KritikaNyitott ajtókA palermói rémBarna Imre
Palermo, 1937. Egy ember, bizonyos Scalia, hidegvérrel meggyilkolja volt főnökét, egy fasiszta pártintézmény igazgatóját, aki őt néhány nappal korábban elbocsátotta, és rövid úton végez könyvelő-utódjával, majd saját feleségével is. Utána hazamegy, megcirógatja kisfia fejét, végigdől az ágyán, és vár, amíg a csendőrök érte nem jönnek. A bírósági tárgyalások során semminemű megbánást nem tanúsít, és hiába az egyik bíró jóindulata (előbb elmeorvosi vizsgálatot kér, majd pedig féltékenységből eredő erős felindulást igyekszik Scalia tetteihez társítani), a gyilkos elutasít minden fogódzót, maga is szinte ragaszkodni látszik a halálos ítélethez. A tárgyalásvezető bíró teketória nélkül halálra óhajtja őt ítéltetni a „népi ülnökökkel”. Ezek után meglepő, hogy a halálos ítélet az ülnökök többségének ellenszavazata folytán elmarad. Igaz, csak első fokon. Másodfokon a gyilkost, a palermói rémet mégiscsak kivégzik.
Krónikaízű, tanulságot nehezen kínáló történet. Látatlanban bajos volna elképzelni, hogyan szolgálhatott alapjául az utóbbi évek – ha igaz – egyik legfontosabb olasz filmjének. Hogy miért is nincs köze ahhoz, ami az egyik utolsó Moravia-interjúban (Filmvilág, 1991/ 6.) az új olasz filmrendezők nosztalgikus sémákat használó, a mai olasz problémákra fittyet hányó „neoirrealizmusá-nak” neveztetik.
Gianni Amelio ezzel a (negyedik) filmjével tavalyelőtt a Legjobb Európai Film Félix-díját érdemelte ki. Hogy tényleg a Nyitott ajtók volt-e tavalyelőtt a legjobb európai film, azt nem tudom. Csak azt, hogy jó film.
Vajon miért?
Nosztalgikus stílusidézetek – ha úgy tetszik: kiüresedett sémák a Nyitott ajtókban is vannak. Azazhogy vannak is, meg nem is.
Tény például, hogy Amelio – a forgatókönyv alapjául szolgáló Sciascia-regény szándékaival aligha szöges ellentétben – felkínálja a „magányos hős a maffiával szemben” címkéjű modellt. A derék bíró leleplezi, méghozzá a nyílt tárgyaláson, a fasiszta közönség fenyegető fújolásának közepette, a gyilkos bosszú célpontját képező intézmény korruptságát, vezetőinek sötét üzelmeit. Nyilvánvalóvá teszi, hogy ezek a vezetők épp azért óhajtottak megszabadulni Scaliától, nagy halak a kis haltól, hogy sötét üzelmeiket zavartalanul űzhessék tovább. Megszabadulnak hát utóbb tőle, a derék bírótól is, mihelyt lezárul az ügy, és kivégződik, mégiscsak, aki kivégzendő. A bírót azonban korántsem valamiféle hősi szándék mozgatja. (Aligha véletlen, hogy Gian Maria Volontè sokkal öregebb és fáradtabb, mint a Sciascia-regény főszereplője.) Ő mindössze kapaszkodót kínál a gyilkosnak. Aki viszont fütyül rá is meg az igazságérzetére is. Az igazságra (az első, botrányba fúló bírósági tárgyaláson holmi „tiszta fasizmusra”) hivatkozik ugyan egy eszelős „nyilatkozatban” ő is, de valójában egyvalami érdekli csak. A bosszú.
Mert ő csakugyan a palermói rém.
Aki a feleségét sem féltékenységből ölte meg, nem azért, mert az főnöke szeretője volt. Hiszen – mint kiderül – éppenséggel ő, Scalia volt az, aki „futtatta” az asszonyt, stricijeként mintegy eladta őt. Nem, az asszonynak is ugyanazért kellett meghalnia: bosszúból. Csakis azért, mert őt, Scaliát, kitaszították maguk közül a volt cinkostársak.
