FesztiválTriesztFesztivál a határonPintér Judit
Egy fesztivál, amely az elmúlt húsz év Európáját átalakító történelmi, politikai és társadalmi változások szemtanúja volt.
A Trieszti (korábban Alpok-Adria) Filmfesztivál 2009 januárjában ünnepelte 20. születésnapját. A kilencvenes évek végén azért változtatott nevet, mert választéka lassan túlnőtt a térségen. A főleg fiatalokból álló fesztiválstáb mind tudatosabb választásokkal építette föl a mai, immár Kazahsztántól Törökországig sok országot befogadó mustrát. Ismeretei bővülésével meggyőződésévé vált, hogy történetek és tehetségek olyan gazdag tárházára bukkant, amelyet legalább a fesztivál mind népesebb, értőbb és ma már több nemzedéket képviselő közönségének érdemes megmutatnia. A kelet-közép- és kelet-európai filmművészet múltjának és jelenének szisztematikus feldolgozása mellett azonban a fesztivál az elmúlt húsz év történelmi, politikai és társadalmi változásainak is az egyik kivételes szemtanúja volt. A Nyugat és Kelet között szimbolikus hidat verő „határvárosnak” ez az 1989-ben nagy reményekkel létrehozott rendezvénye a legnehezebb időszakokban is hű maradt fő célkitűzéséhez, „eszmék, művek és emberek szabad áramlásának” elősegítéséhez. Az Alpok-Adria Közösség országainak miniszterei jelenlétében „Film – határok nélkül” címmel rendezett első konferencián még számos nemzetközi intézmény és nyugati kormány támogatásával optimista tervek születtek egy nagy közép-európai filmközpont létrehozásáról. A nemzetközi szervezőbizottság tagjaként rögtön feltűnt, hogy eleinte a létező szocializmus összeomlását saját győzelmükként ünneplő nyugatiak jobban örültek a kelet-nyugati párbeszéd fellendülésének. A keletiek a kényszerű együttműködés megszűnése után mintha kevésbé szívesen társultak volna önként a „baráti országokkal”. Az összetartozás gondolatát nemsokára valóban elhomályosította az önállóságot követelő kis népek közötti gyűlölködés. Az olasz belpolitikai viharok tovább súlyosbították a rokonszenves kezdeményezés helyzetét. Noha a nagyszabású tervek meghiúsulása után a fesztivál kikerült a nemzetközi politika érdeklődésének középpontjából, a szervezők – küldetésük fontosságának tudatában és az állandó anyagi nehézségekkel dacolva – máig életben tartották.
1991 decemberében, az „Identitás és határok” című konferencia idején, már dúlt a balkáni polgárháború. Az előadók (a térség filmművészetének történetéből vett példákra támaszkodva) azt vizsgálták, honnan ered az integrációs törekvésekkel épp ellentétes hatású nacionalizmus. 1993-tól tovább erősödött a csalódás. A „Bábeli filmvászon” című konferencián a filmesek már a minden országban jól ismert gondokat sorolták.
Mivel a trieszti fesztivál szervezői úgy gondolták, hogy akár a háborúban álló felek között is közvetíteniük kell, 1994-ben meghívták a szerb ®ivojin Pavlović Dezertőr című alkotását Triesztbe. Noha a rendező ismert ellenzéki volt, s filmje elítélte Miloąević háborúját, a horvát kormány tiltakozott a vetítése ellen. Még az egyik horvát alkotó, az évekig Párizsban élő, nemzetközi hírű szobrász – Orson Welles alkotó- és élettársa –, Oja Kodar is hasonló vehemenciával támadta a filmet, anélkül, hogy látta volna. Az Olasz Filmkritikusok Szövetsége és a fesztivál művészeti igazgatója azonban kiállt a döntés mellett, és továbbra sem helyezte embargó alá a szellemiségének megfelelő műveket vagy alkotókat. Így kerülhetett sor 1996-ban három elszakított barát, egy bosnyák költő, egy horvát író és egy szerb rendező emlékezetes találkozására Triesztben.
