KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/november
MAGYAR VIDÉK: ELVESZETT FIATALOK
• Kránicz Bence: Kamera által élesen Dokumentumfilmek fiatalokról
• Varga Balázs: A hatalom íze Veszettek
• Pólik József: Mi leszünk az ifjúság Szocreál fiatalok
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: „A szüleimtől megkaptam a huszadik századot” Beszélgetés Fekete Ibolyával
• Bilsiczky Balázs: Emlékkönyv Beszélgetés Gárdos Péterrel
• Kovács Bálint: „Mint Pókember szuperképessége” Beszélgetés Dési András Györggyel és Móray Gáborral
RETRO-BANDÁK
• Géczi Zoltán: A java még csak most következik Frank Sinatra 100
• Varró Attila: Élő legendák Fekete mise
A SZERZŐI HORROR
• Varga Zoltán: Rémálmok álmodója Wes Craven (1939-2015)
• Árva Márton: Eleven vérvonal Del Toro kísértetei
• Sepsi László: Rosszfiúk és fúriák Lucky McKee
VELENCE
• Schubert Gusztáv: Vén Európa Velence
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Valami jobbra várva CineFest
• Stőhr Lóránt: Valami jobbra várva CineFest
• Sághy Miklós: Kontinenseken átívelő vizuális utazások / A világ szeme BIDF
• Horeczky Krisztina: Istentől az ördögig Érpatak modell
TELEVÍZÓ
• Ardai Zoltán: A fekete múmia átka Alsó-Parnasszus magaslatán
KÖNYV
• Huber Zoltán: Variációk egy témára Kelecsényi László: Eső és telefon
• Varga Zoltán: Az újraértelmezett szatíra Török Ervin: A szatíra diskurzusai a modernitásban
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Botanikus szuperhős Andy Weir: A marsi
• Andorka György: Prométheusz gyermekei Ridley Scott: Mentőexpedíció
KRITIKA
• Takács Ferenc: Shakespeare és az irokézek Macbeth a filmvásznon
• Ádám Péter: A banlieu tigrise Dheepan
• Nagy V. Gergő: A panel Istene A legújabb testamentum
• Varró Attila: Útirajzok a kamaszkorból Tökmag és Gázolaj
MOZI
• Strausz László: Miért én?
• Baski Sándor: A lecke
• Kovács Kata: A keresés
• Jankovics Márton: Kötéltánc
• Huber Zoltán: Sicario – A bérgyilkos
• Vajda Judit: A kezdő
• Kránicz Bence: Apák és lányok
• Sepsi László: Szcientológia, avagy a hit börtöne
• Forgács Nóra Kinga: Fák jú Tanár úr! 2.
• Varga Zoltán: Hotel Transylvania 2.
• Hegedüs Márk Sebestyén: Az utolsó boszorkányvadász
• Varró Attila: Pán
DVD
• Gelencsér Gábor: Ének a búzamezőkről
• Pápai Zsolt: Kálvária
• Soós Tamás Dénes: Cobain: Montage of Heck
• Varga Zoltán: Szaffi
• Soós Tamás Dénes: Testvéri kötelék
• Sepsi László: A kihalás szélén

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A pacifista

Fekete és vörös

Gelencsér Gábor

 

Jancsó Miklós két ’68-as filmet csinált: a Fényes szeleket itthon, A pacifistát Olaszországban forgatta. Az előbbi a félmúlt, a NÉKOSZ-mozgalmak politikai történéseinek koreográfiájában találja meg a forradalom nevű szabadidős tevékenység felelevenedni látszó hagyományát; az utóbbi már-már profetikus lendülettel előreszalad néhány évet, egészen a jobb- és baloldali terrorizmusok kijózanító nászáig. Anélkül, hogy eltúloznánk a szabadságot jobbról vagy balról kisajátítani akaró ideológiák közös vonásait, látnunk kell, hogy a Fényes szelekben a forradalmiság és a „karate-trilógiában” (a korabeli külföldi kritika A pacifista mellett ide sorolta a korábbi két filmet, a Sirokkót és az Égi bárányt is) az ellenforradalmiság, azaz a baloldali és a jobboldali – Jancsónál elsősorban – rítusok természetrajza ugyanazt a történelmi nyomatot eredményezi: a kollektív szabadság vérgőzös triumfálását az egyén szabadsága fölött. Ahogy a „Hogyan legyünk szabadok?” kiskáté-brossúrája felülírja (rosszabb változatban kiírtja) a „Szabad vagyok!” kategorikus imperatívuszát.

