KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/február
NEOWESTERN
• Varró Attila: Nem nőnek való vidék Női westernek
• Roboz Gábor: A halál torkában A visszatérő
• Baski Sándor: Vissza a gyökerekhez Aljas nyolcas
KÉTARCÚ HOLLYWOOD
• Parragh Ádám: Bábok színpadán Charlie Kaufman
• Kárpáti György: Folytatása mindig következik Hollywoodi franchise
• Sepsi László: Galaktikus örökmozgó Star Wars: Az ébredő Erő
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás: „Kakukktojás voltam mindig” Beszélgetés Bereményi Gézával
• Pápai Zsolt: Festő a felvevőgéppel Zsigmond Vilmos (1930-2016)
• Kolozsi László: Az utolsó pillanatban Gondolj rám
• Teszár Dávid: A Kékarcú Isten tanítása Menla hagyatéka
• Schubert Gusztáv: Magyar átok Egy passió kálváriája
• Soós Tamás Dénes: Jobban teljesít Aranyélet
NŐI NAPLÓK
• Ádám Péter: Szolgák és urak Egy szobalány naplója
• Tüske Zsuzsanna: Nők keretben Joy és Carol
FILM / REGÉNY
• Sándor Anna: Szoba kilátás nélkül Emma Donoghue: A szoba
• Vajda Judit: Az emberrablás boldogsága Lenny Abrahamson: A szoba
BETILTOTT VÁGYAK
• Kis Katalin: Hideg/meleg LMBTQ-filmek: Románia, Oroszország
KÍSÉRLETI MOZI
• Horeczky Krisztina: A táncfilm kezdetei A táncfilm kezdetei
ÁZSIAI PANORÁMA
• Stőhr Lóránt: Érzelem és érzelem Tajvani hullámok – 3. rész
KRITIKA
• Jankovics Márton: A nagy családegyesítés Férfiak és csirkék
• Andorka György: Portré három ülésben Steve Jobs
TELEVÍZÓ
• Csiger Ádám: Vérvörös cipellők Kegyetlen tánc
MOZI
• Huber Zoltán: Egy tökéletes nap
• Baski Sándor: A nagy dobás
• Teszár Dávid: A boldogság titka
• Kovács Bálint: A pince
• Forgács Nóra Kinga: Az én szerelmem
• Árva Márton: Emlékek őrzői
• Kovács Kata: Szeleburdi svéd család kirándul
• Soós Tamás: Creed – Apollo fia
• Sepsi László: Az 5. hullám
DVD
• Soós Tamás Dénes: VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan
MOZI
• Csiger Ádám: Barátság extrák nélkül
DVD
• Soós Tamás Dénes: Szeretet és köszönet
• Pápai Zsolt: Selma
• Gelencsér Gábor: Szirmok, virágok, koszorúk
• Kránicz Bence: A hamisító
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Swann szerelme

Zártkörű pokol

Lukácsy Sándor

 

Ifjúkoromban elhittem, amit Babits írt Proustról és végtelen regényéről: „... korunk Nagy könyve, a világirodalom utolsó klasszikusa. Egy mai Dante... egy új Balzac...” Való igaz: a szerelmi szenvedély analízisének Proust nagyobb mestere, mint Stendhalon kívül bárki más (noha ő maga inkább csak homoszexuális vonzalmakat élt át); az arisztokrata világ léhaságának Saint-Simon óta nincs élesebb szemű és szavú leleplezője, mint ő (noha a valóságban ez a fölkapaszkodott félzsidó fiú élt-halt egy vérbeli előkelőség vacsorameghívásáért); és ami a legfontosabb: az időnek és az emlékezésnek eladdig ismeretlen dimenzióit és gazdagságát tárta fel, és ezzel új lapot kezdett az irodalomban; mégis az újdonság ingere múltán egy kicsit mintha megsápadt volna a nagy könyv és varázsa, és bizonyára túlzás volt Balzacot és Dantét emlegetni, s amit Babits a század krónikájának és enciklopédiájának mondott, talán csak a fin de siècle krónikája és enciklopédiája, maga Proust pedig analízisével csak egy formátumosabb Bourget, esztéticizmusával egy szuper Huysmans.

