KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/december
MŰVÉSZMOZI
• Földényi F. László: Mozisirató Újhullámok után
• Harmat György: A sorsüldözött sátán és a felelőtlen angyal Citti és Davoli a Pasolini-filmekben
• Nagy V. Gergő: Lomha svenk Abel Ferrara: Pasolini
• Hirsch Tibor: A zseni, akinek nem akaródzik feltámadni Eisenstein Mexikóban
• Szalkai Réka: ¡Que viva Eisenstein! Beszélgetés Peter Greenaway-jel
FILM + ZENE
• Ádám Péter: Az utca királynője Édith Piaf 100
• Géczi Zoltán: Egyenesen a gettóból Hip hop és film: Straight Outta Compton
ÁZSIAI PANORÁMA
• Stőhr Lóránt: Távoli képek, csendes életek Tajvani hullámok – 1. rész
MAGYAR MŰHELY
• Takács Ferenc: „Lajos, te maradj ki a történelemből!” Anyám és más futóbolondok a családból
• Gelencsér Gábor: Túlélet Hajnali láz
• Kránicz Bence: A mosónő érzékisége Szerdai gyerek
• Kovács Bálint: Valaki éjszakára Az éjszakám a nappalod
FILMISKOLA
• Soós Tamás Dénes: „Korlátok helyett mértéket állítani” Beszélgetés Aczél Petrával és Antalóczy Tímeával
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Kisiklott hétköznapok Gdynia
• Szabó Ádám: Nőt és gyereket soha Sitges
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Mindörökké tizenkettő R. L. Stine: Libabőr
• Jankovics Márton: A képzelet szökevényei Rob Letterman: Libabőr
KÖNYV
• Zalán Vince: Api könyve Jankovics Marcell: Lékiratok
• Kelecsényi László: Lexikon gyanánt Gelencsér Gábor: Forgatott könyvek
TELEVÍZÓ
• Csiger Ádám: Bukarest árnyai Árnyak/Umbre
KRITIKA
• Varró Attila: Írás a falon 007 Spectre – A Fantom visszatér
• Baski Sándor: Tavaly Svájcban Ifjúság
MOZI
• Teszár Dávid: Ragyogó nekropolisz
• Barkóczi Janka: Cowboyok
• Kolozsi László: Kosok
• Kovács Kata: A kórus
• Baski Sándor: Login
• Tüske Zsuzsanna: A szerelem útján
• Forgács Nóra Kinga: A tengernél
• Kránicz Bence: Az ételművész
• Sepsi László: Szemekbe zárt titkok
• Vajda Judit: Újra együtt
• Sándor Anna: A kis herceg
• Varga Zoltán: Rendkívüli mesék
• Simor Eszter: A szüfrazsett
• Varró Attila: Az éhezők viadala – Kiválasztott
DVD
• Pápai Zsolt: Ex Machina
• Czirják Pál: Rettegett Iván I–II.
• Varga Zoltán: Torrente Gyűjtemény
• Fekete Martin: A WikiLeaks-botrány
• Soós Tamás Dénes: Sötét helyek
• Kránicz Bence: Tökéletes hang 2
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Godzilla

Határsáv, homályzóna

Varró Attila

Az idei Godzilla rég várt szimbiózis két tömegfilmkultúra közt.

 

Gareth Edward 2010-es debütfilmje, a Monsters a nyugati óriásszörnyfilmek eddigi legdurvább műfaj-dekonstrukcióját jelenti: nem csak, mert szerzőjét a látványos rombolásoknál jobban érdekli a hőspáros drámai (ön)felismerésekben gazdag útja a szörnyzónában, de ráadásul visszájára fordítja a hagyományos felállást és csápos monstrumaiból esendő, érzelemdús élőlényeket teremt. Művében Amerika egyszerre katasztrófa sújtotta terület és pusztító agresszor, aki nem hajlandó elfogadni egy nagyobb hatalom, a Természet könyörtelen túlerejét: kompromisszum-képtelen kultúrája csupán a beolvasztás/elpusztítás alternatíváját ismeri. Főként ez az Amerika-szemlélet teszi izgalmas aspiránssá a Godzilla-széria számára, amely 60 esztendeje jelenti csataterét két nemzeti filmkultúrának, az Ős-Godzilla 1956-os amerikai verziójától a két japán újraindítás (1984, 1999) botrányos hollywoodi újravágásain át az 1998-as Emmerich-remake-ig és a 2004-es Final Wars-ig – egyik oldalon elszánt honvédelemmel, másikon az offenzív felülírással. A japán Gojira karrierje számos pontján veszi fel a harcot amerikai riválissal (King Kong,1958; Orga,1999; Zilla, 2004), tanúsítva a japán tömegfilm életerejét a jenki invázió ellenében – ezzel szemben az Emmerich-Godzilla teljeséggel figyelmen kívül hagyta hőse nemzeti hovatartozását, óriáshüllője nem bosszúálló nippon sárkányisten, csupán halevő óriásiguána a békazabálóktól, aminek biológia programja elsősorban a szaporodás – zéróegyed, „egy új faj hajnala”, azaz folytatásokra szánt totális reboot. Edwards idei újraindítása jóvoltából azonban az amerikai giant monster film piaci/műfaji konszenzusra talált a kaiju-eigával: monstre erődemonstráción túl a kultúr-szimbiózis egyedi monstrumopusza is.

