Televízó

Forradalom-lélektani tudósítás

Optimisták?

Faragó Vilmos

„Az optimizmusunkon talán meglátszik, hogy a háború volt a tüzes bölcsője”

Talán meglátszik? A Sinkó Ervin-regényből készült hétrészes tévéjáték, az Optimisták hősein nem talán látszik meg, hogy optimizmusuknak a háború volt a tüzes bölcsője. Hanem bélyeges bizonyossággal látszik meg. És ha csak meglátszana. De ordít róluk. Süt belőlük. És ha csak a háború. De az a bölcső, mielőtt áttüzesült volna, ringatta már akkor is őket. A dajka: a századelő. Akik meséltek nekik: Nietzsche és Freud, meg hát Marx Károly. És a bölcsődalt Ady Endre dalolta. Eszmék gyönyörűen zűrzavaros egyvelege. Viták, fuldokló örömmel. Készülődés a felnőttkorra, a szép eszmék megvalósításának – ekkor még valóban optimista – reményében. Erre következik, minden eszme megcsúfolásaként, a háború. Sokk, amelyből gyógyulást csak újabb sokk ígér. Csend van, mintha nem is rezzennénk, s rohanunk a forradalomba. Optimisták? Csupa sérült, szenvedő, rosszkedvű entellektüel, öngerjesztett radikalizmussal. „Nekünk, fanatikus optimistáknak, nem a vidámság a tulajdonságunk...” Szélsőséges individuumok, akik önmaguk elől a kollektivitásba menekülnek. Sírnivalóan gyönyörű emberpéldányok, olyan erkölcsi skrupulusokkal, amilyenekből nekünk már csak morzsák jutottak. Nézve megelevenedett arcukat a képernyőn, hallgatva egymást tépő disputáikat és öntépő monológjaikat, azt érezzük: ha nem várnak és nem csinálnak forradalmat, ők maguk robbantak volna fel. Hogy egy forradalomhoz mi minden kell, annak óriási irodalma van. A java irodalom megegyezik abban, hogy „objektív helyzet” kell hozzá. Az objektív helyzethez pedig egy szubjektív tényező tartozik: az elnyomók már ne tudjanak, az elnyomottak már ne akarjanak a régi módon élni. A Sinkó-regény és a tévésorozat főhősei, a polgárságból kivált „köztes rétegként”, egyszerre érzik a kettőt: nem is tudnak, nem is akarnak a régi módon élni. A regény és a vele egyenértékű tévésorozat egy forradalom intellektuális szereplőinek lelki kondicionáltságáról tudósít, fullasztó bőségben, e kondicionáltság lehetséges árnyalatainak és szélsőségeinek totalitásában. A képernyőről dől ránk a történelem, anélkül, hogy szokványértelmű „történelmi filmről” volna szó, vagy történelmi példázatról, politikai plakátfigurákkal, akikre a pártállás szerinti szerepek ki vannak osztva, még csak nem is a látvány „korhűsége” a fontos itt (hiszen a szereplők frizurája például elhatározottan korszerűtlen), nem, a történelem itt a gesztusokból dől, a figurák gondolataiból dől, mintha ott és akkor kínlódnak ki előttünk őket, a szavajárásukból dől, a lépteikből, amelyekről tudni vélik, de nem tudják, hogy hová vezetnek, a szerelmeikből dől, amelyeket forradalmian újnak szeretnének, de amelyektől romantikus-régiesen szenvednek, a szemük állásából, tétova mosolyaikból, homlokuk ráncaiból, a pórusaikból dől. „Ez a történet Báti József története” – mondja egy narrátorhang, de hát ebben a történetben mindenki Báti József alteregója, itt mindenki, mint ő, magában hordja saját ellentétét, itt mindenkit tudathasadásossá gyötör a maga csinálta történelem, mert hol azt gondolja hangosan:

„Aki nincs velünk, természetesen ellenünk van. De sokszorosan ellenünk van, aki csak ímmel-ámmal van velünk.” És: „Lagymatag humanizmus helyett könyörtelen osztályharcra van most szükség.”

Hol meg ezt:

„Nem szabad ölni. Semmilyen körülmények között nem szabad ölni.”

Hol azt:

„A mi munkánk most leonidászi feladat: minél tovább tartani a forradalmat.”

Hol meg ezt:

„Minden heroizmus irracionális.”

És: „Feladatunk elég nagy: úgy dolgozni, mintha hinnénk a győzelemben.” És: „A természet nem közömbös. Jó. Mert nem állít elénk feladatokat.”

Hol azt:

„Először a demokrácia babonájával kell leszámolni.”

Hol meg ezt:

„Egy csepp vérnek sem szabad folynia... A nép a diktatúrát még nem szeretheti, de máris tisztelnie kéne.”

Hol azt:

„Politika minden. A katonalovak abrakja, a legénység menázsija is.”