Vagy egy szerencsésebb Justh Zsigmond. A két író nagyjából egy-időben látogatta Párizs arisztokrata és művészköreit, s nem lepődhetnénk meg, ha összetalálkoztak volna valamelyik szalonban, ahol áldozhattak különös szenvedélyüknek, amelyet Proust egy író-szereplője ezzel a szóval jelöl: „Megfigyelek”, mintha csak Justh Zsigmondot idézné, aki ezt írja egy új ismeretségéről: „Leültetem magam mellé és – tanulmányozom”;és ha ennyire hasonló volt a francia regény és a magyar napló írójának – koruk divatszavával – attitude-je, nincs abban semmi csodálatos, hogy megfigyeléseik és tanulmányozásaik eredménye is gyakran hasonlatos, olyannyira, hogy egy-egy passzusuk szinte fölcserélhető, Odette lakásának leírása például, sötétre festett falaival, „amelyek keleti kelmékkel és török olvasókkal voltak borítva, és ahol selyemzsinóron egy nagy japán lámpa függött”, s ahol a látogatót titokzatos kis szögletek várták, „aminőkkel tele volt a szalon minden bemélyedése, kínai virágcserepekbe helyezett roppant pálmák között, vagy pedig oly spanyolfalak mögött, amelyekre fényképek, szalagcsokrok és legyezők voltak tűzve” – szakasztott úgy, ahogyan Justh Zsigmondnál látjuk az isteni színésznő, Sarah Bernhardt appartement-jában: „...sötét szalon csupa bibelot-val elárasztva... nagy jegesmedve-bőrökkel leborított kerevet, amelyre keleti selyemszövetekből és hímzésekből sátor borul... Az atelier falait vérvörös posztó fedi, amely azonban alig látszik a ráakasztott tárgyaktól. Tőrök, képek, szövetek, szőnyegek, a zongorán kissé túl egy hangyász bőre, koponyák, japán álarcok, ritka legyezők, régi pergamenek...”

Ezek a kellékek, ezek a csecsebecsék és ritkaságok, drága kelmék és kárpitok, olcsó ízlés tanújelei kapnak megérdemelten nagy szerepet Volker Schlöndorff filmjében. Amely film természetesen nem a magyar napló, hanem a francia regény lapjait eleveníti meg, mert a két rokon szemléletű és betegsége miatt rokon sorsú író közül Proust a szerencsés: nagyobb tehetsége volt, idő és betegség szorításában is bevégezhette életművét, ráadásul franciául írt – övé a világhír.

Prousthoz folyamodni tárgyért s ihletért vakmerő vállalkozás, sőt, ha szigorúan vesszük, merő lehetetlenség. Mert mit is kezdhetne egy film s prousti mű lényegével, az eltűnt idő nyomába szegődött emlékezéssel s varázseszközeivel: a teába mártott sütemény ízével s a galagonyabokorral, amely ha fényképezhető is, a vetítővásznon, megfosztva a körülötte zsongó asszociációktól, nem lesz az a „katolikus virágbokor”, amelynek a regényben megismerhettük.

Volker Schlöndorff tehát (a film rendezője s egyszersmind a szövegkönyv társszerzője), óvatos mérséklettel, de még így is merészen, a nagy mű legkevésbé prousti és leginkább regényszerű részét választotta ki feldolgozásra: Swann szerelmének történetét, a regénynek ezt az óriásbetétjét, előképét az elbeszélő főhős későbbi szerelmeinek.

Swann, immár a kopaszodó férfi, az egyetlen parvenü, akit gazdagsága és szelleme elfogadtat a történelmi nevek dölyfös társaságával, melyhez természetesen félvilági hölgyek is tartoznak, megismerkedik e kitartott szépségek egyikével, Odette-tal, beleszeret, meghódítja, kitartja, aztán persze féltékenykedik. Története voltaképpen nem is egy szerelem históriája, hanem a féltékenységé. Comtesse de Diana, a századvég egyik szalonhősnője, kérdés-felelet könyvet adott ki, ebben olvasható: „Mi a féltékenység? – Pokol, ahol még mindig szeretünk.” Ez így nem több, mint puszta szellemeskedés, de azért a pokol csak pokol, akkor is, ha zártkörű infernó, előkelő szereplőkkel és vagyont érő kulisszák között.

