KritikaBeszélgetés Jon JosttalA művész, az valaki másHirsch Tibor
Jon Jost az amerikai független film fenegyereke, Pesaro és Rotterdam fölfedezettje, aki tavaly, az első Titanic fesztivál alkalmából Budapestre is ellátogatott. Filmjei már jártak itt: a Biztos lövést és a Minden Vermeer New Yorkban-t annak idején láthatta az Örökmozgó közönsége. Jost jelenleg Olaszországban forgat, és úgy hírlik, „kulturális menekültként” minél tovább – talán évekig – kívánja élvezni Európa vendégszeretetét. – Akinek alkalma volt hallani, milyen kemény szavakkal szidod Hollywoodot, milyen kérlelhetetlen szigorúsággal különbözteted meg a kommersz mozi-iparosokat, az ál-independent kollaboráns filmeseket és az igazán független filmművészeket, aligha gondolhat mást, mint hogy számodra a filmezés szent dolog. Szerinted mennyire fontos a művészet? Mit jelent, most hat évvel az ezredvég előtt?
– Fogalmam sincs. Félek a definícióktól. Ránézek valamire, és érzem, hogy művészet-e vagy sem. Másfelől, ha az ember ellátogat a világ valamelyik nagy múzeumába, meggyőződhet róla, hogy már a kezdetektől mély pszichózis jellemezte az európai művészetet. Az egyik falon ott függ a keresztre feszített ember képe, ezer éve, ki tudja hány változatban; vele szemben, a XVII. századtól legalábbis, ott a gazdag mecénás portréja, aki a kultúrába valamiképpen pénzt pumpál. Itt tartunk ma is. A tudathasadásos nyugati kultúrának számomra csak csúcsteljesítményei érdekesek. A legjobb múzeumok kínálatának is ezreléke a művészet. A többi felbecsülhetetlen történeti értékkel bíró selejt. Biztosan érdekes a művészettörténész számára, aki nem én vagyok.
– Sokan leírták már azt a jellegzetes hollywoodi csapdahelyzetet, amikor az amerikai filmiparral kapcsolatba kerülő független filmművész a véletlenek egybeesésében bizakodik. Mármint, hogy neki, éppen neki, majd sikerül.
– Engem ez nem fenyeget. Én sosem akarok többet, mint hogy ne kerüljek anyagilag tartósan kilátástalan helyzetbe, hogy lehetőségem legyen megcsinálni következő filmem. Egyébként véletlen egybeesés nálam is van: filmjeim annyira kevés pénzből készülnek, hogy a befektetett összeg arányában előbb-utóbb mégiscsak termelnek valamennyi profitot.
– Maradjunk a művészetnél. Van jövője? Hiszel-e a filmművészet jövőjében? Hiszel-e a saját jövődben?
– Ebben a tekintetben gyakorló buddhista vagyok. Lehet, hogy innentől számítva csak másodpercekig élek, lehet, hogy évtizedekig. A műveimmel ugyanez a helyzet.
– A film jövőjéről mit gondolsz? Jön a HD-televízió, itt a multimédia...
– Szívesen használok mindent, amit a technika kínál. Valószínűleg elsők között voltam az amerikai függetlenek közül, aki digitális hangrögzítéssel dolgozott. A filmszakmában sajnos ma túl sok az óvatos ember. Legalábbis, ami a technikát illeti. Nem szívesen próbálnak ki olyasmit, amit nem ismernek. Nagy a kockázat. Pedig a filmesek jövője a nagyfelbontású televízió fejlesztőinek kezében van. Mindenki tudja, mennyit romlanak a kópiák néhány évtized alatt.
Mi marad belőlük háromszáz év múlva! Pedig háromszáz év igazán nem sok, egy olyan művészet számára, amelyik komolyan veszi magát...
– Tehát elemi érdeketek, hogy szeressétek a túlélést jelentő technikát...
– Igen. Elemi érdeke a többieknek. Én, ahogy említettem, nem dolgozom az örökkévalóságnak.
– Akkor kinek?
– A közönségemnek csak annyi a dolga, hogy akarjon olyasmit érezni, amit addig még nem érzett. Ez persze nem is olyan könnyű, ha számításba vesszük, mi mindent éreztet naponta a modern szórakoztató mozi a nézővel. Megnyomható rajtunk a szex-gomb, a rémület-gomb, a paranoia-gomb...
– Látta-e például igazi, született mormon a Biztos lövés című filmedet, azt a filmet, ami Utah Államban játszódik, és nyilvánvalóan mondani akar valamit azokról az emberekről?
– Megmutattam a filmet Utahban. A vetítés után többen odajöttek hozzám – igaz, valamennyien csak volt-mormonok – és biztosítottak, hogy ez tényleg ilyen. Mármint az a világ, amiben élnek, amit teremtettek maguknak.
– Más valaki is látta a filmet?
– Ha arra gondolsz, hogy a Biztos lövést a felirat szerint apámnak ajánlottam – igen, úgy tudom, apám is látta. Természetesen nem én mutattam meg neki. Az sem kizárt, hogy tetszett neki. Mondjuk, úgy ítélte meg, hogy a zsarnok családapa képe pontos, és igenis helyes dolgot cselekszik. Apám ugyan nem mormon, egy másfajta vallási fundamentalizmus elkötelezettje – de el tudom róla képzelni.
– Mikor szakítottál a családoddal?
– Hosszú történet. A nővéremtől tudom, hogy apám megbocsátana, ha bocsánatot kérnék tőle. De nincs miért bocsánatot kérnem. Igaz, a hadseregnél a fiúk bűne visszaszáll az apákra. Apám ezredesként vonult nyugalomba. Ha nem kerülök börtönbe, ma tábornok.
– Mióta csinálsz filmeket?
– A hatvanas évek elején kezdtem. Egész pontosan a kubai válság után. Akkoriban egyszerű egyetemista voltam, akit természetesen érdekelt a világ. A válság napjaiban bezárkóztunk barátaimmal egy lakásba, és megpróbáltuk kiszámítani, hogy mi következik. Biztosak voltunk benne, hogy az atomháború kitörése heteken belül várható. Úgy gondoltuk, Új-Zélandon talán túl lehet élni, ami következik. Összeszedtem a pénzem, otthagytam az egyetemet és elrepültem Új-Zélandra. Vártam, vártam, de a háború nem tört ki. A válság elmúlt, de nekem az utolsó fillérem is elúszott, és az egyetemről is kirúgtak. Miután ilyen szépen átvertem sajátmagam, úgy éreztem, filmet kell csinálnom. Azóta filmezek.
– Művész vagy?
– Lehet, hogy valaha annak mondtam volna magam. A hatvanas évek nagyvárosaiban éltem, és hosszúhajú barátaim valamennyien művésznek mondták magukat. Mára vagy sikeres üzletemberek vagy gyógyíthatatlan alkoholisták. Amikor kijöttem a börtönből, már tudtam, hogy nem kívánok közéjük tartozni.
– Egész lényed, életutad, és filmjeid is rendkívüli belső fegyelemről árulkodnak. Biztos, hogy semmi köze ennek ahhoz a katonatiszt apához, aki legalábbis amíg tűrted, szigorú protestáns nevelésben részesített?
– Talán köze van hozzá.
– Két évre bevonultál a börtönbe, de nem mentél el Vietnamba. Ma is így döntenél?
– Igen. A hatvanas években divat volt politizálni. Én is politizáltam. Most más a divat. Azt továbbra is fontosnak tartom, hogy megértsem azt a világot, amiben élek. Legalábbis próbáljam megérteni. És amit megértek belőle, aszerint cselekedjek. Más nem számít. A törvény sem. Minden törvényt, szabályt újra és újra végig kell gondolnom, hogy valóban helyes-e. Kivéve talán a jobbkéz-szabályt. Mármint, ha éppen autót vezetek.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1027 átlag: 5.54 |
 |
|
