Kritika

Nyugattól Keletre, avagy a média diszkrét bája

Orbis Pictus

Bori Erzsébet

A nézőnek elege lett a valóságból, a sok szövegből, mesét, mozit akart. Újabb filmjükben Dárdayék heroikus erőfeszítést tettek a közönségigények és saját eszményeik összebékítésére.

Robusztus szovjet katonai teherautó járja a budapesti utcákat. A GAZ igénytelen külseje a NASA csúcstechnológiáját rejti, a volánnál Ivándzsó Béla árufuvarozó (Tornádó Bt.), mellette hű alkalmazottja, a platón pedig a Nyugattól Keletre, avagy a média diszkrét bája című új magyar film főszereplője, a televízió. Annak is egy kapitális példánya. Ezt kell „leszállítani”, a Váci utcából egészen a déli végekig, egyenesen át a mai Magyarország látható világán.

Tehát road movie. Hinnénk, hogy az amerikai alapműfajhoz nálunk – ez kis ország – éppen az alap hiányzik: az út meg a távolságok. Dárday István és Szalag Györgyi tudja a megoldást: ha rövid az út, toldd meg egy-két kitérővel. És hogy mekkorák a távolságok ebben az országban, az szabad szemmel is jól kivehető, elég beülnünk Ivándzsó luxusautójába: a szélvédőn át, előrefelé tekintve takaros épületek, elegáns üzletek, világcégek reklámjai, egy jólmenő európai nagyváros képei, de ha magunk mögé nézünk, a visszapillantó tükörbe, vedlett, szürke házak, kutyaszaros járdán két rossz külsejű alak gyomroz egy harmadikat.

Remek alaphelyzet, ígéretes felvezetés. Mert egy percig se gondoljuk, hogy a jelenkori Magyarország vizuális térképét adni kis igényű vállalkozás, amely óhatatlan megmarad a jelenségszinten, s csupán a sekélyesből bír meríteni. Egyfelől nagyon is filmszerű, moziba való megközelítés ez, másfelől az utóbbi évek magyarországi változásai a szó szoros értelmében szembeszökőék. Az elénk táruló látvány – egy kopott, öreg bérházban megnyílt új üzlet rikítóra mázolt portálja, egy öltő ruha, egy interieur, a reklámok vagy a politika ikonográfiája – hihetetlenül beszédes és jelentéstele.

Kimondva, kimondatlanul évek óta várjuk már, hogy valaki végre választ adjon a kérdésre: mi lett itt? Képtelenül rövid idő alatt átalakult, fölfordult körülöttünk minden, a nagyvilágtól legszemélyesebb köreinkig. A játékfilmnek kitüntetett szerepe volna világunk megmutatásában, de néhány balul sikerült vagy erőtlen kísérletnél, olcsó vígjátéknál többre még nem futotta.

Dárdayékat soha sem érhette az a vád, hogy kibújnak a magyar valóság alól. Teljes pályájuk a szociográfia körébe vág, és nevükhöz fűzhető a hetvenes évek talán legérdekesebb, legeredetibb műfaja, a fikciós dokumentum, avagy a dokumentarista játékfilm.