A fesztivál az állandó szekciókban nyújtotta a legizgalmasabb látnivalókat. A nemzetközileg ismertebb filmművészetek (cseh, lengyel, magyar) bemutatása mellett sok „fehér foltot” is felfedeztek (türkmén, tadzsik, kazah, kirgiz, üzbég, albán, bolgár, román, ukrán válogatás). A nagy rendezőegyéniségek (2008-ban például Gaál István) életművének retrospektív vetítést és igényes kiadványokat szenteltek. A tematikus rendezvények általában a legaktuálisabb problémákat vették górcső alá. Az említetteken kívül a „Nyílt tér Szarajevónak”, a „Médeia: megtagadott gyermekek, háborús anyák” vagy a „Meghasonlott lelkek: Izraelbe emigrált szovjet és Németországban élő török rendezők filmjei” című rendezvény szolgált a legtöbb tanulsággal. Akadt azért néhány könnyebb téma is, köztük két magyar vonatkozású. De nem feledkeztek el Európa keletebbi felének fontos közelmúlt-beli történelmi eseményeiről (magyar ‘56, csehszlovák ‘68, lengyel ’80), ahogy a jelen legégetőbb problémáiról, fenyegetéseiről sem (a neonácik és az erősödő idegengyűlölet, antiszemitizmus).
Sorra bemutatták a résztvevő országok filmfőiskoláit, legfontosabb filmkészítő műhelyeit (így a Balázs Béla Stúdiót vagy az Inforgot), illetve kevésbé ismert irányzatait is (például a magyar avantgárd filmet). „A trieszti filmvászon”-szekcióban a városból származó filmesek kapnak helyet. A multimedialitás jegyében ugyancsak rendeznek képzőművészeti kiállításokat, zenei, színházi és kortárs táncművészeti programokat (a magyar táncfilmek vetítésekor fellépett Triesztben Ladányi Andrea). A versenyfilmek válogatásakor mindig törekedtek az új tehetségek felfedezésére, pályájuk nyomonkövetésére. Így lett a fesztivál visszatérő vendége Enyedi Ildikó, Fehér György, Janisch Attila, Fliegauf Benedek, Pálfi György vagy Mundruczó Kornél. A magyar film népszerűsítése érdekében végzett tevékenységéért tehát Annamaria Percavassi művészeti igazgató és stábja méltán kapott 2003 januárjában Pro Cultura Hungariae-díjat.
*
A 20. születésnapra sem hivalkodó fogadásokkal, hanem gazdag programmal készültek. A nemzeti filmművészetek bemutatását görög játék- és rövidfilmekkel, a rendezői retrospektívek sorozatát Walerian Borowczykkal folytatták. A tematikus rendezvény ürügye ebben az évben az első írországi mozi, a James Joyce és néhány trieszti vállalkozó nevéhez fűződő dublini Volta megnyitásának 100. évfordulója volt. Az Eastweek – új tehetségek, nagy mesterek elnevezésű legújabb kezdeményezésnek is volt magyar résztvevője: a kelet-európai filmfőiskolákról érkezett hallgatók Mészáros Mártával találkozhattak.
A játékfilmek versenyében idén Mundruczó Kornél Deltája képviselte Magyarországot (a fődíjat végül Andreas Dresen alkotása, a Kilencedik mennyország vitte el). A fesztivál épp a Berlini Fal ledöntésének évében, 1989-ben született, ezért januárban sok szó esett az évfordulóról is. Mivel a fesztiválról ezúttal mint az európai változások tanújáról szeretnék megemlékezni, az idei filmek közül is csupán néhány, a mustra e jelentős hagyományába szervesen illeszkedő művet emelek ki.
