Kritika

Vita és Virginia

Virginia Woolf arcai

Pethő Réka

Vita Sackville-West ihlette Woolf leghíresebb hősét, Orlandót.

Virginia Woolf évtizedek óta emblematikus figura a feminista irodalom számára, regényei már akkor a női irodalom legjelentősebb darabjai közé tartoztak, amikor a fogalom még nem is létezett. Magánéletéről rengeteget tudunk a tények szintjén, köszönhetően fennmaradt hatalmas levelezésének és annak, hogy egy jelentős művészeti-irodalmi kör, a Bloomsbury csoport tagja volt, mégis a mai napig sokan és sok módon próbálják megfejteni a pszichés problémákkal küzdő, és életének végül önkezével véget vető rejtélyes írónőt (az egyik legismertebb példa Michael Cunningham regényének 2002-es adaptációja, Az órák). Chanya Button második filmje, a Vita és Virginia – Szerelmünk története Eileen Atkins színpadra írt drámájának adaptációja, alapja a két címszereplő írónő levelezése, és Woolf egyik leghíresebb regénye, az Orlando keletkezését mutatja be.

A történet középpontjában Vita Sackville-West és Virginia Woolf szerelmi viszonya áll: ez a kapcsolat és Vita személye ihlette Orlando androgün alakját – az inspirációról maga Woolf számol be naplójában. Vita elcsábítja Virginiát, ám miután megszerzi, hamar érdeklődését veszti és továbblép: ez a patriarchális világrendben a férfiaknak tulajdonított attribútum vezeti el Virginiát ahhoz, hogy megformálja ezt az alapvetően nemtelen, az évszázadok során férfiből nővé változó karaktert.

Virginia bátyja az 1900-as évek elején alapította meg a Bloomsbury csoportot, amely liberális elveket valló művészeket gyűjtött össze: tagja volt nővérük, a festő Vanessa Bell és maga Woolf is. Miközben számukra egymás között teljesen magától értetődtek a homoszexuális párok, nyitott házasságok, kifelé decens, a hagyományos társadalmi szerepeket betöltő életet éltek (a csoport kialakulását jelentős magánéleti fókusszal a 2015-ös Life in Squares című háromrészes minisorozat mutatja be). Ez a csoport adta Virginia életének, alkotói munkásságának és Vitával kialakuló szerelmi kapcsolatának kontextusát: szakításuk és Vita lényének megértése teremtette meg az Orlandót.

Woolf az Orlandóban szatirikusan beszél a brit kultúráról, amely elfogadta a leszbikusságot mindaddig, amíg az allegóriaként jelenik meg, és épp annyira valóságos, mint amennyire a regény Sackville-West-ről szól: nem lehetett realisztikus. Az Orlando követi a szabályos életrajz struktúráját és látszólag megfelel a heteroszexuális kultúra hagyományos szabályainak, ám mindezt úgy teszi, hogy hőse egy több száz évig élő alak, története megkérdőjelezi a hagyományos nemi predesztináció létjogosultságát. Ez a kettősség hatja át Vita életét is, akinek egy olyan világban, ahol a patriarchális rend által létrehozott fogalmak formálják a szerepeket, több különböző életre lenne szüksége, hogy minden énje ki tudjon teljesedni. Nem csak szimbolikus értelemben van ez így: Vita elveszíti családi otthonát, az Orlandóba is átemelt és a jelen filmben is központi szerepet betöltő Knole-t, csak azért, mert nő – ha férfi lenne, ő örökölné, ám így unokatestvéréé lesz.

Az Orlando keletkezése azonban csak a két órás játékidő utolsó harminc percében jelenik meg, a megelőző időben melodramatikus és szenvelgő jeleneteken keresztül látjuk Virginia őrlődését mind ebben a viszonyban, mind regényei csekély olvasottsága okán. A Vita és Virginia az Orlandóhoz hasonlóan megfelel az életrajzi mű szabályainak, ám Woolffal ellentétben Chanya Button mintha nem empatikusan, hanem ítélettel fordulna hősei felé. A rendező a film első háromnegyed részében igyekszik felvázolni azt a kettősséget, amely Virginia és Vita világát jellemzi, és bár neki ma már nem kellene allegóriákban beszélnie, mégsem jár sikerrel. Egyszerre igyekszik bohém és mai módon szexi lenni, ugyanakkor távolságot tart karaktereitől, helyenként szinte parodisztikusan ábrázolja őket. Így bár az utolsó fél óra izgalmas és revelatív, nem következik a film megelőző másfél órájából. Nem támogatják ezt a színészi alakítások sem: Gemma Arterton Vitája kiemelten dekoratív, nőies nő, távol áll tehát a szimbolikus nemtelenségtől (szemben például az 1992-es Orlando adaptációjának valóban szinte androgün Tilda Swintonjával), Elizabeth Debicki Virginiája pedig üres porcelánbaba marad. Amíg az Orlando fiktív biográfiája tudatfolyam jellegű elbeszélésével is sokkal megfoghatóbb portrét fest, addig a direkt elbeszélésmóddal dolgozó Vita és Virginia felszínes ábrázolás marad.

VITA ÉS VIRGINIA: SZERELMÜNK TÖRTÉNETE (Vita & Virginia) – brit-ír, 2019. Rendezte: Chanya Button. Írta: Eileen Atkins darabjából Chanya Button és Eileen Atkins. Kép: Carlos De Carvalho. Zene: Isobel Waller-Bridge. Szereplők: Gemma Arterton (Vita), Elizabeth Debicki (Virginia), Rupert Penry-Jones (Sir Harold), Peter Ferdinando (Leonard), Isabella Rossellini (Lady Sackville). Gyártó: Mirror Productions / Blinder Films / Screen Ireland. Forgalmazó: ADS Service. Feliratos. 110 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2019/08 53-54. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14214

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -