KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/szeptember
LÁZADÓ IFJÚSÁG
• Baski Sándor: Okkal lázadók Zöld rebellisek és cyberforradalmárok
• Sepsi László: Az ellenállás hasztalan Nima Nourizadeh: BeSZERvezve
• Varró Attila: Világot jelentő deszkák Larry Clark kamaszai
• Sándor Anna: Kertvárosi választások John Green: Papírvárosok
• Jankovics Márton: Ballagás előtt Jake Schreier: Papírvárosok
HIROSHIMA ÁRNYAI
• Andorka György: Lidércfény Hiroshima: A Manhattan-terv
DIGITÁLIS REALIZMUS
• Margitházi Beja: Kamera-szoftver hibridek Franchise-ok és digitális effektjeik
• Kránicz Bence: Kétbites Kalibánok / Digitális félelmeink Chris Columbus:Pixel
• Soós Tamás Dénes: A forradalom után CGI és Hollywood
• Sepsi László: A szabadság határai Műfajelmélet és számítógépes játékok
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: Szerdai gyerek Beszélgetés Horváth Lilivel
• Sípos Júlia: Az öreg tölgy krónikája Beszélgetés Molnár Attila Dáviddal
• Bernáth László: Mikrokozmosztól az Univerzumig Tudomány és film
• Murai András: Képszűkítés, újrateremtés A Saul fia és a „holokausztfilm” kódjai
• Kozma György: Halott fiúk Saul fia – másképp
• Kozma György: Halott fiúk Saul fia – másképp
ÚJ RAJ
• Simor Eszter: Mágikus dokumentarizmus Mark Cousins
• Pernecker Dávid: A hülyeség szabadversei Adam McKay
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Jubileumi válságok Karlovy Vary
• Csiger Ádám: Transzilván gótika TIFF – Kolozsvár
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: Toleranciaburger Bob burgerfalodája
KRITIKA
• Sághy Miklós: A másság és a hatalom Meleg férfiak, hideg diktatúrák
• Kovács Kata: Arcok a párnán 45 év
• Varró Attila: Párhuzamosok találkozása Guy Ritchie: Az U.N.C.L.E. embere
MOZI
• Gelencsér Gábor: Csendes szív
• Vincze Teréz: 1001 gramm
• Forgács Nóra Kinga: Tízezer km
• Kovács Kata: Suite Française
• Andorka György: Az Eichmann-show
• Varró Attila: Abszurd alak
• Tüske Zsuzsanna: Az ajándék
• Soós Tamás: Önkívület
• Huber Zoltán: Kész katasztrófa
• Simor Eszter: Mélyütés
• Baski Sándor: Fantasztikus Négyes
• Kránicz Bence: Mission: Impossible – Titkos nemzet
• Csiger Ádám: Irány a bárka!
DVD
• Gelencsér Gábor: Utazás a koponyám körül
• Kránicz Bence: Kegyes hazugság
• Soós Tamás Dénes: Az Almanach projekt
• Soós Tamás Dénes: A megváltás
• Pápai Zsolt: A Heineken-emberrablás
• Tosoki Gyula: Az élet dala
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Örökség

Egyenlő szárú háromszög

Jovánovics Miklós

 

Régi híradók vetítésével kezdődik az új magyar játékfilm, majd a történet folyamán amatőr felvételek bejátszásával érzékeltetik a történés idejét. Magában a játékfilmben az első képsorok 1936-ot idézik, az utolsók 1944-et. Jóllehet az indítás és a vég rendkívül politikus, a néző tulajdonképpen a magánélet szférájából lát egy metszetet, mégpedig igen sajátosat. A történelem maga nincs jelen a filmben, csak beleszól a szereplők életébe. Kívülről és kérdezetlenül.

A történet igazán nem szokványos, nem illik rá a nálunk ismert szüzsé-kaptafákra. Talán inkább azt mondhatnánk, hogy ez a történet meglehetősen különös, nem kis mértékben extrém. Még tovább is mehetnénk a különösség fokozatainak lépcsőjén: felfele egészen a tipikusig vagy lefele a kimódoltságig. Egyelőre azonban hagyjuk függőben a minősítést, célszerűbbnek látszik a film elemzésével mindkét irányba vizsgálódni.

Adva van egy háromszög. Csúcsai: Sylvia, Ákos és Irén. Az első kettő házastárs és gazdag, az utóbbi mindkettőjük kedvence és szegény. A szociális helyzettől eltekintve ez egy egyenlőszárú háromszög, melynek minden befogója egyszersmind átfogó is.

Adva van egy asszonyi óhaj. Sylvia gyereket szeretne. A másik óhaj: mivel ő meddő, a gyereket Irén közreműködésével várja férjétől.

Adva van egy rejtély. Sylvia jól tudja, hogy nem lehet gyermeke, mégis elfogadja az érte rajongó dúsgazdag édesapa örökösödési feltételét, mely szerint az unoka megszületésekor száll át a vagyon a lányára. Sylvia a szerető édesapa elől eltitkolja terméketlenségét, ami lehet erkölcsi hiba vagy ügyetlenség, de kétségtelenül gyümölcsöző a film szempontjából, mert erre alapul az egész konfliktussorozat. Ha Sylvia nem a furfangosan kimódolt édes titkot súgja meg atyuskájának 1938-ban, hanem mindjárt a történet elején, 1936-ban, keserű titkát súgja meg – akkor... Nos, akkor is van örökség, de nincs róla film 1980-ban.

A fölösleges csalás ugyanis módot ad a különös és fölösleges történet finom kidolgozására. Amit a szerzők (Kóródy Ildikó és Mészáros Márta), valamint a rendező (Mészáros Márta) el is végez Ragályi Elemér ez alkalommal is finom, stílusos és szép képei segítségével.

Adva van tehát egy film, amelyben egy hibás dramaturgiai ötletből kiindulva a kimódolt történet igazán megkapóan és hangulatában következetesen pereg le. Egészen impozáns légvár.

Most tekintsünk el attól, hogy a három főszereplőn kívül csupa olyan figura tűnik fel a filmben, aki azért van, hogy a társadalmi közeget sematikusan képviselje. Lásd örökhagyó apa, antiszemita katonatiszt, vidéki orvos, nyilas pártszolgálatosok... De ha eltekintünk is a mellékszereplők mellékességétől, még mindig marad egy fontos kérdés: vajon jól ismerjük-e azokat, akiknek legintimebb élete is kitárulkozik előttünk? Sylviának „titokzatos”, „furcsa hangulatai” vannak, amint az kimondatik a filmben. De semmi több. Ákos még ennyi sem. Nem tudni, honnan és hogyan került Sylvia mellé, nem tudni, miért lesz eszköze az excentrikus feleség szeszélyének. Irén szép és különös kalandokba csábítható varrónő. Ennyi. Neki nincs előélete, nincsenek indítékai. Mindhárman a teljes motiválatlanság sötétjéből lépnek a filmvászonra, nem hajlandók vallani a múltjukról, aminek pedig következménye a jelenük. A sejtelmesség az egyetlen stílusmotívum, amiben következetes a film, cselekményben és szövegben egyaránt. A tettek rugói nem láthatók – sejtelem. A párbeszédek helyenként olyan pongyolák, hogy ismét csak sejteni lehet a grammatikai és stilisztikai indítékokat.

Vegyünk egy jellegzetes példát. A furcsa fogantatás részleteinek tervezése közben Sylvia így biztatja férjét az édes megpróbáltatásra: „A szerelem az élet, és az élet az harc.” Amire a jó fülű Ákos rögtön rávágja: „Ezek olyan közhelyek.” Hát igen, ezek a dialógusok többnyire közhelyek egy rendkívül kacifántosnak szánt lélektani drámában, ahol a lélek is csak közhely-szerűségében van jelen. A kulcsszerepet játszó Monori Lili egy alkalommal, alighanem hisztériás rohamában (bár nem hisztériás) meztelenül lefekszik a parkettára és ezt kérdezi: „Mi vagyok én?” Ezen a ponton a nézőben visszhangot ver a nagy kérdés: valóban, ki vagy te, mi vagy te? Szeretnénk megtudni, ha már ilyen sok furcsaság letéteményeseként filmszereplő lettél, vajon mit jelképez furcsa sorsod? Monori Lili azonban nem árulhatja el, hogy „mi ő”. Azt sem árulhatja el, hogy az előkelőséget, valamint a kifinomult és dekadens érzelmeket miért kellett olyan tenyeres-talpasan játszania, hogy ahhoz viszonyítva az átszellemült Isabelle Huppert varrólánya különösen légiesnek és arisztokratikusnak tűnik. Nem csoda, ha a katonatiszt férjet alakító Jan Nowicki átpártol a vaskos nejtől annak légies dublőréhez.

Ha netán iróniába csúszna e bírálat, a szerző akarata ellenére történik, az elemzés logikájából következik. De semmiképpen sem illik az 1944-es zárójelenetekhez, amelyben a zsidó származású Irént egykori barátnője és kihasználója az áldozatok sorába löki, s vele együtt az új kötődést vállaló férjét is pusztulásra ítéli. „Most meg tudnám ölni” – mondja neki indulatosan Ákos. Sylvia látszólag indulattalan, de ő valóban öl.

Innen nézve némileg érthető, hogy a cannes-i fesztiválon bemutatott Örökség sajtóvisszhangja igazán jó volt. Mintha egy igazán jó film lenne ez a magyar–francia koprodukció. Idehaza azonban úgy örüljünk a kinti sikernek, hogy a tanulság egyértelmű legyen. Nevezetesen: a magyar filmgyártás potenciális erejét az is bizonyítja, hogy dramaturgiai szarvashibával, félig jellemzett szereplőkkel és nyelvi közhelyekkel is tetszetős filmet tud csinálni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/11 02-03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7649