem egyszer szinte megelőző csapásként tol ki Herkulessel, aki viszont most már inkább tűnik butának, mint szemétnek. Ezzel együtt a poénok rendszerint ülnek, és vannak köztük igazán frissek, sőt az aktualitásokra reagálók is, ami korábban nem volt jellemző a sorozatra. Lehet, hogy a nosztalgiázóknak kevésbé fog bejönni, mintha a klasszikus képsorokból jelent volna meg egy válogatás, de örömteli, hogy legalább ez van, és érdekes látni, hogy merre halad ez az örökéletű sorozat.

Pif és Herkules. Fekete-fehér, irkafűzött, 24 oldal. Kiadó: Nero Blanco Comix.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2014/06 64-64. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11877

Cikk értékelése:

szavazat: 134 átlag: 5.41