KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/november
MAGYAR VIDÉK: ELVESZETT FIATALOK
• Kránicz Bence: Kamera által élesen Dokumentumfilmek fiatalokról
• Varga Balázs: A hatalom íze Veszettek
• Pólik József: Mi leszünk az ifjúság Szocreál fiatalok
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: „A szüleimtől megkaptam a huszadik századot” Beszélgetés Fekete Ibolyával
• Bilsiczky Balázs: Emlékkönyv Beszélgetés Gárdos Péterrel
• Kovács Bálint: „Mint Pókember szuperképessége” Beszélgetés Dési András Györggyel és Móray Gáborral
RETRO-BANDÁK
• Géczi Zoltán: A java még csak most következik Frank Sinatra 100
• Varró Attila: Élő legendák Fekete mise
A SZERZŐI HORROR
• Varga Zoltán: Rémálmok álmodója Wes Craven (1939-2015)
• Árva Márton: Eleven vérvonal Del Toro kísértetei
• Sepsi László: Rosszfiúk és fúriák Lucky McKee
VELENCE
• Schubert Gusztáv: Vén Európa Velence
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Valami jobbra várva CineFest
• Stőhr Lóránt: Valami jobbra várva CineFest
• Sághy Miklós: Kontinenseken átívelő vizuális utazások / A világ szeme BIDF
• Horeczky Krisztina: Istentől az ördögig Érpatak modell
TELEVÍZÓ
• Ardai Zoltán: A fekete múmia átka Alsó-Parnasszus magaslatán
KÖNYV
• Huber Zoltán: Variációk egy témára Kelecsényi László: Eső és telefon
• Varga Zoltán: Az újraértelmezett szatíra Török Ervin: A szatíra diskurzusai a modernitásban
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Botanikus szuperhős Andy Weir: A marsi
• Andorka György: Prométheusz gyermekei Ridley Scott: Mentőexpedíció
KRITIKA
• Takács Ferenc: Shakespeare és az irokézek Macbeth a filmvásznon
• Ádám Péter: A banlieu tigrise Dheepan
• Nagy V. Gergő: A panel Istene A legújabb testamentum
• Varró Attila: Útirajzok a kamaszkorból Tökmag és Gázolaj
MOZI
• Strausz László: Miért én?
• Baski Sándor: A lecke
• Kovács Kata: A keresés
• Jankovics Márton: Kötéltánc
• Huber Zoltán: Sicario – A bérgyilkos
• Vajda Judit: A kezdő
• Kránicz Bence: Apák és lányok
• Sepsi László: Szcientológia, avagy a hit börtöne
• Forgács Nóra Kinga: Fák jú Tanár úr! 2.
• Varga Zoltán: Hotel Transylvania 2.
• Hegedüs Márk Sebestyén: Az utolsó boszorkányvadász
• Varró Attila: Pán
DVD
• Gelencsér Gábor: Ének a búzamezőkről
• Pápai Zsolt: Kálvária
• Soós Tamás Dénes: Cobain: Montage of Heck
• Varga Zoltán: Szaffi
• Soós Tamás Dénes: Testvéri kötelék
• Sepsi László: A kihalás szélén

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Pigalle

Déri Zsolt

Éjszaka külsőben. Helyszínek és helyi színészek, színes helyek és színes helybéliek, helyl színek. Couleur locale – lokálok színei. Egy beteg vidámpark fényei. A párizsi vöröslámpás negyed, a Pigalle forgatagában Mustaf, az arab kiskölyök turisták táskájára vadászik. Villámgyors támadás, ügyes szerelés, cseles beadás, és már meg is van a győzelem. Utcagyerek-történetet sejtünk kibontakozni a Twist Olivér, a Salaam Bombay vagy a Cápafióka modorában, de hamar csalódnunk kell: a röpke bevezető után Mustaf hosszú időre eltűnik a képből. A kamerának más dolga van, gyorsan sorra kell vennie még vagy kéttucatnyi figurát, akik között nemhogy főhős, de hős vagy szimpatikus karakter sem nagyon akad. Nem becsapós a cím, itt bizony maga a Pigalle lesz a főszereplő.

