KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/július
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Az egyetlen Nemes Jeles László: Saul fia
• Soós Tamás Dénes: „Olyan, mint egy tánc” Beszélgetés Erdély Mátyással
MAGYAR KLASSZIKUSOK
• Gelencsér Gábor: Staféta a labirintusban Kovács András
• Kovács András: A szerencse fia
HORROR 2.0
• Sepsi László: Hebegés és belezés Új független horrorfilmek
• Hegedüs Márk Sebestyén: Folytatások között Insidious: A gonosz lélek
• Varga Zoltán: Nincsenek itt Poltergeist 1982 vs. 2015
KATASZTRÓFAFILMEK
• Huber Zoltán: Sterilizált evolúció Egynyári katasztrófafilmek
• Barotányi Zoltán: Atomerőmű-katasztrófák Tudomány a moziban
• Andorka György: Felezési idő Atom-dokuk
BOORMAN
• Csiger Ádám: „Ez csak egy játék” John Boorman portré - 2. rész.
WELLES 100
• Kránicz Bence: A mágus ezer arca Welles, a mozihős
• Varró Attila: Ponyvából katedrális Welles noir adaptációi
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: Az én XX. századom Robert Wilson színpada
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Kiemel, beemel Linz – Crossing Europe
• Ruprech Dániel: Síkban terül el Oberhausen
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Korszakok határán Mad Men – Reklámőrültek
KÖNYV
• Veress József: „Megvigasztal két órára” Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló
FILM / REGÉNY
• Jankovics Márton: A hiányérzet krónikása Paul Thomas Anderson: Beépített hiba
KRITIKA
• Pintér Judit Nóra: Hegek a lelken Nagy Dénes: Seb
• Takács Ferenc: Képben vagyunk Mike Leigh: Mr. Turner
• Czirják Pál: Ez nem egy taxi Jafar Panahi: Taxi Teherán
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Lány macskával
• Árva Márton: A második anya
• Kovács Bálint: Világevők
• Baski Sándor: Jön Harold!
• Kránicz Bence: A kém
• Varró Attila: Hullámlovasok
• Vincze Teréz: Szerelemsziget
• Vajda Judit: Csak azért is szerelem!
• Tüske Zsuzsanna: Megőrjít a csaj
• Horváth Eszter: Szex, szerelem, terápia
• Soós Tamás Dénes: Who Am I – Egy rendszer sincs biztonságban
• Sepsi László: Holnapolisz
DVD
• Kránicz Bence: Batman-rajzfilmek
• Pápai Zsolt: Hazárdjáték
• Soós Tamás Dénes: Az interjú
• Kránicz Bence: Agyar
• Fekete Martin: Szarvak
• Pápai Zsolt: Csapatjáték

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Dallas Pashamende

A szemétdomb

Kolozsi László

Magányos hős, a közösséget megfélemlítő banda, szép és szilaj asszony. Western a szeméttelep közepén is megeshet.

 

A kilencvenes évek közepén egy barátom mesélt először a kolozsvári szeméttelepről. Azt mondta – emlékszem, erősen kételkedtem abban, hogy igazat mond – a hatalmas szeméttelep közepén van egy kis falu, ahol néhány száz ember gyakorlatilag a szemétből él. A falunak van saját közigazgatása, iskolája. Az ott lakók megtámadják a telep közelébe érő szemeteskocsit, fölkapaszkodnak rá, és leszedik az értékesebb, különösen a fémet tartalmazó tárgyakat. Ha elképzeltem a falut, mindig arra gondoltam, milyen erős filmet lehetne ott forgatni, hogy ilyen világ legfeljebb csak García Márquez rendkívüli fantáziájában él. Később aztán hallottam arról is, hogy árvagyerekek százai, mások szerint ezrei laknak Bukarest pincéiben és csatornáiban, az utak alatt, hogy ahhoz képest, ami Bukarest gyomrában történik A legyek ura: smafu. És hogy a legelszántabb antiutópia szerzője sem merészkedne le oda. Az is egy film, egy másik film. A szeméttelep világáról Kusturica tudna jó filmet csinálni, gondoltam, a bukaresti mélyvilágról Haneke.

Nem így lett: a szeméttelepen egy Németországban élő, magyar rendező forgatta le a Dallas Pashamendét, magyar és német pénzekből.

