KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/szeptember
LÁZADÓ IFJÚSÁG
• Baski Sándor: Okkal lázadók Zöld rebellisek és cyberforradalmárok
• Sepsi László: Az ellenállás hasztalan Nima Nourizadeh: BeSZERvezve
• Varró Attila: Világot jelentő deszkák Larry Clark kamaszai
• Sándor Anna: Kertvárosi választások John Green: Papírvárosok
• Jankovics Márton: Ballagás előtt Jake Schreier: Papírvárosok
HIROSHIMA ÁRNYAI
• Andorka György: Lidércfény Hiroshima: A Manhattan-terv
DIGITÁLIS REALIZMUS
• Margitházi Beja: Kamera-szoftver hibridek Franchise-ok és digitális effektjeik
• Kránicz Bence: Kétbites Kalibánok / Digitális félelmeink Chris Columbus:Pixel
• Soós Tamás Dénes: A forradalom után CGI és Hollywood
• Sepsi László: A szabadság határai Műfajelmélet és számítógépes játékok
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: Szerdai gyerek Beszélgetés Horváth Lilivel
• Sípos Júlia: Az öreg tölgy krónikája Beszélgetés Molnár Attila Dáviddal
• Bernáth László: Mikrokozmosztól az Univerzumig Tudomány és film
• Murai András: Képszűkítés, újrateremtés A Saul fia és a „holokausztfilm” kódjai
• Kozma György: Halott fiúk Saul fia – másképp
• Kozma György: Halott fiúk Saul fia – másképp
ÚJ RAJ
• Simor Eszter: Mágikus dokumentarizmus Mark Cousins
• Pernecker Dávid: A hülyeség szabadversei Adam McKay
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Jubileumi válságok Karlovy Vary
• Csiger Ádám: Transzilván gótika TIFF – Kolozsvár
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: Toleranciaburger Bob burgerfalodája
KRITIKA
• Sághy Miklós: A másság és a hatalom Meleg férfiak, hideg diktatúrák
• Kovács Kata: Arcok a párnán 45 év
• Varró Attila: Párhuzamosok találkozása Guy Ritchie: Az U.N.C.L.E. embere
MOZI
• Gelencsér Gábor: Csendes szív
• Vincze Teréz: 1001 gramm
• Forgács Nóra Kinga: Tízezer km
• Kovács Kata: Suite Française
• Andorka György: Az Eichmann-show
• Varró Attila: Abszurd alak
• Tüske Zsuzsanna: Az ajándék
• Soós Tamás: Önkívület
• Huber Zoltán: Kész katasztrófa
• Simor Eszter: Mélyütés
• Baski Sándor: Fantasztikus Négyes
• Kránicz Bence: Mission: Impossible – Titkos nemzet
• Csiger Ádám: Irány a bárka!
DVD
• Gelencsér Gábor: Utazás a koponyám körül
• Kránicz Bence: Kegyes hazugság
• Soós Tamás Dénes: Az Almanach projekt
• Soós Tamás Dénes: A megváltás
• Pápai Zsolt: A Heineken-emberrablás
• Tosoki Gyula: Az élet dala
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Frances Ha

Greta és a város

Baski Sándor

Noah Baumbach és Greta Gerwig leforgatta a Mike Leigh-féle Hajrá, boldogság New York-i párdarabját.

Ha van slágertémájuk az elmúlt két évtizedben készült amerikai független filmeknek, akkor az a kapunyitási pánik. A húszas éveik vége felé járó, még saját hangjukat kereső pályakezdő rendezők aligha találhatnának ideálisabb alanyokat „így jöttem”-filmjeikhez a két világ közt lebegő, felnőni nem akaró fiataloknál. Richard Linklater (Henyék) és Kevin Smith (Shop-stop) példáját követve Noah Baumbach is egy erősen önreflektív, bőbeszédű dramedy-vel indította pályáját. A Kicking and Screaming (1995) fésületlensége ellenére is hiteles portrét rajzolt a céltalanul sodródó X-generáció képviselőiről, négy barátról, akik az egyetem elvégzése után is kétségbeesetten kapaszkodnak a diáklétbe, és mindent megtesznek, hogy elodázzák a továbblépést.