Visszatekintve a magyar mozgókép közelmúltjára ma már felismerhető, hogy a hatvanas években a játékfilm, a hetvenesekben a szociográfiai dokumentum, a nyolcvanasokban a történelmi tényfeltárás dominált. A dokumentumfilm – mint szélesebb közönségréteget is vonzó műfaj – virágzása egy jól körülírható történelmi pillanathoz köthető: amikor a közösség tudnivágyára találkozott a közlés, a kimondhatóság (viszonylagos) szabadságával. Semmi más nem számított, nem volt szükség művészi megformálásra. Ezeknek a filmeknek az értékét egyedül igazságfokban mérték. A néző „igénytelenségével”, (ma pedig a műfaj kiemelt támogatásával) persze vissza is lehetett élni, a mozit eluralta a verbalizmus; a sok beszélő fej, amelyekből csak úgy ömlik a szó, szó, szó. A dokumentarista játékfilm kínálkozott itt is kivezető útnak. Vizuálisan izgalmasabbá tette a látványt, egyetemesebb érvényűvé és átélhetőbbé a dokumentumok igazságát, egyszersmind nagyobb valósághűségre, problémaérzékenységre hangolta a fikciót. Dárdayék műfajkísérletét mind a közönség, mind a szakma jól fogadta. Emlékezzünk a Jutalomutazás hazai és nemzetközi sikereire, a Filmregény körül magasra csapó vitákra, a Harcmodor kritikai elismerésére. Aztán a nyolcvanas évekre elfogytak a sikerek, és megfogyatkoztak maguk a filmek is. Talán nem egyszerűen a filmszociográfia iránt csappant meg az érdeklődés, hanem egyenesen a valóságtól fordult el a néző. (Jellemző a korszak leggyakrabban használt fordulata: „ez van”. Nincs szükség magyarázatra, fölösleges méltatlankodni, kár a szóért, úgyis tudjuk: ez van.) Az idő állni látszék, változásra, változtatásra nem ígérkezett esély, az egyéni stratégiák és sorsváltozatok mind taszítóak vagy ijesztőek voltak. Közben meg a változatlan rend keretein belül – tehát torzan és féloldalasan – formálódni kezdett egy másik, új berendezkedés. Ennek akart filmje lenni az 1988-as A dokumentátor. Csak áldozatul esett a mozi két ősellenségének, a publicisztikának és a teóriának. A Nyugattól Keletre, avagy a média diszkrét bája sok, túl sok tekintetben A dokumentátor folytatása.

A dokumentarista játékfilmnek, a Dárday-félének is, sokszor hibájául róják fel vontatottságát és széteső szerkezetét. Ezek a kifogások helytállóak, de nem jogosak. A fikciós dokumentum műfaját épp az új narrációs lehetőségek keresése hívta életre. Kitüntetett értékei, a valóság-közeliség és a hitelesség kedvéért önként mondott le a célra és poénra hegyezett, csúcspontok köré szervezett, lényegében hollywoodi dramaturgiáról, s választotta, vállalta a lassúbb folyású, kanyargósabb, laposabb elbeszélésmódot. A Nyugattól keletre... is a készülék leszállítására mint vezetőszálra felfűzött laza epizódokból áll; a televíziónak számos kanyart és kitérőt kell tennie, hogy kilegyen a kilométer/perc (az alkotók százat vallanak be, a film valójában több mint kétórás). Az ilyesmi hossza tényleg tetszés szerint változtatható, könnyű szívvel lemondanánk például a balatoni kiruccanásról, melynek semmi funkciója nincs, hacsak az nem, hogy közelebb jussunk a sorsdöntő zalahalápi randevú színhelyéhez.

Dárday és Szalai rendkívül tudatos alkotók, pontosan érzékelték, hogy a hetvenes évek után lejárt a filmszociográfia ideje, a nézőnek elege lett a valóságból meg a sok szövegből, látványt, mesét, mozit akart. Újabb filmjeiben heroikus erőfeszítést tettek a közönségigények és saját, filmről való elgondolásaik, eszményeik összebékítésére. Aktuális, izgalmas témákat kerestek, vizuális ötletekkel, gegekkel, humorral fűszerezett, választékosan fotografált munkákra törekedtek. Kísérletük mindeddig csak felemás eredményeket hozott. Ezúttal sem az a baj, hogy a látható világban kívánták megtalálni és felmutatni felettébb átmeneti viszonyainkat. Rendre akkor lépnek föl a rövidzárlatok, amikor – alábecsülve választott nézőpontjukat- e szándék ellenében működnek, s erőnek erejével láthatóvá akarják tenni a lényege szerint láthatatlant. A mulatságos és hátborzongatóan életszerű közúti igazoltatás abszurd remeklése után mélyen lehangoló az ukrán fegyvermaffia körében viszontlátni a civilruhás nyomozót (vajon színész az a rendőr, vagy ready made?). És fel nem foghatom, miért kell egy Lincolnt és egy szamárkordét egymásra úsztatni, ráadásul Magyarország térképe fölött, amikor az előző másfél órában mást sem láttunk, mint az ordító egyenlőtlenségek leltárát, az étkezési szokásoktól a mentalitásig, az öltözködéstől a szókincsig.