Ennek az érzelmi alvilágnak Proust a legtudósabb szakértője, Volker Schlöndorff pedig Proust méltó vizuális tolmácsa. Hűséges tolmács: nem tesz egyebet, mint lefényképezteti a regény jeleneteit, elmondatja színészeivel a szereplők szavait, legföljebb változtat itt-ott a jelenetek sorrendjén, legföljebb cselekvéssé írja át a regény egy-egy közlő mondatát. E tapadó hűség ellenére: amit a vetítővásznon látunk, mégsem fényképezett irodalom, hanem valóságos film, bensőséges dráma, eleven emberi alakoké, kiknek üres fejébe és szenvedéssel tölt szívébe a kamera éppoly éleslátással tud behatolni, mint Proust figyelő szeme. Ez a film láthatóvá teszi a regény láthatatlan szövetét: Proust kommentárjait és analíziseit. Nagyszerű színészek arcára írja a történetet.

Egy film, melyben a nagy sztár, Alain Delon a harmadik szereplő! A két főszerepet Jeremy Irons és Ornella Muti kapta. Kernek választás mind a kettő, különösen a színésznőé, akiben a rendező megtalálta Odette regénybeli vonásait: a kényes bőrt, a nagy szempárt, a kiugró arccsontokat, az ábrázat szépségének közönséges voltát. Hasonló telitalálat a többi szereplő megjelenése, öltözete, viselkedése is, egészen az inasok szoborszerű alakjaiig, akik valóban úgy állnak a lépcsőn, ajtónál, hintó mellett, „mint az a pusztán dísznek való harcos, akit Mantegna legvadabbul gomolygó képein lehetett látni, ahogy pajzsára támaszkodva ábrándozik, míg mellette rohanvást ölik egymást az emberek...”

Milyen kár, hogy ezt a szép filmet nem sikerült befejezni; jobban mondva: hogy be kellett fejezni. Hankiss Elemér elemzéseiből tudhatjuk, hogy egy drámát megírni még hagyján, de jól befejezni szinte lehetetlen – a végén fenyeget a giccs. Proustnál a féltékenységtől elgyötört Swann végülis feleségül veszi Odette-et, lánya születik, ő maga visszavonul mogorvaságába és öregségébe, de ezzel a regény nem ér véget, hiszen Swann szerelme után következnek még a főhős szerelmei, többek közt Swann leányával. Mindez – Swann későbbi sorsa – természetesen helyet kapott a filmben, de csak kényszerű epilógusként, lekerekítés végett, jelzésszerűen és – mivel gyógyíthatatlan betegség is jelentkezik – egy kicsit love story-s kicsengéssel.

Ez a csüggesztő befejezés – kontrasztként – fölidézi Justh Zsigmond naplójának egy lapját. Az író farsangi jelmezbálból, ahol egész éjszaka megfigyelt és tanulmányozott, reggel hétkor hazafelé tart, az ébredező párizsi utcán, álarcos társaival.”A hajnal hideg sugara megvilágítja a reggeli ködöt s a nehézkesen mozgó munkásokat.” Öregasszony igyekszik a vásárcsarnokba, a maszkosok láttán bámulatában elejti kosarát, egy álarcos fölemeli és pénzdarabot nyom a ráncos kézbe, majd – az antonionis némajáték után – a tarka kis csapat elválik az írótól. „Furcsa, e percben eszembe jutott, hogy ezt a három embert sohasem látom többé... színes árnyaikat elnyelte az utca köde... Az éjszakából fényes napsugaras reggel lett, s mégis úgy éreztem, mintha tűzijáték után komor, néma éjszaka vett volna körül.”

Justh Zsigmondnak e miniatűr remeke mutatja meg, mi hiányzik a film befejezéséből, voltaképpen az egész filmből, sőt Proust regényéből is: a halál és az éjszaka könyörtelen dimenziója. Ami nélkül a szerelem és féltékenység leggyötrőbb pokla is csak egy jelmezbál zárt köre, részlet. A teljes világ meztelen és démoni.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/10 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5697