KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/december
MŰVÉSZMOZI
• Földényi F. László: Mozisirató Újhullámok után
• Harmat György: A sorsüldözött sátán és a felelőtlen angyal Citti és Davoli a Pasolini-filmekben
• Nagy V. Gergő: Lomha svenk Abel Ferrara: Pasolini
• Hirsch Tibor: A zseni, akinek nem akaródzik feltámadni Eisenstein Mexikóban
• Szalkai Réka: ¡Que viva Eisenstein! Beszélgetés Peter Greenaway-jel
FILM + ZENE
• Ádám Péter: Az utca királynője Édith Piaf 100
• Géczi Zoltán: Egyenesen a gettóból Hip hop és film: Straight Outta Compton
ÁZSIAI PANORÁMA
• Stőhr Lóránt: Távoli képek, csendes életek Tajvani hullámok – 1. rész
MAGYAR MŰHELY
• Takács Ferenc: „Lajos, te maradj ki a történelemből!” Anyám és más futóbolondok a családból
• Gelencsér Gábor: Túlélet Hajnali láz
• Kránicz Bence: A mosónő érzékisége Szerdai gyerek
• Kovács Bálint: Valaki éjszakára Az éjszakám a nappalod
FILMISKOLA
• Soós Tamás Dénes: „Korlátok helyett mértéket állítani” Beszélgetés Aczél Petrával és Antalóczy Tímeával
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Kisiklott hétköznapok Gdynia
• Szabó Ádám: Nőt és gyereket soha Sitges
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Mindörökké tizenkettő R. L. Stine: Libabőr
• Jankovics Márton: A képzelet szökevényei Rob Letterman: Libabőr
KÖNYV
• Zalán Vince: Api könyve Jankovics Marcell: Lékiratok
• Kelecsényi László: Lexikon gyanánt Gelencsér Gábor: Forgatott könyvek
TELEVÍZÓ
• Csiger Ádám: Bukarest árnyai Árnyak/Umbre
KRITIKA
• Varró Attila: Írás a falon 007 Spectre – A Fantom visszatér
• Baski Sándor: Tavaly Svájcban Ifjúság
MOZI
• Teszár Dávid: Ragyogó nekropolisz
• Barkóczi Janka: Cowboyok
• Kolozsi László: Kosok
• Kovács Kata: A kórus
• Baski Sándor: Login
• Tüske Zsuzsanna: A szerelem útján
• Forgács Nóra Kinga: A tengernél
• Kránicz Bence: Az ételművész
• Sepsi László: Szemekbe zárt titkok
• Vajda Judit: Újra együtt
• Sándor Anna: A kis herceg
• Varga Zoltán: Rendkívüli mesék
• Simor Eszter: A szüfrazsett
• Varró Attila: Az éhezők viadala – Kiválasztott
DVD
• Pápai Zsolt: Ex Machina
• Czirják Pál: Rettegett Iván I–II.
• Varga Zoltán: Torrente Gyűjtemény
• Fekete Martin: A WikiLeaks-botrány
• Soós Tamás Dénes: Sötét helyek
• Kránicz Bence: Tökéletes hang 2
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Az Őszi szonátáról

Solitaire és solidaire

Illés Endre

 

1.

 

Camus utolsó (vagy utolsó előtti) novellájának Jónás a hőse, a cethal-lakó, rest próféta századunkbeli leszármazottja. Kortárs-Jónásunk ezúttal híres festő, aki a siker és a világ kívánságai elől visszamenekül a cethalba: fel a padlásra, egy takarókkal bélelt fészekbe. A család és a világ azt reméli, Jónás a padláson is fest. Csalódnak. Jónás a magányt élvezi. És amikor rátörnek, festmény helyett csupán a rámára feszített, tiszta, fehér vászon várja őket, középütt egyetlen parányi, elmosódott szó, kibetűzni is alig tudják: solitaire? vagy talán solidaire? – találgatják.

Ha mottót kellene írnom Ingmar Bergman új filmje elé, Camus talányos szavát választanám: egyedüllét – együttlét. Ebbe sűríthető az Őszi szonáta is.

Gondolt-e rá Bergman? Talán. Első híres rendezése – még Göteborgban, színházi rendező éveiben – Camus első drámája, a Caligula. Néha nem felejtjük el első szerelmünket.

 

 

2.

