Esterházy PéterEsterházyra emlékezvePéter filmjeMolnár György
Közös iránytűnk Kosztolányi volt, az „irodalmi író”, Esterházy szavakkal
játszott, én képekkel, akkor is, amikor az ő szövegüket vittem filmre.
„A könyv a szellemi manna, amelyből
mindenki jóllakhatik, az égi táplálék, amely minél inkább fogyasztják, annál
több lesz belőle, a bűvös kenyér, amely senkit nem hagy éhen, minden ínségest
kielégít, hatalmassá tesz, úgyhogy mindenki az ismeretek tőkése és
nagybirtokosa lehet általa, gondolat-milliomos. (...) A könyv, amely mindenütt jelenlevővé
varázsolta a szellemet, megteremtette az emberiség lelki közösségét. A könyv,
amely nemcsak a teret hódította meg, hanem béklyóba verte a térnél is nagyobb
ellenségünket, megállította az időt. Ennél nincs nagyobb csoda. Mindig a
legegyszerűbb dolgok a valódi csodák. (...) Általában a
szó, mindig több, mint a tett. (...) Mintha szavakkal játszani nem annyi volna,
mint magával az élettel játszani.”
Kosztolányi sorok, idézetek, amelyek akár E.P.-től is származhatnának. Meglehet,
már első írásai is ezért fogtak meg, amikor még Kosztolányi nem foglalt el
olyan előkelő helyet az irodalmi kánonban. Ő az „irodalmi író” (Ady)
szemléletmódját követte, s ez a világlátás hozzám is igencsak közel állt, már
kamaszkorom óta. „Dezső”, „Desiré” közös iránymutatónknak mondható.
Kosztolányit magamban „atyai jó barátomnak” nevezem, neveztem sokáig, mára e
feltekintés az idősebbre erősen okafogyottá vált. K.D. ötvenegy esztendősen
hunyt el, túléltem, ahogy a szintén többekkel együtt olykor számomra is
erkölcsi és alkotói mintát mutató E.P. sincs közöttünk, aki nálam két évvel
később született. Közös Kosztolányi „iránytűnk” egyértelmű, készítettem művei
alapján játékfilmet (A rossz orvos),
televíziós játékfilmet (Tavasz, nyár,
ősz), de még etűd sorozatot is (Közjáték),
s Esterházy is sokszor „fordult” hozzá, elég csak az Esti című regényére utalni.
Követtük, követni próbáltam magam is a fent idézett gondolatokat, a
továbbiakat is, hogy „szavakkal játszani annyit tesz, mint oroszlánokkal küzdeni”, csak a szavak helyett képeket értettem.
„Nem. Az élet nem ésszerű folyamat. Kis
szeletekben, felületesen szemlélve, talán az. De az egész élet nem az.” (K. D.)
„Közép-európaiak vagyunk. Idegrendszerünk
elrongyolt, vécépapírunk kemény.”
Ez utóbbi idézet már nem K.D.-től, hanem E.P.-től való, egy korábbi
rendezésemből, a Vigyázat! Mélyföld!-ből.
Ugyan a megfilmesített Esterházy írások kapcsán, már ami engem érint, az
1993-ban bemutatott Anna filmje kerül említésre a szakirodalomban, a
visszaemlékezésekben, , ezt „jegyzik”, noha munkakapcsolatunk korábbra tehető.
Az 1985-ben, több részletben elkészült, de csak évekkel később bemutatott Vigyázat!
Mélyföld!-ben ugyancsak láthatók E.P. feldolgozások.
Vigyázat! Mélyföld! Zenés irodalmi salátának neveztük ezt a
nemzedéki önéletrajznak tekinthető dolgozatot, amelyben másokkal együtt
Bereményi Gézán, Cseh Tamáson, Sándor Györgyön, Vámos Miklóson át Spiró
Györgyig, Kornis Mihályig, és persze nem hangsúlytalanul Esterházy Péterig
terjed a nagyjából akkoriban egyforma világszemléletű, és a mai elismertséggel akkor
még enyhén szólva nem rendelkező szerzők sora. Valahogy mind ismertük egymást,
valamiféle akol-melegben leltünk egymásra, noha E.P.-vel kapcsolatban sem
emlékszem valami különös egymásra találásra, beavatásra, mint ahogy a régiek
emlékeznek, hogy a New York, majd Hungária Kávéházban hogyan kerültek az ifjak
az asztal végére, majd egyre előkelőbb helyekre Osváth, illetve később a „három
lektor”, netán Kellér Andor, esetleg éppen egymás közelébe. Ahogy a filmeseknél
Janovics Jenő és Korda Sándor ugyancsak ezen a helyen leletek egymásra.