Arra persze hiába számítottak a rajongók, hogy Hollywoodban suitmation dublőrök szumóznak majd a karton-pagodák közt: az idei Godzilla-film hibátlanul felvonultatja a kortárs amerikai katasztrófatrend minden megalomán elemét többszálú narratívától a globális helyszíneken át a totális CGI-kataklizmáig, digitál-szörnyei jócskán rádupláznak a japán méretekre. E tekintetben a friss film mintha nem is felülírása, inkább eredője akarna lenni a japán elődöknek, Edwardoszaurusza „alfa-ragadozó”, minden dínó ősatyja (lásd a T-Rex taposó Emmeroszauruszt), akit az atomvillanások nem előhívtak sötét kamrájából, csupán kitörölni próbáltak az evolúciós piramisból. Alkotója a nemzeti jelleget másodlagosnak tartja, az óriásszörny műfajtoposzának univerzális mivoltára reflektál: a földrengések, szökőárak tömegkulturális alakja Fukushimától San Franciscóig. Ezért is illeszkedhetnek hibátlanul egymásba az amerikai és japán elemek: maga a címszereplő olyan, mintha a hagyományos gumiruhás dublőr digitálisan feljavított kiadása lenne; a küzdelem a kaiju-hagyományokhoz híven jó és rossz óriásszörny között folyik az emberi hősök nézőtere előtt, ám az a jó öreg amerikai katonahős egyszemélyes közönségéből áll (folyton a monstrumok útjába sodorva); az antagonisták rovaralakjában pedig a Toho-féle agresszív Hollywood-kép jelenik meg (céljuk a szaporodás korlátlan terjeszkedése, poligon-fiziognómiájuk az orgák és zillák Giger-modelljét idézi).

Edwards érdeme azonban nem merül ki a kulturális szimbiózis műfaji revíziójában, de felvonulnak a személyes szerzői jelenlét – már-már dekonstruktív – jegyei is. Túl azon, hogy visszaköszönnek a Monsters személyes motívumai a szerelmes óriásszörny-randevútól a hiányzó apa/fiú traumán át a fertőzött zóna posztindusztriál helyszínéig, ahol a hősök magánéleti traumájukkal szembesülnek, a rendező sajátos látásmódját is érvényesíti egy szuperprodukcióban, Jesse James és Batman kultúrikonjai után Godzillát is a 21. századi új hullám sodrára bocsátva. Edwards kiválóan alkalmazza a Cloverfieldből ismerős korlátolt nézőpontú, dokumentarista ábrázolásmódot, és karcosabb, természetesebb retrópalettát használ (lásd Super 8), sőt bónuszként sajátos elliptikus szerkesztésmóddal tálalja nézőinek a pusztulás képeit. Amellett, hogy elég meglepő hiátusokat enged meg magának (Vegas lerombolása, atombomba hatástalanítása), merészen él a véletlendramaturgiával és a cselekmény során váratlanul emel ki (szülők) vagy helyez be (szörnyek) központi figurákat, Edwards még magukat az akciószekvenciákat is kihagyásokkal, jelenetugrásokkal tagolja, különös szaggatott tempót kölcsönözve nekik, egyfajta vizuális zihálást. Ahogy a tartalmi üzenet is a pusztító erejű Természettel való együttműködés jócskán időszerű üzenetét közvetíti, a forma is a realizmus szükségszerűségét hangsúlyozza a dolbyk és imaxek érzéki élményfiesztáiban: Godzillája sem isten, sem állat, valahol a kettő közötti homályzónát tapossa.

 

GODZILLA (Godzilla) – amerikai, 2014. Rendezte: Gareth Edwards. Írta: Max Borenstein. Kép: Seamus McGarvey. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők: Aaron Taylor-Johnson (Ford), Elisabeth Olson (Elle), Bryan Cranston (Brody), Ken Watanabe (Serizawa). Gyártó: Warner Bros / Legendary. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 123 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/06 53-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11867