Aki Kaurismaki

A remény másik oldala

Szemben az árral

Baski Sándor

Aki Kaurismäki társadalom peremére szorult hősei emberek maradnak az embertelenségben is.

Kikötőben játszódott Aki Kaurismäki utolsó filmje (Kikötői történet), és kikötőben indul a legfrissebb. Teherszállító hajó érkezik Helsinkibe, gyomrában több ezer tonna szénnel. A rakomány teteje megmozdul, a sötétségből egy férfialak emelkedik ki. A fekete hajú, kormos képű figura beveti magát a városba, idegenként, mégis feltűnés nélkül, céltudatosan halad előre. Megjelenése ebben a (film)világban valami újnak, valami másnak a kezdete.

Harminchat pályán töltött év és húsz film után az a rendező is nehezen tudja meglepni a közönségét, aki nem ugyanazt az egy filmet forgatja egy életen át, a vállaltan monomániás Aki Kaurismäkitól pedig már nem is várja el senki, hogy új utakat keressen. A szokatlanul szimbolikus, egyszerre burleszkszerű és baljós hangulatú nyitányt követően A remény másik oldala is visszakanyarodni látszik a több évtizede kitaposott nyomvonalra.

A Külvárosi fények vagy A múlt nélküli ember időn kívül rekedt, sosemvolt Helsinkijében játszódik ez a történet is, társfőszereplője bármelyik korábbi Kaurismäki-filmből kiléphetett volna. Wikström (Sakari Kuosmanen) is a vesztes pozíciójából indul, igaz, saját maga dönt úgy, hogy befejezi utazó ügynöki munkáját és elhagyja alkoholista feleségét – Kaurismäki mindezt természetesen dialógok nélkül meséli el. Hősünk, minden mindegy alapon, felteszi az összes spórolt pénzét egy pókerjátszmára, nyer, és a bevételből – ismét csak a vakvéletlen közreműködésével – megvesz egy csőd szélén tántorgó, leharcolt külvárosi éttermet a hozzátartozó háromtagú, a lúzerség fogalmát szintúgy kimerítő személyzettel együtt. Fapofával előadott fanyar egysorosok, menetrendszerűen érkező zenei betétek, stilizált világítás, mozdulatlan kamera, visszafogott szekond plánok – a Kaurismäki-féle auteur-katalógus minden tétele kipipálható, de nemcsak a stílus, komplett történetszálak is visszaköszönnek az életműből; az étterem mint az újrakezdés helyszíne és lehetősége például a Gomolygó felhőkből.

Ha nem mászna elő a szénrakományból Khaled, a szíriai menekült, akkor A remény másik oldala csupán mérsékelten izgalmas önremake lenne, így viszont egyenes folytatása a 2011-es Kikötői történetben feldobott témáknak. Utóbbiban egy idős cipőpucoló a hatósági retorziókat kockáztatva saját házában bújtat egy kitoloncolásra ítélt afrikai kisfút, az új filmben pedig Khalednek kell Wikström irgalmára hagyatkoznia. A nagy találkozásra azonban csak a film harmadánál kerül sor, a szír férfit előbb még beszippantja a finn menekültrendszer purgatóriuma. Önként jelentkezik a rendőrségen, menekülttáborba kerül, ott összebarátkozik egy sors- és honfitársával, majd hetekkel később megkapja a verdiket: mivel Aleppóban a hivatal szerint nincs háború, kiutasítják. Kaurismäki egy még tőle is szokatlanul morbid geggel kommentálja a döntést: amíg Khaled a táskáját pakolja, a háttérben egy aleppói kórház felrobbantásáról tudósít az egyik tévéhíradó.

A finn rendező már a Kikötői történetben sem rettent vissza attól, hogy beemeljen egy új, ellentmondásos témát a Kaurismäki-univerzumba, 2011-ben ugyanakkor a menekültkérdés csak annyira volt aktuális, mint 5 vagy 10 évvel korábban. Az időtlenség illúziójáról A remény másik oldalában sem mond le teljesen, a tárgyi környezet és a miliő alapján a 60-as és a 80-as évek közt bármikor játszódhatna a történet – a barátságtalan bürokrata a bevándorlási hivatalban még mindig írógépet püföl –, mégsem hagy kétséget afelől, hogy 2015-16 környékén járunk. Khaled részletesen elmeséli, hogyan jutott el Szíriából Helsinkibe Szerbia és Magyarország érintésével, és milyen megpróbáltatások érték közben – Kaurismäki ennyire konkrét és direkt korábban soha nem volt.

Radikális szemléletváltásról még sincs szó, sőt a finn rendezőnek sikerült úgy megnyilvánulnia Európa egyik legforróbb közügyében, hogy mondandója, modora tökéletesen konzekvens azzal a világ- és emberképpel, amit egész életműve képvisel. A szokásos, sors által sújtott Kaurismäki-hős – legyen magányos éjjeliőr, szerelmes kukás ember vagy névtelen amnéziás –, pontosan az, aminek kinéz: egy társadalom peremén vegetáló szerencsétlen, akinek egyetlen célja a puszta túlélés. Hátsó szándékai, titkai nincsenek, teljesen pőrén áll a kamera előtt, neheztelni rá így esetleges bűnei és gyarlóságai ellenére sem lehet.