Meglehet, hogy valami különleges filmvetítésen akadtunk össze, ismertük meg,
vagy fel egymást, félig nyilvános irodalmi esten, társaságban, vagy a kultúra „Elizélt”
Palotájában a Vörösmarty téren, netán az FMS környékén. Az FMS vállalta fel
végül is a Vigyázat! Mélyföld!-et. (FMS,
Fiatal Művészek Stúdiója. Akár a legendás Balázs Béla Stúdió, a már-már
elfeledett televíziós FMS ugyancsak bemutatási kötelezettség nélkül adott teret
az újabb, frissebb szellemi és formai megközelítéseknek, „mindenki megfordult
ott, aki számított”.
„…ha én főnök volnék, és az örök
világosság fényeskedjék nekem...”
A Vigyázat! Mélyföld! részlete, egy „megképesített” Esterházy
monológból az utolsó szavak. (Kern András alakította.) Az egész írás a
felkapaszkodni vágyó kisember zsörtölődései és vágyai hangzanak el. És ha
beteljesülnek? Úgy vélhettük, hogy arra a korszakra rímel csupán. Érvényes
továbbra is, ha bekövetkezik, tapasztalhatjuk. De E.P. sosem számított „kisembernek”.
„Vigyázz velük kislányom, ezek gazdagok, akkor is, ha nincs pénzük, akkor is.” – ahogy az aggódó lányos anya (Csomós Mari)
óvja gyermekét (Ráckevei Anna) hősünktől (Cserhalmi György) már az Anna filmjében. De E.P. mint főnök?
Sosem választották meg, bizonyára nem is vállalta volna valamely írói-, vagy
művészeti szervezet élen a „főnökséget”. Ismerjük az író-, es költőfejedelmek
elhívatottságát, akadt elég e honban, akarva, akaratlan vállalva a szerepet.
E.P. szabadon, függetlenül, ironikusan, és ön-ironikusan mégiscsak az egyik
meghatározó alakká vált e téren is. Ki kérdőjelezhetné meg, művészi rangját,
erkölcsi biztonságát, hitét, magyarságát, „származását”. Plebejus arisztokrata?
Hisz velünk együtt cseperedett fel, abban a világban, hogyan is élhetett volna
másként? Imponált bátorsága, szinte megalkuvást nem tűrő szembenézése a
tényekkel, akár önmagával szemben is, telis-tele játékossággal. „Ezek” úgy
hordják a zakót, mintha pulóver lenne”, mondogatta az egykori „ezekre”, de az „ezek”,
mint látható, újratermelődnek, ezt is jól érzékelte.
„Fajdkakasok és tükörképük eggyé válnak, s
ott áll a kurfürst jobbágya, haja izzadtan tapad homlokába, és hangjában
különös, őrült triumffal kiáltja: megvan!
Én vagyok az, akin nevettek. Én, nevetésetek
tárgya, én állok holt sápadtan, izzadságtól gyöngyösen, a nehéz tálcát a sült
fajdkakassal együtt a tükörhöz nyomva, úgy hogy egy pillanatra a fajdkakas és a
fajdkakas-kép egynek látszik.
Én vagyok az, akin nevettek. És ha majd
eleget nevettetek, ki fogtok küldeni zord konyhamesterünkhöz, méltó
büntetésemért.”
A Vigyázat! Mélyföld! egy másik részlete. A lakáj (Kern András) küszködött a tálcával, a kényes egyensúllyal
az előkelő társaságban egy fényes estélyen. E kényes egyensúly mulatságos, ám
komoly vallomás, mi másról, mint a művészetről. Esterházy mondatoknak
vélhetnénk, noha egy északi írótól vett, átfogalmazott vendégszöveg. E.P.
gyakorta használt vendégszövegeket, bírálták is ezért egy időben, erre is a
maga módján, szellemesen válaszolt, akadt kötete, amelyben minden egyes forrást
részletesen feltüntetett. Vendégszövegek? Eleinte nekem is különösnek tűnt
merész használatuk, noha végül is érthető, az író is, akár a rendező onnan
gyűjtöget, ami a szeme elé kerül. Hány író lakásában láttam polcokon,
asztalokon, konyhapulton, fürdőszobatükör sarkában cetliket, amelyeken
mondatok, mondatfoszlányok szerepeltek, amelyeket a szerző az utcán, a
villamoson, egy-egy hivatali beszélgetéskor gyűjtött össze, s vártak
felhasználásra. Miért ne lehetne éppen más írásokban használható mondatokra
lelni, azokat használni?