Kétségtelen, hogy Jancsó és Hernádi – írjuk le bátran – marxista történelemszemlélete gellert kap ’68-on. Már semmi sem úgy van, ahogy még ’56-ban is volt; a történelem szereplőinek mintegy hátat fordított a történelem (ezért is olyan tragikomikus ez az egész ’68-as világméretű szcéna). Annál meglepőbb az az érzékenység, ahogy Jancsóék – az olasz alkotótársaktól támogatva – szinte az eseményekkel párhuzamosan vagy azokat megelőzve érzékelik az egyén magára hagyatottságát és ezáltal az egyéni felelősség terhét. Ez a teher azonban valójában „súlytalan”, hiszen az egyén történelmi felelősségére többé nincs szükség; a súlytalanságnak ebben a hollywoodias állapotában akár „szabadon” is lebeghetünk. 1968-ban a történelem – legalábbis a Jancsó számára paradigmatikus 19-20. századi osztályharcok történelme – kétségtelenül véget ért. Innen lesz majd értelmezhető Jancsó nyolcvanas évek közepén induló új alkotókorszakának katasztrofizmusa, cinizmusa és iróniája.

1970-ben, A pacifista forgatásakor zavaros és átláthatatlan a világ (akkor még nem lehetett tudni, hogy ilyen is marad). A hirtelen támadt űr és az abból fakadó félelem megfogalmazásakor a rendező legnagyobb segítségére éppen az alkotómunka megváltozott körülményei lesznek. Új alkotótársak, idegen környezet, Monica Vitti személyében önmaga imágóját féltő sztár-főszereplő – mindezzel szemben ott áll a sajátos látásmódjával és formavilágával elhíresült kelet-európai művész. Jancsó igyekszik megőrizni önmagát, miközben érdeklődéssel és némi kiszolgáltatottsággal tájékozódik az új közegben. Egyszerre offenzív és defenzív. Kamerája Milánó utcáin, középületeiben, lakásaiban állandóan falakba ütközik, folyamatos mozgását mégsem adja fel. Az újságírónő személyiségének drámai átalakulását anélkül meséli el, hogy pszichologizálna. Egy, illetve két szereplő – az újságírónő mellett a kiugrott terrorista – köré építi a történetet, ugyanakkor nem mond le a csoportok mozgatásából fakadó dramaturgiai és atmoszferikus hatásról. A kor visszásságait fricskázó publicisztikus megjegyzéseket szór el filmjében – a politikai szenzációt hajszoló újságírókról, a steril és jólnevelt értelmiségről, a cinikus, netán két- vagy többarcú rendőrségről vagy éppen a médiának rutinosan nyilatkozó munkásosztályról, amelynek szürke képviselője, miután elmondja azt, amit várnak tőle, szemrebbenés nélkül közli az interjú árát és így tovább - ám mindezekkel együtt nem ragad le a korszak politikai eseményeinek elemzésénél. Ez a nem ritkán esztétikai dadogást eredményező kettősség gondolatilag pontos, hiszen éppen a világos nézetek, az elkülönülő, egymással szemben álló struktúrák széteséséről szól. Monica Vitti állítólag nem értette, mit is keres ő egy ilyen filmben. Nos, amikor a táncos léptekkel menetelő, az államról, a szabadságról, a munkáról és a hatalomról jelszavakat skandáló fiatalok tüntetésén egymás mellett lobog a vörös és a fekete zászló – s tudjuk jól, ez már nem Stendhal „vörös és feketéje” -, akkor nehéz okosnak lenni. Marad az 1968 nyomán támadó szorongás és kétségbeesés (a film magyar címváltozata: Mindennapi félelem), meg a belátás: a mások szabadságáért küzdő kollektivista eszme, bármilyen irányból próbálkozzék is, a szabadság zsarnokságához vezet, ezzel szemben – ahogyan film végén a francia nyelvű felirat hirdeti – „az én szabadságom a mások szabadsága”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/08 37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3761