KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/március
ROCK-LEGENDÁK
• Géczi Zoltán: Az ember, aki nem volt hajlandó megöregedni David Bowie (1947-2016)
• Jankovics Márton: A sérülékenység krónikája Janis – A Janis Joplin-sztori
• Pernecker Dávid: Hozzáállás kérdése Don Letts dokufilmjei a punkról
MAGYAR MŰHELY
• Fazekas Eszter: Egy fényt, egy sugárt Magyar képmesterek: Hildebrand István
• Soós Tamás Dénes: Feketén fénylett Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Kővári Orsolya: „Mindenki a maga szintjén nyomorog” Beszélgetés Thuróczy Szabolccsal
• Bilsiczky Balázs: Darázsfészek Beszélgetés Nemes Gyulával
TŐZSDE-RULETT
• Kolozsi László: A kijózanodás kora Anti-kapitalista filmek
• Teszár Dávid: A piac törvénye Mennyit ér egy ember?
BETILTOTT VÁGYAK
• Kis Katalin: Hideg/meleg LMBTQ körkép: Délszláv filmek
• Huber Zoltán: Magukra találnak Budapest Pride LMBTQ Filmfesztivál
FRITZ LANG
• Várkonyi Benedek: Különös pár Fritz Lang és Thea von Harbou
• Martin Ferenc: A háború árnyai Fritz Lang hadjárata
FESZTIVÁL
• Orosz Anna Ida: Elsőfilmesek és veteránok Oscar-jelölt animációs rövidfilmek
• Mátyás Győző: A keresés filmjei Torinó
KÍSÉRLETI MOZI
• Nagy V. Gergő: A nagyság domborzata Grandrieux és a spirituális testiség
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Az ördög és Miss Jones Szuperhős-sorozatok a tévében
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Kutyából szalonna Joe Kelly: Deadpool Omnibus
• Kovács Marcell: Rizikós revízió Tim Miller: Deadpool
KRITIKA
• Pályi András: A test esete a szellemmel A test
• Varró Attila: Temetni jöttek Ave, Cézár!
• Baski Sándor: Közszolgálat Spotlight – Egy nyomozás részletei
• Pápai Zsolt: Dohos exteriőrök Indián
MOZI
• Baski Sándor: Egy háború
• Teszár Dávid: A Zarándok
• Schubert Gusztáv: Amnézia
• Árva Márton: Blue Lips
• Forgács Nóra Kinga: Short Skin – Szűkölő kamaszkor
• Vajda Judit: Minden út Rómába vezet
• Alföldi Nóra: Egy őrült pillanat
• Kovács Kata: Hogyan legyünk szinglik?
• Roboz Gábor: 400 nap
• Kránicz Bence: Viharlovagok
• Varró Attila: Farkas totem
• Tüske Zsuzsanna: A Fiú
DVD
• Kránicz Bence: Manglehorn – Az elveszett szerelem
• Pápai Zsolt: Kopp-kopp
• Soós Tamás Dénes: A szerencse forgandó
• Kránicz Bence: Gyalogáldozat
• Benke Attila: A kelletlen útitárs
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A Simpson-család

Ecce Homér

Schubert Gusztáv

Ki gondolta volna a Disney-szirupon felnőtt nemzedékből, hogy a rajzfilm egyszer még az amerikai álom szabadszájú kritikusa lehet.

 

Kultúrharc folyik Amerikában. Az ilyesmi nem szokatlan arrafelé sem, a meglepő csak az, hogy a harcot rajzfilmfigurák vívják. A faragatlan Simpsonok az ennivalóan édes vagy emberfeletti Disney-menazséria ellen. Beavis és Butthead a Télapó és Hófehérke ellen. A South Park megátalkodott kisiskolásai a gumimacik ellen. Miss Piggy a Barbie-baba ellen. Ez utóbbi példa jelzi, a harc nem most kezdődött. A csúfak és koszosak (ha nem is gonoszak) lázadása a kiglancolt szépség ellen a Szezám utcával kezdődött több mint két évtizeddel ezelőtt. De az a sorozat még belül maradt az elfogadott tűréshatáron, nem spékelték négybetűs szavak, trágár és erőszakos jelenetek. Hősei (Kukalakó Oszkár, Rémszakács, Breki, Miss Röfi) inkább csak a külsejükkel tüntettek az uralkodó szépségeszmény, a szilikontökéletesség agysorvasztó uralma ellen, semmint tudatos lázadással. A szalonképtelen külső alatt érző szív dobogott. Matt Groening Simpson családja volt az első, amely minden porcikájában alatta maradt a nemzeti minimumnak. A tahó Homér Simpson és fiacskája, Bart, a springfieldi elemi iskola réme eleven cáfolata mindannak az eszménynek, amit a puritán atyák az amerikaiak elé tűztek. Lusták, falánkok, állhatatlanok, buták, tanulatlanok, faragatlanok, önzők. Hogyan lehettek akkor mégis példaképek, milliónyi amerikai tévénéző kedvencei, hogyan maradhatott a népszerűségi listák élén tíz évig egyhuzamban a Simpsons. Talán azért, mert egyetlen bűnben tökéletesen ártatlanok: nyoma sincs bennük az álszentségnek. Nem akarnak másnak látszani, mint amilyenek. „Felső-alsó-középosztálybeli” helyzetük formálta őket: büszkék a tahóságukra, „magamnak így is jó vagyok”. (Ha mégis eladja lelkét az ördögnek, nem hatalomért, mindentudásért, egy lekváros fánkért adja el, Homér számára a boldogság: Homér a négyzeten.) Boldogabb és kulturáltabb korokban ez bizony szerény vigasz lenne. Egy végnapjait élő, minden eresztékében széteső, működésképtelen kultúrában tisztességesebb attitűdnek látszik, mint a hipokrízis. A Simpsonokból (miként Tarantino gengsztereiből, Linklater henyéiből) a politikai korrektség álszentsége csinált hőst.

