Eltűnt mozik nyomábanFordított világKelecsényi László
A hatvanas évek legtöbb pesti mozija ma már csak emlék: a fényes filmszínházak éppúgy elenyésztek, mint a kispiszkosok.
Tele van a világ rejtett balkezesekkel. Óvónénik, tanítónők raja szoktatta rendre a balogokat. Merészelj csak ballal nyúlni a tejszínes kakaóért! Kapsz helyette cikóriát. Kaptunk is. Mármint cikóriát. A moziműsor javarészt pótkávéból állt össze. Nézhettünk szovjet kémfilmet az áhított James Bond, alias Sean Connery helyett, nézhettünk európai indiánt kékülő ORWO-filmeken Gojko Mitič személyében, sebtében összeütött szocialista revüfilmet (Napfény a jégen) tengerentúli eredetije helyett. Minden hamis volt, másolat, rejtetten átcsempészett vagy itthon utánzott vacak licenc. Legalább így valamelyest szabadnak tudtuk magunkat.
A vetítőkben is megfordult velünk a világ. A moziban el lehetett tévedni. Nem mindenki volt fogékony a csábításra, de sokan elveszítettük a fejünket a vetítőhelyek közelében. Én már az utcán eltévedtem. Amikor először küldtek el jegyet venni az egykori Ady moziba (lábjegyzetben érdemes lenne felsorolni az illető intézmény korábbi és későbbi neveit, funkcióit), anyám még utánam szólt: „a Dohány utcán menj, arra rövidebb”. Szót fogadtam. Aztán álmélkodtam, hová jutok el. Gyerekagyamban a Rákóczi út és a Dohány utca párhuzamosan futottak. Mit sem tudtam róla, hogy a háromszög átfogója mindig rövidebb a két befogó hosszúságának összegénél. Hogy a Rákóczin és a Tanács körúton tovább tart a gyaloglás ehhez a mozihoz. Később jól megtanultam a leckét, Nagy-Budapest térképével a fejemben indultam kalandozásokra a Fővárosi Moziműsor útmutatása alapján.
A Filmmúzeum – maradjunk csak ennél a névnél, hiszen legfényesebb korszakát akkor élte ez a pincemozi, mikor így hívták – másként is megbolondított. Ha alászállt az ember a legalább kétemeletnyi mélységbe, megint csak eltévedhetett. Ugyanis baj volt az oldalhelyességgel. Odalenn a bal volt a jobb, és a jobb a bal. Nem lehetett megszokni, hiába tudtuk majd mindnyájan, mégis sokszor más oldalon kerestük a helyünket. Itt már az ötvenes-hatvanas években lehetett baloldaliból egy csapásra jobboldalivá válni – és megfordítva.
Lenn, a város gyomrában, a biztosító társasági bérház mélyében, az egykori mulatóban majd háborús óvóhelyen orwelli leckét kaptunk. Megtanulhattuk, ha nem tudtuk volna, egyenlőség van, ám vannak nálunk egyenlőbbek. Néha mi is az utóbbiak között találtuk magunkat. Voltak ugyanis hajnali vetítések. Így láttam itt a Psychót: gimista osztálytársunk papája volt az üzemvezető, elnéző kézmozdulattal intett, siessünk lefelé, mindjárt kezdődik a zugvetítés a tiltott dugáruval.
Tiltott vagy alig tűrt csemegék a délutáni bérleti előadásokon is akadtak. Regélni kell, mint nagyapó az unokáknak, hogy volt idő, mikor művészfilmekért (sajnálom, nincs erre jobb szavam) ácsorogtunk a sarkon, a Filmmúzeum előtt, s kérdezgettük a be/lemenő boldog bérleteseket, nincs-e átadó helyük. Mindig volt. Godard sosem vetekedett népszerűségben Székely Istvánnal. Az Egy férjes asszonyra könnyebb volt bejutni, mint a Lila akácra.
Így éltünk a szocialista kultúrában. Az érték – elvileg – magasra volt helyezve, csakhogy kik mondták meg nekünk, mi az?! Nyomozni, szaglászni kellett utána, rejtett rábeszélőkre hallgatni, felszenteletlen véleményformálók szemvillanásaira figyelni, aztán rohanni jegyet venni, hogy le ne maradjunk a csak egyszer és csak ott megmutatott műről.