Baumbach a későbbiekben sem vált hűtlenné kamaszlelkű értelmiségi hőseihez, a Frances Ha-val azonban magához a konkrét témához is visszatért. A személyességet ezúttal a címszerepet alakító és a forgatókönyvet társszerzőként jegyző Greta Gerwig biztosítja, aki részben a Greenbergben – a rendező előző filmjében – játszott figurája, részben saját élményei nyomán alkotta meg Frances karakterét.

Az Y-generációhoz tartozó, 27 éves lány papíron nem sokban különbözik mozgóképes sorstársaitól. Munkája, perspektívája és egzisztenciája nincs, csak álmai. A művészi ambíciót dédelgető New York-i hipszterek gondtalan mindennapjait próbálná élni, de tánckarrierje megreked, a társulatában csak gyakornoki pozícióig viszi. Mégsem hajlandó „rendes” munkát vállalni, és az érzelmi elköteleződésre sincs még felkészülve – amikor a film elején a barátja komolyabbra szeretné fordítani a kapcsolatukat, szakít vele. Részben azért, mert nem szeretné feladni a barátnőjével közös albérletet. Sophie-val tökéletesen megértik egymást, igazi lelkitársak, olyanok „mint egy idős leszbikus pár, akik már nem fekszenek le egymással”. Éppen ezért éli meg árulásként, amikor Sophie, a „megkomolyodás” útjára lépve, összeköltözik a vőlegényével.

Ha a történet önmagában nem is hat a reveláció erejével, Baumbach gondoskodott róla, hogy sem a hasonló témákat boncolgató mumblecore-filmek, sem a saját munkássága plagizálásával ne lehessen megvádolni. A Frances Ha ugyan felismerhető forrásokból merít, hangulata, stílusa mégis megfellebbezhetetlenül unikális. A New Yorkot sajátos, egyszerre realista és nosztalgikus fénytörésben láttató, hangulatos montázsainak köszönhetően legalább annyira városfilmnek minősül, mint a szintén fekete-fehérben forgatott Woody Allen-féle Manhattan. Tetten érhető a korai francia új hullám hatása is, nem csak a Négyszáz csapásból, a Családi fészekből vagy A megvetésből kölcsönzött zenei tételeken, de a fejezetekre tagolt szerkezeten és az egyes képi megoldásokon is. Ezek a formai játékok azonban egy pillanatra sem tűnnek öncélúnak, éppen ellenkezőleg – tökéletes lenyomatai a főhős vibráló személyiségének.

A Frances Ha ugyanis elsősorban Greta Gerwig, és az általa, saját magából teremtett karakter filmje. Frances persze összetéveszthetetlenül Baumbach-i figura – olyan, a verbális önmarcangolást felsőfokon űző városi értelmiségi, aki maximálisan tisztában van saját kulturális és szociális pozíciójával, és erre természetesen reflektál is folyvást. A különbség közte és előképei közt „mindössze” annyi, hogy Frances-t még a legkomolyabb viszontagságok sem törik meg. Minden emberi számítás szerint depressziósnak és reményvesztettnek kellene lennie, mint a Greenberg címszereplőjének, és bár valóban akadnak melankolikusabb pillanatai, személyiségétől idegen a tartós és mély önsajnálat. A felnőtt külseje mögött egy esetlen és infantilis kamasz rejtőzik – a burleszk legszebb hagyományaihoz méltón Gerwig nem csak az arcával, hanem egész testével játszik –, aki mindent kimond, ami eszébe jut, de éppen ez a spontaneitása és keresetlen őszintesége teszi elbűvölővé.

Mike Leigh Hajrá boldogság!-ához hasonlóan a Frances Ha is lehetne egy kisiklott, kudarcos élet szomorú története, de végül mindkét film – hála az önfeladásra nem hajlandó, megtörhetetlen női főhősöknek – a féktelen életörömöt hirdeti.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 51-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11653