Nem véletlen, hogy a triesztiek az átlagosnál mélyebb együttérzéssel viszonyulnak Kelet-Európához, hiszen a 20. század történelme az ott élő népek sorstragédiáihoz hasonló szenvedésekkel sújtotta a város és környéke lakóit. A térség filmeseinek teret adó szekcióban, a Filmzónákban több kényes és érzékeny, hivatalosan ma is agyonhallgatott történelmi témát feldolgozó filmet láthattunk. Mert nemcsak mifelénk nem néznek őszintén szembe a szomszédos népek közötti történelmi konfliktusokkal, hanem az olasz és a szlovén politikusok többsége sem hajlandó erre. Máig tabu például az olasz-szlovén határ környékén élő nemzetiségeknek az első világháborútól kezdve állandósult kálváriája. Az ottani „hideg napok” drámai eseményeit az olasz Giampaolo Penco Egy határ és sokféle identitás története, valamint a szlovén Filip Robar Dorin Csak a szél suttogott róluk című filmje rekonstruálta. Az utóbbi a politikai érdekeken felülemelkedő, az igazság elfogulatlan feltárására szövetkezett szlovén és olasz történészek közös kutatásain alapul. Isztria és Dalmácia szlovén nemzetiségű lakosai az olasz fasiszta erőszaknak és diszkriminációnak, az olaszok pedig a jugoszláv megtorlásnak estek áldozatul. 1954-ig Trieszt hovatartozása is bizonytalan volt, Goriziát pedig a „vasfüggöny” évtizedekre kettévágta. 2004-ben ugyan végleg eltűntek a határok, ám a sebek gyógyulásához még sok időre van szükség. Ahogy Claudia Tosi Egyesített Mosztár című szomorú diagnózisa szerint a háború előtt a különböző kultúrák békés együttélése jelképének tartott várost az újjáépített híd sem tudja még egyesíteni.
Ugyancsak a történelmi évfordulóra emlékeztek A Fal nyomai című programmal. A még a Fal létezése idején készült három dokumentumfilm arról tanúskodik, hogy a kamera akár a szögesdróttal, fegyverekkel és vérebekkel őrzött akadályon is képes áthatolni.
Almási Tamás ózdi sorozatához vagy Schiffer Pál Videoton-sztorijához hasonlítható Volker Koepp kelet-német rendező Wittstock-sagája (Wittstocki lányok, Visszatérés Wittstockba). Koepp 1974-ben járt először a városkában, amikor az egy textilgyár létesítésével mezőgazdasági településből a környék ipari központjává vált, és a kiválasztott három fiatal munkáslány életét 1997-ig követte. Életüket a Fal leomlása gyökerestül felforgatta. Kezdeti várakozásaik hamar meghiúsultak: a textilgyárat néhány éves agónia után végleg bezárták, Wittstock visszavedlett a germán alföld poros kisvárosává. Hősnőink pedig az utolsó találkozáskor nosztalgiával emlékeztek a régi felvételeken annyiszor bírált munkahelyük és a legtöbbször gúnyos mosollyal emlegetett, kötelező május elsejei felvonulások elveszett „közösségi szellemére”. A film helyzetelemzésére rímel a Nobel-díjas Günter Grass nyilatkozata a Repubblica 2009. január 22-i számában: „Németország valódi egyesítése máig sem következett be, csak papíron létezik. Mert a nyugat-németek túlságosan keveset tettek azért, hogy valóban megismerjék annak a 17 millió embernek a történetét, akik negyven éven keresztül kénytelenek voltak diktatúrában élni. Mindenki a győzelmet ünnepelte. Az egyesítésben csupán a gazdasági lehetőségek bővülését látták, és meg voltak győződve arról, hogy pénzzel minden megoldható. Pedig a ma pusztító nagy gazdasági válságnak a jelei már akkoriban megjelentek. Tulajdonképpen most isszuk meg annak a levét, amit akkor kotyvasztottunk.”
*
Európa látható határai tehát megszűntek, de a láthatatlanok ledöntéséhez továbbra is szükség van az olyan közvetítőkre, amilyen jellegzetes határ-kultúrájával Dél-Európa legészakibb és Észak-Európa legdélibb városa, Nyugat és Kelet találkozási pontja, Trieszt – valamint a Trieszti Filmfesztivál.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1620 átlag: 5.42 |
 |
|