A Pigalle-lal viszont van egy kis probléma, nevezetesen, hogy már nem az, ami volt. Nem a régi, nem az igazi. A kánkán, a Moulin Rouge, Toulouse-Lautrec, Blaise Cendrars, Henry Miller, Jean Genet és a többiek Pigalle-ja mára lepusztult, ócska turistabazárrá silányult, ahogy a párizsiak mondják: „elvesztette a lelkét”. A jeles dokumentumfilmes múlttal rendelkező Karim Dridi azonban még hisz a mítoszban, az apacsromantikában. „Párizsnak nincs mit irigyelnie New Yorktól, a mi legendás negyedünk felér a Scorsese-féle Little Italy-vel” – szólja el magát egy nyilatkozatában. Nagymenőket ugyan nem nagyon, aljas utcákat viszont bőven láthatunk az ő filmjében is, a végső leánymentés pedig egyenesen a Taxisofőrből kopírozódik át. Első nagyjátékfilmjéhez Dridinek nagyon kellett az amerikai fogódzó, kellett a krimiváz.

Fifi az Otthonom, Idaho River Phoenix játszotta fiúprostijának agresszív francia verziója, ő hivatalosan ugyan tolvaj, ám valószínűsíthető, hogy egyszer-egyszer már a testét is eladta. Haverja, bűntársa és példaképe Mustafnak, szerelmese a transzvesztita Angyalkának, jóbarátja a táncosnő Vérának, aki Pasa peep-show-jában dolgozik és a Cigány becenevű Jésus ágyában hál. Pigalle miniállam uralkodóját Császárnak hívják, noha egy gonosz törpe, egy igazi szörnyszülött, egy Tod Browning vagy David Lynch világából előmászott freak. Le freak, c’est chic – tartja a sláger, hüledezhetünk is kedvünkre.

Az addig műkedvelőként ténykedő Angyalkát egyre mélyebbre kényszerítik a drogüzletben, és ebbe bele is pusztul. A gyásztól megzavarodott Fifi egy durva análerőszakkal sérti vérig a vigasztalására siető Vérát, akit hazatérve újabb sokk ér: az ágyban szeretője helyett csak annak keresztapásan lenyesett fejét leli a takaró alatt. Angyalka és Jézus gyilkosa egy és ugyanaz, ráadásul szintén beszélő nevet visel, ő a Gonosz, a rivális drogfőnök. A leginkább a Nagymenők Joe Pescijére emlékeztető, sipítozó Pasa tehetetlen dühében egy piti dealer agyvelejét spricceli bele a szexmozi piszoárjába, majd ana az elhatározásra jut, hogy az időközben a transzvesztita lokáltulaj Femande védőszárnyai alá húzódott Fifit küldi a Gonosz ellen. Fegyvert majd Elegáns Roger ad a fiúnak...

Ha valaki, hát ez a reszketeg matuzsálem, ez az aktív nyugdíjas fegyverkereskedő megérdemelne egy külön filmet, mondjuk A Sakál nagyapja címmel. Dridi így is neki ajánlotta a Pigalle-t, Elegáns Roger-nak, aki önmagát alakította a filmben, akárcsak a figurák döntő többsége. Pasa polgári neve például – mint azt a stáblistáról megtudjuk – Bobby Pacha, még a két színész, Véra és Fifi alakítói is eredeti kereszt-, illetve becenevüket használták a filmben, valószínűleg, hogy ne zavarják össze a lelkes helybéli statisztériát.

Karem Dridi bő két éven át dagonyázott a Pigalle világában, majd a forgatás megkezdése előtt három hónapig szoktatta stábját a környékbeliekhez és viszont, Véra Briole-t felzavarta igazi sztriptízszínpadokra, Francis Renaud-t meg be a zsebesek közé, haverkodni. Ebben a környezettanulmányban rejlik a Pigalle ereje és jelentősége, nem a Maurice Pialat lumpenfilmjeiből ismerős ábrázolásmódban, nem a Cyril Collard-féle Vad éjszakákat – szerencsére annak idegesítő patetikussága nélkül – megidéző látványvilágban, nem az angol operatőr, John Mathieson ügyes kézikamerás lavírozásában. A forgatókönyvben meg különösen nem.

Szánalmas, nyomorult világ ez a Pigalle, még jó, hogy nem csorog le a vászonról. Aki turistaként odamegy, megérdemli. Aki ott él... nos, ez már keményebb dió. A film legvégén – az egyetlen nappal játszódó jelenetben – Véra és Mustaf boldog, kisimult arccal motoroznak a Rita Mitsouko együttes (egy expornószínésznő és egy ex-bűnöző sikerduója) szívszorító dalára. Megvan az illúziójuk, hogy maguk mögött hagyhatják az egész mocskot, de sosem fogják. Tudják, hogy nélkülük üres a Place Pigalle. Ott fognak megdögleni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/01 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=35