A Nyugattól Keletre, avagy a média diszkrét bájában sok a szöveg. Dokumentarista örökség, intéznénk el a dolgot, de itt nemcsak a szereplők, hanem a tárgyak, a helyszínek, a jelképek is módfelett beszédesek. Beszélő nevük van a személyeknek (a televízió szerencsés nyertesét Magyar Jánosnak hívják, a vállalkozót Iván-dzsónak, s még Béla is, alkalmazottai Apró, Meló és Bukta). Ők mind erősen, gyakran és hosszan mondják a magukét, szövegelnek, dumálnak, repelnek, nyomják a sódert. Nem megírt dialógusokat hallunk, hanem improvizációkat, s azért döntő az ilyen filmekben a játszó személyek kiválasztása. Dárdayék többnyire megtalálták a maguk embereit, de most Szőkével törököt fogtak. Létezik egy Szőke András a hasonnevű rendező filmjeiben, bumfordi és költői, mélyérzésű tahó és rettenthetetlen kisember, aki puszta megjelenésével képes leleplezni a környezete összes gazságát, hamisságát és abszurditását. De a figura csak saját közegében működik. Itt nem kevesebbet vártak Szőkétől, mint hogy „emelje el” a filmet, rántsa ki a publicisztika-valóság sarából. Ehhez képest Apró alakja nincs kidolgozva, Szőke nem leli a helyét, minden szituációt túljátszik és túlbeszél (igaz, a stílusalkotó kültelki artikuláció miatt a felét nem érteni), végül belezokog egy zúzapörköltbe, és kisétál a képből. Remek viszont a szerző-mozgó hazai vállalkozó és nemzetközi maffiózó, Regős János rezervált alakításában. Ez a szerep oly kényes, mint Hamlet atyjának szelleme, túljátszva paródiának hatna, de ha így feltűnik a vásznon, a néző máris tudja, hol van – moziban, természetesen –, és boldogan adja át magát a filmnézésnek. Ivándzsó Béla egyszerre valóságos és mesebeli figurája menti, ami menthető. Rögtön ráismerünk: a hetvenes-nyolcvanas évek pályaelhagyó értelmiségije, ki a rendszerváltásra kellőképp megalapozta kisvállalkozását, azután már csak profilt kellett bővítenie. Őszintén sajnáljuk, hogy rút véget ér, annál is inkább, mert a Nyugattól Keletre... egy tervezett trilógia első darabja, így a Sonyboy következő részeiben már nem láthatjuk a Tornádó Bt. figyelemreméltó főnökét.

Délnek tartunk – súgja a film –, s ha nem vigyázunk, észre sem vesszük, rövid úton a hóborította zöldhatár túlfelén találjuk magunkat. De bármerre megyünk is, a média velünk van. Szól az elnémíthatatlan, „magasabb helyről” irányított televízió, benne a nemzetközi egyenmenü, hozzá a hazai ízek, mindeközben pedig reklám és reklám. Akármit adnak is, annak soha, a legtávolabbról sincs köze ahhoz, ami az emberek élete. A „tízmillió magyar fogyasztó” meg éli a maga legkevésbé sem gondtalan napjait, és ügyet sem vet a televízióra. (Tudjuk, a valóságban korántsem ilyen idilli a viszony: a tévé ugyan tesz a nézőre, a tízmillió viszont rá van utalva, kényszerítve a dobozra.)

Ha a szereplők nem is, a film azért reagál a televízióban történtekre. Nevezhetnénk médiavitának, ha a kifejezést nem foglalta volna el az aktuálpolitika. (Becsületére legyen mondva, Dárdayék műve mindvégig elkerüli a direkt politizálást.) A vita szigorúan szakmai: a televízióban látható művi realitás ellenében a film a valóság képeit mutatja. A tévé való-színűden multicolor ege alatt a működő szürke-, fekete- és hadigazdaságot, -piacot és -fuvart. A teherautó platóján alig használt aranyozott puttók, emberpiacon szegődtetett munkások, háziállatok, végül galambokkal álcázott Kalasnyikovok utaznak együtt az óriás készülékkel. A műsor vége felé hőseink valahol utat vesztenek, s épp lefele tartanak a térképről, miközben a televízióban emelkedett képek kísérik a nemzeti anatémát. Magasból nézvést még megvolna az ország...

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1994/05 50-51. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1148

Cikk értékelése:

szavazat: 1384 átlag: 5.46