És minél üresebbnek, kulisszaszerűbbnek mutatkoznak a régről ismert sémák, annál súlyosabb a kérdés, hogy akkor hát miben ügyködik, mit akar ez a bíró, és mit ővele a rendező. Ha a gyilkos elsősorban Palermo réme, és csak másod- és harmadsorban fontosak az indítékai, vagy az, hogy miként és mennyiben áldozata ő maga is valaminek (fasizmusnak, maffiának, társadalomnak, világnak), akkor nyilvánvaló, hogy Gianni Ameliót, a rendezőt mindenekelőtt a bűnhődés, illetve a büntetés kérdése érdekli.
A halálbüntetésé, mondjuk.
Egyfelől: a társadalmat meg kell védeni. Hogy akkor se féljünk nyugovóra térni, ha nyitva az ajtónk. Megakadályozni, hogy aki gyilkos, újra gyilkolhasson. És elrettenteni.
Másfelől: az élethez való jog – a gyilkosé is – sérthetetlen. A bíróság tévedhet, lehetnek justizmordok, elrettentő hatás nem mutatható ki.
Végül és elsősorban: NE ÖLJ!
A világ jogállamainak túlnyomó többségében ma már nincs halálbüntetés. A közvélemény viszonylag jelentős, helyenként túlnyomó része mégis helyeselné. Lásd: nagyvárosi bűnözés, terrorizmus, maffia. A köz nem szokta szeretni az emberjogi lacafacát. A gyilkos jogait. „Kezdjék a gyilkos urak!”. Mire az emberjogvédő rögeszmések: „A hóhér is gyilkos”. Hogy van indítéka? Büntetőjogszabály, ítélet, parancs, és a többi? Hát aztán. Indítéka az elítéltnek is volt.
Gian Maria Volontè tehát öreg és fáradt. De azért határozott. ítélkezni semmi. Na, de tettleg, uraim...? Nos, melyikük volna hajlandó?
Dosztojevszkij figyelmeztet rá, hogy legalább egy gondolata az elítéltnek még a kivégzés utáni pillanatban is van. Egy töredék másodpercig a levágott fej is egész ember még. Nincs, amivel arányban állhat, nincs erkölcs, amelynek megfelelhet ez a töredék időnyi borzalom.
A derék bírót Dosztojevszkij győzi meg, amikor már feladná (tágas, nyitott tengerparti sétányon, roppant kékség közepén elszunyókálva): hogy nem, nem mindegy. Paraszti sorból eszmélkedő „népi ülnöke” küldi neki a kötetet. A film legszebb jelenetsora a furcsa paraszt-értelmiséginél tett látogatás. Nagy hodályban falusi lagzi – ártatlan, szégyenlős, elrajzolt vigalom – tőszomszédságában az elárverezett urasági könyvtár. S a paraszt, aki tud mit kezdeni a könyvekkel. Segít megmenteni egy ember életét. Ha csak egy gyilkosét, ha csak kis időre is.
A gyilkost, a palermói rémet azonban mindez nem érinti. A halálos ítélet elmaradásának híre hallatán neki mindössze annyi a teendője, hogy előszedjen a zsebéből egy tartalék-kenyérvéget, és unottan rágni kezdje. Addig is, amíg...
Két gyerek szerepel a filmben. Az egyik a gyilkos kisfia: diliházban, sárga, nyálfolyatós vének közt látjuk utoljára, dühödt-konokul a falnak fordul, kaparja, vési. Be kellett zárni, mert agresszív lett. Mint az apja. A másik a bíró lánya. Szende, szelíd kislány. Szégyellem magyarázni: mindketten ártatlanok.
És végül egy fontos helyszín: a temető. Valóságos város a városban. Sírkőutcák, kriptapaloták, csupa virág, csupa mediterrán lakályosság.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2366 átlag: 5.4 |
 |
|