Keresztury Tibor szerint, ami az amerikaiknak Richard Burton és Elisabeth Taylor, az nekünk Kukori és Kotkoda. (A hazai álompár két lábbal áll a szemétdomb talaján.) Pejó Róbert filmje nem a magyar rögvalóságról, a Kukorik és Kotkodák hazájáról szól; vagyis a román szemétdomb nem a mai magyar valóság metaforája lett: csak helyszín.

A Dallas – talán ennek is köszönhető a film címe, nem csak annak, hogy a falu lakói Dallas-függők, és a helyi kocsmárosnak megvan a Dallas összes –, ha nem vesszük figyelembe, hogy hol játszódik, vagyis a története alapján: western.

A western-filmek toposzai köszönnek vissza benne: az ivó, a magányos hős, a közösséget megfélemlítő banda, az öntudatos és szép, ugyanakkor védelemre szoruló nő (szilaj kanca); a film dramaturgiája is a western-filmek dramaturgiájára emlékeztet: a legártatlanabb válik áldozattá, a hős – aki az igazság oldalán áll – szembeszáll a vad bandával, és fineszesen – nem erőszakkal – legyőzi.

Pejóék a forgatást a kolozsvári telepen kezdték el, de a Fót mellett épített díszletek között kellett befejezniük, mivel kiváltották a román hatóságok tiltakozását. Ha Pejó más helyszínre képzeli el izgalmas, de néhány jelenetben esetlen történetét, szembetűnőbbek lennének a film hibái: jól választott helyszínt, és szereplőket is. Arra a kérdésre, hogy miért is marad Radu Dima (Bogdán Zsolt), a főhős, a telepen, egyértelmű a válasz. Pejó szeretné elhitetni, hogy azért, mert együtt érez a falu lakóival, mert a szeméttelepi Dallast tartja az otthonának, vagyis számára ez az a hely, ahol a rászabott életet élheti; hogy hiába minden kitörési kísérlete, csak ott lehet önmaga, csak ott találhatja meg a neki rendelt feladatot. És mégis, nehezen elképzelhető, hogy Radu Dima képes feladni konszolidált polgári életét csak azért, hogy a falu kilátástalan helyzetén változtasson. Az egyetlen hiteles motiváció – nem az, hogy autólopási ügybe keveredik, hiszen indokoltabb lenne, ha a rendőrség előtt tisztázná magát – Oanna, a gyerekkori szerelem. Benne valóban megvan az a csábító erő, ami értelmezhetővé teszi Radu Dima maradását. Ha Gryllus Dorka alakítása nem lenne meggyőző: a film könnyen paródiává válna. A joviális, városi házasság helyett Dima a veszélyes – szó szerint tüzes – szerelmet választja. Oanna olyan nő, akiért érdemes a szemétdombra költözni.

Pejó nem vádolható – a rasszizmus felé vezető – sematizmussal, hús-vér ember minden figurája. Olyanok, mint amilyenek, mi mindannyian (lehetünk), ha a törvényen, és a gátlásainkon kívülre kerülünk. A szemétdombra.

Mégsem érezni a szagukat. A telep felett szálló orrfacsaró bűzt. A széthordott ruhák hónaljszagát. Pejó – felesleges – erőfeszítéseket tesz azért, hogy a filmje szép legyen. A melodrámai epizódok eltávolítják a Dallast a valóságtól. A Dallas zenéje nem fúvós-őrület: Kathy Horváth József szívszorító dallamokat csihol ki Stradivarijából. A Dallas nem Kusturica cigány-infernójára hasonlít: itt mindenki becsületes – a lelke mélyén. A szépelgő játékban – az édes-bús zenében – feltűnőek a hamis hangok. A telepen bolyongó, bekattant zongoraművésznő sem illik ide.

Pejó nem arra akarja felhívni a figyelmet, hogy valami bűzlik itt, hogy hogyan élnek emberek, nem is olyan messze tőlünk, a 21. században, csak el akar mesélni egy történetet. Egy igazi hősről. Akinek nem fordul ki a bele a szeméttelep bűzétől. Aki nem ijed meg a saját árnyékától. Aki – hiszen ez a hős igazi feladata – visszaadja a társadalom alján élőknek az emberhez méltó élet reményét.

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/04 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8199