„A történelmet a győztesek írják. A
legendákat a nép szövi. Az írástudók fantáziálnak. Biztos csak a halál.”
Esterházynak vélt sorok az Anna
filmjéből. Évekkel később olvastam a „forrást”, vagyis, hogy a mondatok
Danilo Kiš átiratok. De az Anna
Filmjében, követve E.P.-t filmrészlet idézetek is szerepelnek.
Az Anna filmje a Hrabal könyve,
A szív segédigéi, meg E.P. egyéb írásai alapján készült. Ha tetszik – adaptáció.
Persze ez nem ilyen egyértelmű. Magam, mint a magyar irodalom jó barátja
gyakran fordultam, fordulok e „vidékre”, ha valami égetően foglalkoztat, s
hasonló megközelítésre lelek, hát nem gondolom, hogy szükséges úgynevezett
teljesen eredeti forgatókönyv. Így történt az Anna filmje esetében is, vagyis hogy lehet „ide”, ebbe a világba,
kis világunkba újabb gyereket „létrehozni”, hogy megszülessen-e a „kis dilemma”.
Igencsak örültem, hogy milyen bizalommal adta oda alapul a műveit,
büszkélkedhetnék is, hisz nem mindenkinek
adta oda. Sőt, nem ragaszkodott semmihez, ismerve a műfaji különbségeket,
úgy gondolta, amit rendelkezésembe bocsájt, így mondta, csupán alap, kanavász,
azt hímezhetünk bele, amit jónak es fontosnak vélünk. Vagyis felhasználhattam a
meglevő dialógusokat, de nem leltem minden szükségesre, hát magam is írtam
párbeszédeket „esterházysan”. E.P. gáláns módon jegyezte meg, hogy nem lehet
észrevenni a különbséget. Szép, udvarias gesztus. Miközben tényleg, nem írt
bele a forgatókönyvbe, pedig szerettem volna, nem szólt bele a filmbe, azért
csak kedvelte, ki-kilátogatott a forgatásra. Főleg akkor, amikor Római
környékén forgattunk, néhány fotó is megmaradt erről.
Azért persze a film mégiscsak „esterházys” lett nagyjából, de nem
mindenütt. Hiszen például a férfifőhős anyja (Timár Éva), nagyon is hasonlított
a „modellre” – noha én személyesen nem ismerhettem –, a
szerző szerint megdöbbentően. Viszont az apa meg egyáltalán nem. (Akkor még
senki sem tudta annak igazi sorsát, titkát. A szerző sem sejthette.)
„A nívótlan kísértés nem kísértés. A
valódi kísértés első osztályú és testre szabott.”
Ez az apafigura (Végvári Tamás) inkább az én apámra hasonlított
valamelyest, ezzel szerettem volna, a már rég nem köztünk lévő édesapámnak
állítani valamiféle emléket, még a nyakkendőjét is ráadtam a szereplőre, s az
1956-ból megmaradt cigarettatöltője, meg a Béke márkájú cigarettahüvely is a
képbe került. (Harcok idején jelentős cigarettahiány alakul ki, elkél a
házilagos kivitel.)
„Nincs nagyobb keserűség, mint magunkról
beszélni. Nincs nagyobb öröm, mint szeretni.”
„Történeteinket a félelem és a
hazaszeretet fűzi egybe.”
„Csavarni lehet belőlünk az időt, mint
konyharuhából a vizet.” (E.P.)