Khaled is hasonló figura, néhány apró, de fontos különbséggel. Ő nem született lúzer, a politika és a háború kényszerítette bele az áldozatszerepbe, és nála szó szerint a lét a tét – vesztére nem (csak) a hagyományos Kaurismäki-antagonisták törnek (hatósági személyek, behajtók, alvilági elemek), de a helyi szkinhedek és nácik is. A rezignált Kaurismäki-hősökkel ellentétben neki ráadásul van miért és kiért küzdenie: a régi életét és a menekülés során elveszített húgát akarja visszakapni, ami még jobban megkönnyíti a nézői azonosulást.

Talán ennek, a nagyobb személyes tétnek és a drámaibb alaphelyzetnek köszönhető, hogy a rendező – bár nem mond le sajátos, az érzelmi reakciók minimalizálását célzó színészvezetési stílusáról – a menekültet alakító (valóban szír származású) Sherwan Hajinak szélesebb mozgásteret biztosít. Khaled egyrészt tökéletesen otthon érzi magát a lepukkant étterem balekcsapatában, és nem is tűnik ott tájidegennek, de ő képviseli a Kaurismäki-univerzum (ön)ironikus külső szemszögét is. „Mosolyogj, mert a mélabúsakat küldik vissza először – tanácsolja neki a menekültszállón megismert honfitársa – csak ne az utcán, mert akkor azt hiszik, hogy őrült vagy.”

Nála tehát a Kaurismäki-féle deprimáció nem létállapot, csak – jó esetben – átmeneti állomás. „Beleszerettem Finnországba, de nagyon örülnék, ha el tudnál innen vinni” – mondja a barátjának, amikor besokall, és úgy érzi, mégsem ez az ő világa. Hogy ő, mint egy idegen kultúra képviselője, még hisz a kitörés lehetőségében, nem annyira meglepő, annál szokatlanabb az első blikkre ortodox Kaurismäki-hősnek tűnő Wikström kitartó próbálkozása. Önként ugyan, de az idősödő férfi is elhagyja otthonát és új életet kezd. Az étterem megnyitása a rendező korábbi filmjeiben talán már fel is ért volna egy részleges happy enddel, de itt és most, a nemzetközi helyzet fokozódása közepette, ennyi nem elég az üdvösséghez.

Wikströmnek az emberségét kell bizonyítania. Első találkozásukkor majdnem elgázolja Khaledet, a második az étterem kukáinál, a szír férfi átmeneti lakhelyén, ütésváltással végződik. Semmi oka nem lenne rá, hogy befogadja az idegent, mégis megteszi. Nem azért, hogy jobb embernek érezhesse magát a gesztustól, hanem mert ez tűnik magától értetődőnek. Bújtatja a hatóságok elől, hamis személyit gyártat neki, és segít megtalálni a húgát. Szolidaritásból és altruizmusból – az étterem három dolgozójával együtt – jelesre vizsgázik, el is nyeri méltó jutalmát. Céltalan sodródása véget ér, visszatalál saját magához és feleségéhez.

Megszámlálhatatlanul sok film készült a menekültválság apropóján az utóbbi években, de arra aligha tippelt bárki is, hogy épp Kaurismäki verziója lesz a legreménykeltőbb. A kultúrák találkozása az ő olvasatában nem az apokalipszis kezdete – a berlini világpremiert követő sajtótájékoztatón a „vérfrissítést” egyenesen jótékonynak és szükségesnek nevezte –, amit saját alkotói evolúciója is bizonyít. A megszokásba belefásult, életválságba jutott Wikströmhöz hasonlóan ő is kimerészkedett a komfortzónájából, kiszélesítette az eszköztárát, új nézőpontokat invitált be, és hagyta, hogy a letargiából kirángassák a friss impulzusok. A remény másik oldala pályafutása leginkább közönségbarát filmje lett, és ehhez a szerzői identitását egy pillanatra sem kellett feladnia. Maradt az, ami eddig is volt: megrögzött humanista.

A remény másik oldala (Toivon tuola puollen) – finn, 2017. Rendezte és írta: Aki Kaurismäki. Kép: Timo Salminen. Szereplők: Sherwan Haji (Khaled), Sakari Kuosmanen (Wikström), Tommi Korpela (Melartin), Niroz Haji (Miriam), Ilkka Koivula (Calamnius), Wille Wirtanen, Janne Hyytiäinen, Kati Outine. Gyártó: Oy Bufo Ab / Sputnik / ZDF. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 100 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2017/09 42-44. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13342

Cikk értékelése:

szavazat: 2 átlag: 7.5