Hol meg ezt:

„A mi céljaink eminensen politikán túliak.”

Riasztó-gyönyörű jóslatok a jövőről: „Én, én, én. A holnapi költészet már kollektív lesz.” „Az entellektüel ki fog veszni, ahogy a bölény kihalt az Alföldön.” „A féltékenység polgári ügy, és a magántulajdonnal együtt ki fog pusztulni.” Aztán egy józanult ítélet erről a jövő-racionalizmusról: „Az elméleti fontoskodás páncélja folyton felpattan – és mögüle előárad az érzelem, a szenvedély, az ösztön.”

És az a gyönyörűen tragikomikus kontraszt, amely a radikális proletárforradalmárok puritanizmusa és keménykalapos, nyakkendős, vasalt nadrágos eleganciája közt feszült. Azok a tükrös-kávéházas forradalmi viták. Ezek a magánérzelmeikben fuldokló kollektivisták. Azok a sírva fakadó osztályharcosok. Ezek a sötét szobákban botladozó felvilágosodottak. Az a sok éjszaka e jövővirradatú történetben. Azok a forradalmári helyszínül szolgáló szecessziós-nagypolgári enteriőrök: az a sok bársony függöny, festett üvegablak, márványkandalló, perzsaszőnyeg. És a sokat emlegetett proletárság, mindig csak a periférián, de mindig plasztikus erővel felbukkanva: a mitugrász frontkatona, aki megleckézteti úrzsoldossá züllött osztályostársát, a pesti rendőrt; Kozma elvtárs, a gróf úr selyemhabos ágyában; Eisinger, a szolgaszerénységből ébredező pincér; a plakátragasztó, aki szakmai közönnyel ragasztgatja a viharos idők múlékony érvényű fali hirdetményeit; vagy Blaha elvtárs, a kecskeméti városparancsnok, a főhős első számú alteregója, akiben az osztályhűség valami megrendítő krisztiánus-buddhista szeretetvallással párosul, s akinek a sorozat legdrámaibb dialógusát köszönthetjük, mert amit ő a proletárforradalom soha meg nem valósult (mert megvalósíthatatlan?) erkölcsiségéről gondol, azt bravúros dialektikával szavakba is tudja formálni. Általában, az 1985-ös ámulat (és irigység) egyik forrása éppen az, mily nehezen vagy mily hamisan tudjuk mi artikulálni azt, ami korérzésként bennünk kavarog, s mily áradó-szabadon, milyen verbális mámorral artikulálták korérzésüket e visszahozhatatlan századelő emberei. Vagy másképpen szólva: micsoda távolság van már az irodalomtörténet becketti korszakának hebegő figurái és a századelő expresszív korszakának nagy-áriázó hősei között.

Mindezt parádés játék közvetíti. Nem sztárparádé. Színészparádé. Képességei csúcsán mindenki, mintha megbabonázta volna őket a rendkívüli feladat. A nevek fölsorolhatatlanok. Papírforma szerint képtelenségnek hangzik a moralizáló forradalmár-entellektüel Báti József szerepét az antiintellektuális karakterű Eperjes Károlyra osztani. Ahogyan rácáfol a papírformára, az több színészi bravúrnál, az színészi tehetség dolga: ilyennek született. Takács Katalinnak, Cinner Erzsébet szerepében, emancipált-neofita mozgalmi apácából kellett „gyenge nővé” olvadnia, ő többet tett ennél: apácaként is magába szerelmesíti a férfinézőt, a gyenge nőként is tiszteletet ébreszt egy valószínűtlenül okos és érzékeny századelejei nőfigura iránt. Andorai Péter pedig ránk súlyosul egy végtelen szomorúságú költőforradalmár, Lénárt Ágost szerepében. Mielőtt udvariassági – tehát sértő – névsorolvasásba süllyednék, inkább abbahagyom.

Csak egy név még: Dömölky Jánosé. Kevés, ha azt mondom, hogy rendezői pályafutása legnagyobb teljesítményét nyújtotta az Optimistákkal. Mert azt kell mondanom, hogy a magyar televízió-játszás eddigi történetének legnagyobb – legsúlyosabb – teljesítménye is ez. Én igenis fontosnak tartom a „tetszési indexet”. De most az sem számít, ha ez az index – netán – alacsony lesz. Hogy az egyik kulcsszereplő (Vértes elvtárs – Lukács György) frazeológiájával szóljak: ránk, akik a partikularitásba süllyedtünk, számonkérőn néznek e történet nembeliségre törő hősei – miért tessen ez nekünk? Patetikusan hangzik, mégis mondom: kaptunk egy tévéjáték-sorozatot, amelyet talán meg sem érdemlünk.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1985/09 58-59. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6030

Cikk értékelése:

szavazat: 1111 átlag: 5.54