Ha az aranykorokban az erények gyakorlása teremti szabályokat, a hanyatló kultúra beéri az erények látszatával, etika helyett etikettel. Persze a tiszta erkölcs uralma is nyomasztó utópia, a zsarnokságnak mégiscsak enyhébb neme, mint amikor a hipokrízis igazgat. Az ugyanis – mint minden félig emésztett tudás –megfekszi a jellemet. A „politikai korrektség” szigorú kúrája több kárt okoz a beteg társadalomnak, mint a betegség. Nem új – az emberi természettel összhangban álló – ideált keres, hanem egy összeomlott értékrendet próbál mesterségesen, hatalmi eszközökkel életben tartani. Nagy kérdés, hogy Hollywood – mely kezdettől máig egy ideális, átadható, követhető erkölcsiség meglétére alapozta üzletpolitikáját – partner lesz-e ebben? Ha igen, betetőzi a konzervatív fordulatot, ha nem, divatot csinálhat a pusztulásból. Kulturális Armageddonnal ér fel mind a két eshetőség, mivel mindkettő szakít a kétkedéssel. Egyelőre úgy látszik csak a hülyeség mélyén csillog némi értelem, a lázadó firkák, a botrányos rajzfilmek a kétkedés utolsó mentsvárai. A Simpson családnak (a Beavis és Buttheadnek, King of the Hillnek, a South Parknak) ugyanis csak a hősei átlag-amerikaiak, alkotói nem, minden epizóddal a válság örvényébe ugranak fejest. A Simpsons epizódjaiban a hétköznapi, és nem az eszményi Amerikára látunk, és szerencsére a válaszok sem megnyugtatóak: a Simpson család pedagógiai csődköltemény. Nevelés és káosz, a kettőn egyforma nyomaték van, s talán ebben különbözik leginkább az újabb, és rajongóik szerint keményebb párdarabjaitól a Beavis és Buttheadtől vagy a South Parktól. A Simpsons ugyanis nemcsak regisztrálja a leépülést, Homér és Bart szorongatóan mulatságos felsüléseiben újra meg újra átélhetővé teszi, hogy az átlag-amerikai számára a magaskultúra meredekebb, mint a Himalája, az apokalipszisekre és vészhelyzetekre illetve szépekre és gazdagokra szakosodott tömegkultúra pedig még csak véletlenül sem készít föl a mindennapos családi és munkahelyi kataklizmákra. A bunkóság nem csak IQ dolga, van az úgy, hogy nincs kitalálva, mihez kezdjünk az életünkkel. Ilyenkor az ember maga buherálja otthon a saját kultúráját. Beavisnek és Buttheadnek már semmi se fáj, Homér Simpsonnak még sajog valami. A „Sör-fánk-tévé-bézból-lustálkodás minden mennyiségben” parancsolatán kívül még valami, ami ugyanolyan megnevezhetetlen és ugyanolyan súlyos, mint a montaigne-i „tudomisén”. Homér tanul és tanít. Legtöbbször a maga kárán. Próbálkozik, igyekszik. („Tartsd lenn a fejed, és a labdát figyeld. ... Hm. Tehát nem így kell. Akkor mozgasd a fejed és ne figyelj a labdára!”) Nagy pofára eséseivel nevelgeti gyerekeit. Ismerős. Valóságosabb mint Miki egér vagy a Superman. Igazi firka. Ecce Homér.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/10 28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4596