A Vigyázat! Mélyföld!, illetve az
Anna filmje mondható leginkább közös
kapcsolódási pontunknak, noha olykor akadtak másfélék is, kevésbé „művésziek”,
vagy ki tudja. Jó húsz esztendeje nem egyszer”szerepeltünk együtt, egymás
mellett a Konyhaművészet lapban,
illetve az ehhez kapcsolódó rádióműsorban. Az „evőművészet” sem kis dolog. Az Anna filmje bemutatója után hamar
leléptünk néhányan, Péter ismert egy valóban jó, igazi kínai éttermet...
*
A későbbiekben útjaink kevésbé kapcsolódtak. Egyáltalán nem esett jól, hogy
bár, igaz, nem túl „nyomulósan”, de meghívtam, az Egyszer élünk bemutatójára, nem jött el. Az Egyszer élünk Tar Sándor írásai alapján készült, s az ezt megelőző
hetekben derült fény arra, hogy Tar mi módon működött együtt az előző rendszer
állambiztonsági szerveivel. Mit tudtam én, hogy E.P. éppen azokban a napokban
szembesült az Állambiztonsági Hivatal Levéltárában a megrendítő ténnyel, akkor
derült ki a papájáról, hogy miféle, Tarhoz igencsak hasonló sötét múlttal kell
szembesülnie az írónak. (Persze azért nem ugyanaz az önmagával szembenézni
kényszerülő Tar helyzete, mint Esterházyé, aki a szeretett hozzátartozóját,
akire felnézett, kénytelen másképp látni.) A Javított kiadás, mint tudható, erről szól...
Utolsó személyes találkozásunk, talán a Trafóban lehetett, egy Litera
elő-szilveszteren, ahol is valamiféle irodalmi kabaré kerül megrendezésre
rendszeresen. Olykor E.P. is írt ide, felolvasott. A kabaré méltatlanul vált
alpárivá, a hajdani Nagy Endre féle, illetve a Molnár Ferenc és Heltai Jenő
igazgatta korai műhelyek még irodalmi kabarék voltak, a fentiek mellett a
szerzők Szép Ernőtől Karinthyig, s bármilyen meglepő Adyig, Móriczig (sőt Herczeg
Ferencig) terjedtek. És persze Kosztolányiig. Micsoda irodalmi kabaré
működhetne, akár manapság is, ahol Esterházy lehetne az egyik vezető szerző!
Vissza-visszatekintve, elvesztése után is azonnal felidéződtek a képek,
amint az eltelt évtizedekben csak össze-összeakadtunk, hol ritkábban, hol
sűrűbben, ha közös ügyünk akadt, mint például Anna filmjénél.
Egyszer-egyszer jártunk is egymásnál, de leginkább társaságokban, irodalmi
eseményeknél futottunk össze. Miután, vagy mielőtt az írót megrohanták volna a
rajongók és hódolók, vonultunk félre egy csendesebb zugba. Beszélgetéseinkre
elsősorban nem, mint fennkölt eszmecserékre emlékszem, inkább az egymással
rokonszenvező, bizony már idősödő emberek kérdéskörei vetődtek fel, a
hétköznapi életünk, olykor a testi bajok. Legutóbbi találkozásunkkor a Hasnyálmirigynaplóból
még nem jelentek meg részletek, talán Ő sem gyanította mi vár rá... Leginkább a
családunkról esett szó, így a Hrabal könyvében, meg az Anna filmjében
szereplő „kis dilemmákról”, akik mostanra már huszonévesek lettek, vagyis az ő
Miklós fiáról, és az én Péter Miklós fiamról. Fiú gyermekem nem E.P., vagy a
legkisebb fia után kapta a nevét, hanem családi okokból, mégis érdekes az
egybeesés, a nagyjából egy időben született gyermekek, a könyv, és a film
között. Az én, akkor még csecsemő sarjam azután még kapott is egy dedikált
példányt az Egy nőből: „Péternek Pétertől”.
Sajnos „csökken a létszám”, E.P. elvesztésével nagyon is hangsúlyosan, ami
nem a hétköznapi életünket illeti, hanem azt a vidéket, amelyet Illyés „haza a
magasban”-nak nevezett, mondhatni országunk, szebb, barátságosabb, szeretni
valóbb arcát.
„... hogyan is lehetne félni attól, ami
létezik, vajon nem sokkal félelmetesebb az, ami nincs...”
„Megüti érdes ujjával szívünket az Isten!”
(E.P.)
Az Anna filmje utolsó mondata:
„És most hogyan tovább?”
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 18 átlag: 5.06 |
|
|