A jegyek, igen a jegyek, azok nevetséges (most már tudjuk: képmutató) módon olcsóak voltak. Ebből is sejthettük volna, hogy egy feje tetejére állított világban élünk. Tízesnél nem került többe a legjobb hely. Adtak nekünk ifjúsági mozibérletet. Azzal kettő forint ötvenért ülhettünk be az elsőhetes mozikba. Idézet is volt a bérleten: „Számunkra a legfontosabb művészet a film.” Persze mint minden ilyen szövegrészlet, ez is összefüggéseiből kiragadva lett odabiggyesztve. Nem a művészetre gondolt, aki mondta, hiszen még a Patyomkin bemutatóját sem élhette meg. A filmhíradó volt a kiemelés tárgya. Az a filmhíradó, amelyben szinte tettenérhetetlenül lehetett mellébeszélni, hazudni. (Szegény Vertov, foroghat a sírjában.)
De hát a mozi végül is majdnem mindig az olcsó hazugságok terepe. (Nézzünk végig egy mostani sikerlistát, miket látunk az élén.) Félreértés ne legyen: kellenek a hazugságok. Az tart életben, az ad napi boldogsághormont – kinek így, kinek úgy. Mindegy, hogy a vásznon (a képernyőt most hagyjuk ki, külön történet az) A bolond Pierrot pereg vagy a legújabb amerikai nézettségi rekorder. A moziban eleve hazudnak nekünk. Mindenki, kivétel nélkül. A filmigazság legnagyobb bajnokai sem tesznek másként. Még Andy Warhol híres/hírhedt huszonnégy órás tényrögzítése is. Nem a filmszalagon, a vetítés módjában van a trükk. Csöndben és sötétben kell lennünk. Ezt várja tőlünk a közmegegyezés. Lelkileg hátratett kezekkel ülünk, és várjuk, hogy a hátunk mögül jöjjön a fény – a fénysugár zenéje, miként Abel Gance határozta meg bonmot-szerűen a filmet.
A csalás már ott van az eredetnél: a camera obscura feje tetejére állítja a képet. A felvevő és lejátszó masina pedig szemünk csökevényességére épít: másodpercenként bizonyos számú képnél többet nem tudunk megkülönböztetni. Inkább elhisszük, mozgást látunk, nem fotósorozatot. Hát akkor nem mindegy, hogy a Corvin (a régi, egytermes, páholykaréjos, cirádás, elegáns Corvin) bársonyszékében ülünk vagy a Zrínyi (alias Olympia, Székely, Hunnia) rabvallató moziszékén?
Óh, azok a mozinevek! Némelyiknek három-négy is akadt az átkeresztelésekben élenjáró korokban. Hadat üzentünk az USA-nak, nosza nekiestek és levették a portálokról az összes angolos hangzású nevet a negyvenes évek elején. Így lett a Cityből Szittya (ma: Toldi), a Hollywoodból Bethlen, a Phőnixből Rákóczi, a Roxyból Attila. Aztán alig tíz év múlva megint. Akkor a szocreál nevek hódítottak. Május 1, Felszabadulás, Ságvári, Szikra, Dózsa, Munkás, Honvéd, Bányász, Terv, Tanács, Kinizsi, Bástya, Gorkij, Marx, Diadal.
A nevek aztán a mozikkal együtt tűntek el a kilencvenes évek bezárási járványában. A felsorolt tizenöt vetítőből ma öt működik moziként – újra más néven (Ságvári = Vörösmarty, Honvéd = Európa, Tanács = Szindbád, Kinizsi = Kultiplex, Diadal = Tabán). Nem is rossz arány, főként, ha tudjuk, így vagy úgy mindegyiknek művészmozi-árnyalata van. Ahol megint csak azokat a becsapós mozgóképeket mutogatják nekünk, melyekben a világ a feje tetején áll, hihetjük, hogy az értelem kormányoz, vagy kellene kormányoznia, hogy szerelemért szerelmet és nem szexet, hazugságot és videót kapunk cserébe, hogy a világ nem a vesztébe rohan, hanem…
Hanem hová? „Ugyan hová, hát moziba!”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 925 átlag: 5.7 |
 |
|