 

Szép képek vonulása az Őszi szonáta. Lefojtott kis drámák szépen lépegető sora.

Egy drótkeretes szemüvegfű, csúnya, sovány fiatalasszony levelet ír, meghívja magukhoz, a szomorú, északi vidékre, a magányba, híres zongoraművésznő anyját, akinek éppen meghalt a szeretője. Az íróasztalon, a levélpapír mellett, egy ötéves kisfiú bekeretezett fényképe. A drótkeretes szemüvegű asszony fia. Halott. Egy nehezen éledő szerelem sebesült meg ezzel a halállal. A szótlan férj aggódva figyeli gyanútlan feleségét, ö sejti már, milyen örvény nyílik meg ezzel a levéllel.

S megérkezik az anya, és nem tudja, hogy ott találja másik lányát is, a fiatalabbat, gégeizom-bénulással, testileg-lelkileg elborulva, roncsként. A sikerekben, diadalmas zongorahangokban, nagy utazások lázaiban, hajszáiban, földrészek között szinte megfeledkezett róla. Megriad, szólni próbálna a gyógyíthatatlan beteghez, és dialógusukhoz tolmács kell: a bénult gégeizmok hörgését csak a másik lány érti meg, a csúnya.

 

Néhány hosszú pillanatra tanúi leszünk egy haldoklásnak is. Ül a zongoraművésznő szerelme-szeretője mellett, akihez évek és sikerek kötözték, ül a kórházban, a különszobában, a mozdulatlan, vízszintes test mellett (ez emlék), s úgy kell ülnie a nehéz, lassú halálnál, mint amikor a vonat ablaka alatt állunk, már elbúcsúztunk attól, aki elmegy, nincs több szavunk, a semmibe kapaszkodunk, s a vonat még mindig nem indul.

És már a film első negyedében felragyog a legszebb kép. Görög szabású, vörös estélyi ruhában megjelenik az anya az első vacsoránál, hódító vörös szín a mozdulatlan háttérbarnák előtt, a vacsorát megvilágító gyertyák lángja ettől a vöröstől lobog izgatottan. És vacsora után – anyja biztatására – a drótkeretes szemüvegű fiatalasszony a zongorához ül. egy Chopin-prelude hangjait üti le, nem is rosszul, csak kissé félénken, el-elakadozva. És közben az anya arca. Az arcban a szeme. Felváltva látja lányát, s összeszűkülő szemrése elárulja, hogy egy koncerttermet is lát, s ott ő játssza a prelude-öt. Ingrid Bergman – mert ő az anya – felejthetetlen pillanatai, a kettős látás remeklése. Majd nem tud ellenállni a biztatásnak, zongorához ül, s eljátssza a prelude-öt érzéki szépséggel, tökéletesen. És most Liv Ullmann arcát látjuk, a drótkeret és a kerek üveg mögött olyan égi szomorúságban a tekintetét, hogy önnön szomorúságától tündökletesen megszépül, fénylik, mint a felnyúló gyertyaláng.

 

A dráma képei következnek. A megnyíló örvény. A múlt. A kislány nagy, csukott ajtók előtt áll, hallgatódzlk, bent az anya gyakorol. A kislány mégis benyit, kiküldik. Igazában nincs is anyja. Minduntalan elutazik, örökkön távol van, ismeretlen városok és sikerek ingere a ruháiban. És amikor a kamaszlány már önmaga lehetne, anyja a legrosszabbkor kezdi formálni, irányítani, megkötözni, süketen, a valóságra alig ügyelve, sebeket tépve kegyetlenül. Mindez a vacsora után robban, éjszaka, az álmatlanság és az emlékek térfogatában. Mint a mélyből feltörő, kigyulladó petróleumkutak lángja.

Másnap az anya lányának ajándékozza szép, használt autóját, érzék-telenül, enyhülésként, jóvátételként. Menekül. Már új szeretőjével, impresszáriójával.

És a lány ismét szeme elé illeszti a drótkeretes szemüveget, a temetőben sétálgat, a roskadó, eldőlő fehér sírkeresztek között, s mintha halott kisfia simogatná, a simogatásban isten kegyelmét érzi. Élete – gyerekkori sérülései után – már csak leélés.

A vonuló képekben az összebékíthetetlen belső rímpár: a solitaire és a solidaire. Az egyedüllét és az együttlét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/10 12-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8107