Magyar Műhely

Mozgókép és paragrafusok

A Múzsa jogot tanul

Schubert Gusztáv

Iránytű a filmes jogszabályok és intézmények labirintusában.

A Mozgókép és paragrafusok mindenekelőtt a tények könyve, ami a tényszerűséget és a logikát bedaráló fake news korában kimondottan bátor és szimpatikus vállalkozás. A Kollarik Tamás és Varga Balázs szerkesztette cikkgyűjteményből minden megismerni érdemes faktumot megtudhatunk a magyar és az európai filmgyártás intézményeiről, a filmipar és a forgalmazás európai uniós és tagállami támogatásának rendszeréről, jogi szabályozásáról. A kötet széles ívet fog át az EU kulturális támogatási alapelveit meghatározó Filmművészeti közleménytől a 2004-es magyar filmtörvényig, az Eurimages-tól a Kreatív Európa támogatási gyakorlatáig, a visegrádi országok filmtámogatási rendszerének ismertetésétől a Magyar Nemzeti Filmalap valamint a Médiatanács mecenatúra programja 2011-17 közötti tevékenységének statisztikákkal megalapozott áttekintéséig.

A kötet szerzői a lehető legteljesebb objektivitásra törekedve járják körül, írják le tárgyukat, de nem minősítik, nem kommentálják, és a pontos leírásba sohasem kevernek érzelmeket. Okkal, hiszen egy lexikon szócikkét olvasva sem készítője véleményére és érzelmeire, önreflexiójára vagyunk kíváncsiak, hanem a minden szubjektív szemponttól megtisztított tényekre. E módszer eredményeképpen megbízható és hasznos útmutatót kapnak kézhez mindazok, akiknek valamilyen dolga adódik ezekkel a filmes intézményekkel.

Témájából adódóan a Mozgókép és paragrafusok a szakmabeliekhez szól, nem a nagyközönséghez. A mozinézők a filmre kíváncsiak, a film elkészítésének körülményei, a filmtámogatás jogi háttere aligha érdekli őket, és ez rendjén is van így. Erre a fajta háttérismeretre igazából a kritikaírásban sincs szükség, de mivel a kritikus mindig nagyobb összefüggésekben gondolkodik, a filmtörténet folyamatában, a magyar és az egyetemes filmtermés egészében helyezi el az egyes filmeket, ismernie kell a gyártás és forgalmazás mechanizmusát is, amely ha egy-egy filmen nem is hagy látványos nyomot, egy ország vagy egy nagyobb régió filmkészítőinek mozgásterét nagyon is behatárolja. És ezen a ponton a recenzens (és persze az olvasó) a távolságtartó, leíró szakszöveget olvasva mégiscsak igazi labirintusba keveredik, amelyből igencsak izgalmas feladat megtalálni a kiutat.

A kötet látszólag egyszerű alapkérdése – mi a filmgyártás (és forgalmazás) támogatásának legjobb módja? – rögvest vitakérdéssé változik, ha történeti összefüggésben szemléljük (és a nyitó cikk épp ezt teszi): Miért kellene egyáltalán támogatni a filmgyártást? Hiszen Amerikában mai napig piaci alapon működik, és sokáig így volt ez Európában is, a helyzet csak a II. világháború után, majd az új hullámok stiláris és világszemléleti forradalmával változott meg. A „filmet” tényleg nem kell támogatni, a filmművészetet viszont igen. Hogy miért, azt az EU kultúrpolitikusai szerencsére végiggondolták az 1993-as GATT-tárgyalások során, amikor is az áruk szabad áramlását akadályozó és árdrágító védővámok eltörlése és az egységes európai piac megteremtése volt a legfőbb cél. A szabadpiac hívei (köztük Hollywood nagy stúdiói) a piaci verseny szabadságának jegyében a szubvenció minden formáját elítélték. A támogatáspártiak viszont felismerték, hogy az amerikai filmgyártási és forgalmazási modell a nyelvileg és kulturálisan rendkívül sokszínű Európában nem működik, a kisméretű belső piaccal rendelkező országokban (mint amilyen Magyarország is) a filmművészet állami támogatás híján életképtelen.

Az audiovizuális európai szabályozás kezdettől erre a felismerésre épült: „Az Unió hozzájárul a tagállamok kultúrájának virágzásához, tiszteletben tartva nemzeti és regionális sokszínűségüket, ugyanakkor előtérbe helyezve a közös kulturális örökséget.” A másik fontos alapelv, hogy az EU a kultúra támogatását nemhogy nem központosította, hanem kimondottan decentralizálta: a nemzeti kultúra támogatása tagállami kötelesség és felelősség. Természetesen a filmgyártás támogatásának vannak összeurópai forrásai is (Eurimages, Creativ Europe), de azok mindig résztámogatást nyújtanak, és csak olyan projektet támogatnak, amely már rendelkezik hazai forrással.

A vitában a támogatáspártiak végül is elérték céljukat: a szabadpiaci alapelv győzött ugyan a gazdasági szférában, de a nemzeti kultúra támogatása mentességet kapott. Ez valóban nagy siker, ami nélkül sem a Mozgókép Alapítvány sem a Filmalap nem működhetett volna, de ez az érvelés alapvetően mégiscsak a piaci szemlélet szerint ítéli meg a művészetet. Mintha bizony a kultúra a gazdaságnak valamiféle hendikepes „ágazata” lenne: bohémek és lúzerek korlátolt felelősségű társasága, mely jóra tör ugyan, de mégis örökkön veszteséges. A művészet természetének megértéséhez az európai uniós szabályozás során a francia tárgyalófél jutott legközelebb, eszerint a film és a többi művészet esetében a „kulturális kivétel” (exception culturelle) elvét kell alkalmazni, miszerint a kulturális termékek „nem ugyanolyan árucikkek, mint az általános értelemben vett gazdasági-kereskedelmi termékek”. A gondolatmenet azonban mindmáig nem teljesedett ki: a művészet, mely egyszerre sokszorosítható árucikk és egyedi szellemi termék, nem mérhető, a hasznot és veszteséget más mércével kell kalkulálni, mint a könyvelésben és a közgazdaságtanban. Ez az ideális állapot egyelőre még messze van, a filmművészet múzsája addig be kell, hogy érje a filmbarát jogalkotók paragrafusaival.

Fundamenta Profunda 10. MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet, 2018.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2019/06 45-46. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14127

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -