KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/október
FASSBINDER ÖRÖKSÉGE
• Schreiber András: Kamikaze Fassbinder 70
• Forgách András: Intenzitás Fassbinder esete a mozival
HIROSHIMA ÁRNYAI
• Andorka György: Bolygó árnyak A Hiroshima-tabu
• Pusztai Beáta: Kísértetjárás Hiroshima az animében
MAGYAR MŰHELY
• Sághy Miklós: Gonosz vadkelet Magyar ugar
• Várkonyi Benedek: Veszettek és elveszettek Beszélgetés Goda Krisztinával
A GYŰLÖLET KÖREI
• Csiger Ádám: A gyűlölet vonzásában Neonácik mozivásznon
• Petz Anna: Kísért a múlt Német neo-náci filmek
VASEMBEREK
• Baski Sándor: Útmutatók önkínzáshoz Teljesítményfüggők
• Nevelős Zoltán: „Mert ott van” Everest
• Simonyi Balázs: Fuss el véle! Futófilmek
FRANCIA VÉR
• Pernecker Dávid: Az üresség állapotai Gaspar Noé
• Gyenge Zsolt: Arcon spriccel a 3D Gaspar Noé: Szerelem
• Ádám Péter: A gúzsba kötött kamera A francia mozi különös aranykora
FESZTIVÁL
• Morsányi Bernadett: Menekülés az érzelembe Török filmek
• Ruprech Dániel: Hova tovább Szemrevaló/Sehenswert
KÍSÉRLETI MOZI
• Lichter Péter: A képguberáló magánya Found footage filmek
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: A hálózat csapdájában Mr. Robot
• Kránicz Bence: Párizs retró Papp Gábor Zsigmond: Ketten Párizs ellen
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Sebhelyeslelkűek John Pearson: The Profession of Violence
• Simor Eszter: Dupla ego Brian Helgeland: Legenda
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Túllőttek a célon Víkend
• Teszár Dávid: Emlékezni a felejtés korában A kígyó ölelése
• Baski Sándor: Izlandi magány Fúsi; Akváriumban élni
MOZI
• Baski Sándor: Aferim!
• Ruprech Dániel: Victoria
• Kovács Kata: Hercegnők éjszakája
• Huber Zoltán: A (sz)ex az oka mindennek
• Forgács Nóra Kinga: Vakrandi
• Vajda Judit: Dübörög a szív
• Kránicz Bence: Sétáló agyhalottak
• Hegedüs Márk Sebestyén: Sinister 2: Az átkozott ház
• Csiger Ádám: Hitman – a 47-es ügynök
• Kovács Bálint: Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni
• Sepsi László: A Szállító – Örökség
• Varró Attila: Miénk a világ
• Sándor Anna: Az útvesztő: Tűzpróba
DVD
• Pápai Zsolt: Jöjj és lásd!
• Gelencsér Gábor: Veri az ördög a feleségét
• Soós Tamás Dénes: A Stonehearst elmegyógyintézet
• Kránicz Bence: Snowpiercer – Túlélők viadala
• Kránicz Bence: Batman határtalanul: A szörnyek keringője
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Pukk!

Lajta Gábor

 

Maurizio Nichetti, a fiatal olasz rendező első két munkájában valami olyasmivel rukkolt elő, ami figyelemre méltó a filmvilágban.

Mielőtt rátérnék a kritikai elemzésre, le kell szögeznem egyet s mást. Először is: kevés a filmvígjáték. Az pedig, ami van, legyen bár például Woody Allen kiváló komikus műve, nagyjából egy tőről fakad: realisztikus dialóg-vígjáték. Ettől kevés igazi elrugaszkodást láthattunk a közelmúltban. Ilyenek voltak mindenekelőtt Jacques Tati művei, ilyen volt a svéd Picasso kalandjai és Menzel lírai groteszkje, a Mesés férfiak kurblival. Hangsúlyozom, hogy nem értékítéletet jelent a megkülönböztetés. A film kétfajta felfogásáról van szó, és azt hiszem, nyugodtan le lehet írni, hogy a képi látásmódnak a Tati- (Nichetti-) féle mozi felel meg inkább, az irodalmias felfogásnak pedig a Woody Allen-típusú. Ez utóbbi, akár vígjáték, akár más, egyszerűen – _ nézhető irodalompótlék. És hiába elemzik az effajta alkotásoknál a képek jelentőségét, a kép itt csak eszköz, és nem alapja a kifejezésnek. Nem véletlen, hogy a kameramozgások finomságát, a jólkomponáltságot, a fényhatásokat éppen az ilyen hangjáték-filmeknél dicsérik leginkább, hiszen egy átfogó képiség helyett (amit a rendező szabna meg) csak az operatőri zsákbantáncolás marad.

A Pukk! rendezője az előbb vázolt problémával találta magát szemben. (Persze a fentieket ki lehetne még egészíteni azzal, hogy például a rendező hazájában, az olasz komédiákban miként kapcsolódik a párbeszédekhez a helyzetkomikum, ami nem azonos a képi humorral.) Nichetti mindenesetre meg sem szólal a filmjeiben, igaz, körülötte többé-kevésbé csevegnek a szereplők. Érdemes megjegyezni, hogy ez a némaság alig tűnik föl, tehát nem erőszakolt.

A velencei díjnyertes Ratataplan és a Pukk!, Nichetti két filmje nagyjából azonos színvonalú, az utóbbi gondolatilag árnyaltabb. Nem tartom őket kiváló és különösen nem hibátlan alkotásoknak, felüdülést jelentettek mégis, egyes részletekben pedig magasrendű humorral ajándékoztak meg.

Nichetti, aki maga írja, rendezi és játssza komédiáit, a zűrös körülmények között élő, kiegészítő pénzforrások után szaladgáló egyetemisták, vagy állástalan értelmiségiek világába vezet, különösen a Pukk!-ban. A Ratataplanban inkább bohóctársulattá stilizáltan jelennek meg ezek a figurák, feltehetően bőven merítve Nichetti diákszínjátszó múltjából. A rendező ki nem állhatja a technicizált, műanyagvilágot, ahol meg a bűnözés is elegáns, hűvös kegyetlenségű arcot öltött. Gyűlöli a reklámokat, mint a sivárság álarcait, az intuíciót megfojtó, elüzletiesedő szellemet, ahol nincs helye gyermeki kedélynek, játékosságnak és véletlennek. És groteszk fintorral azt is megmutatja: az a világ, amely kilöki az egyéniségeket, mégis az ő elhintett morzsáikból táplálkozik. Ellenszenvét kiterjeszti a televízióra, amely a Pukk! nyitó képsorában jelképesen bizonyára nemcsak őt, hanem valamennyi nézőjét altatja el évtizedekre. A befejező jelenet pedig igen disztingvált humorával a statisztálni kényszerülő fiatalok képében egyszerre idézi föl a kirakatok próbabábuit és a ketrecbe zárt állatokat.

Mindez (és még sok minden más) szépen fölfejthető Nichetti filmjeiből. Talán túl szépen is elmondható, megérthető, de a vígjátékokban elengedhetetlen ütések már nem ülnek olyan jól.

Nézzünk meg egy-kettőt azokból a petárdákból, amelyek valóban robbannak. A fotósállvánnyal küszködő főszereplőt féllábú koldusnak nézik a templom előtt, és pénzt dobnak neki. Íme a vegytiszta képi humor. Vagy amikor a gyóntatófülkéből vakuját villogtatja, és egy bűnbánatra kész asszony ijedtében megmosakszik a szenteltvízben.

Vannak viszont olyan jelenetek, amelyek nem kitörő nevetést, hanem hangtalan, jóleső derűt keltenek. Sajnos ezek a részletek gyakran annyira visszafogottak, homályos vagy túl direkt asszociációkkal terheltek, hogy a derű átcsap unalomba. Nichetti bizonyára nem követhette Chaplin módszerét, aki tízszeres túlforgatással dolgozott, és úgy választotta ki a legjobb részeket, vagy Tatiét, aki állítólag próbaközönség előtt vetítette a filmjeit, figyelve a hatást, okulva a közönség reagálásából.

Nichetti másik hibája, hogy amit egyszer megragad, azt nem képes időben elengedni. Így aztán vég nélküli jelenetek születhetnek, mint a Ratataplanban a bohócok ügyetlenkedése. Hiányzik a poénok adagolásának művészete, amit Buster Keaton annyira fontosnak tartott. Egyáltalán: az átmenet a komolykodó párbeszédek és a burleszk között nem éppen zökkenőmentes.

Nagyon érdekes, ám csírájában maradt kísérlet a hagyományos játékfilmkép megbontása animációval és trükkel. Ahhoz viszont elegendő, hogy belássuk: mint a szivacs a vizet, úgy fogadja magába a film az ilyen megoldásokat.

Az eddigiekből talán kiderült, hogy Nichetti „újításai” inkább visszatérések régebbi hagyományokhoz. Mivel a hangosfilm a mai napig nem teremtette meg a némafilmhez hasonlóan kiforrott stílusát, ez a visszatérés nem is látszik rossz lépésnek. Intellektusa és határozott világérzése mindenesetre megóvja az öncélú nosztalgiától.

Sok mindent lehetne még elmondani a főszereplő-rendezőről, aki a nagy komikusokhoz hasonlóan egy igen pontosan megrajzolt figurát állít elénk. Lehetne elmélkedni arról, hogy miért nem lázad, hogy mennyiben hasonlít Chaplinre, Keatonre vagy Tatira. E nagy nevek felötlése már önmagában rangot jelez, de ahhoz, hogy Nichetti komikus alakja valóban önálló elemzésre legyen érdemes, jobban meg kell ismernie a súly és a mérték törvényeit és egy valóban kiforrott művel bizonyítania.

Nichetti egyelőre második filmjével is elsőfilmes ígéret maradt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/02 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7182