Magyar Műhely

Kapa, Pepe és a történelem

Kísértet-história

Schubert Gusztáv

Lehet-e történelmi filmet forgatni a rendszerváltásról?

Már miért ne lehetne? – kérdezhetnénk vissza. Ahol történelem van, ott történetírásnak és történelmi filmnek is lennie kell. Legalábbis elvben. Vagy csak a szemünk káprázott, és felnagyítjuk, ami velünk történt? Valódi történelmi korszakhatár volt 1989? Igen, az volt. És nem csak Magyarországon, egész Kelet-Európában. Véget ért, megbukott egy gigantikus kísérlet, összeomlott egy roppant hatalmú társadalmi rendszer, a szocializmus, amely sok száz millió ember, több egymást követő nemzedék sorsát formálta át, a Szovjetunióban több mint hetven éven, Kelet-Európában, négy évtizeden át, milliók mérhetetlen testi-lelki szenvedései árán. Mi a történelmi sorsforduló, ha nem ez. Valami mégsem stimmel.

A Kádár-rendszer összeomlásáról alig készültek filmek (regények se nagyon). A magyar rendszerváltásnak nincs tükörképe. Kísértet járja be Kelet-Európát, a bársonyos forradalom kísértete. Merthogy a cseh, lengyel, (kelet-)német film sem bővelkedik rendszerváltás-filmekben. Még e műfaj klasszikus darabját (Goodbye Lenin) is – ahol a szocializmus leváltása azért mégiscsak lelkesítő, eufórikus eseménynek látszik – áthatja a szkepszis: örömteli fordulat – de nem mindenkinek. Ahol pedig fegyverrel vívták ki a szabadságot, mint Romániában, a filmekből ott is az derül ki, hogy ez a 1989 nem igen hasonlít a 200 évvel azelőtti ízig-vérig forradalmi 89-re. A román rendszerváltás legkritikusabb elemzése, Corneliu Porombuiu 2006-os filmje, épp erre a konklúzióra jut. A Volt-e vagy sem? magyar címe (Forradalmárok) sajnos épp a film leglényegesebb kérdését fedi el: miféle forradalom az, melynek forradalom voltát tulajdonképpen a stopper és a célfotó dönti el. Ha a román kisváros tüntetői – 12 óra 8 perc előtt özönlöttek a főtérre elé, akkor forradalom volt, ha viszont csak azután, hogy az említett időpontban a tévében közhírré tették Ceausescu elmenekülését, akkor bizony lekéstek a világtörténelemről. Ahol tényleg történelmet csinálnak, ott természetesen nem lehet róla lemaradni. 

* 

A rendszerváltás után tehát a nagypolitika propagandisztikus történelemképe, az egyéni emlékezet és a társadalmi valóság Bermuda-háromszögében eltűntek (pontosabban el sem készültek) e korszakváltó társadalmi-politikai átrendeződésről szóló történelmi filmek. Ami azért is furcsa, mert még 1956-ról is több film készült – az első (az Éjfélkor) szinte a forradalom leverésének másnapján. Aztán a megtorlás enyhültével, az 1963-as amnesztia után jött a többi a két évre indexre tett Tízezer nap, a tisztességes elemzésre törekvő, de azért a hatalommal igencsak megértő Húsz óra , és a legélesebb mozgókép, a kádári terror fortélyos, de alávaló mechanizmusát az 1848-at megbosszuló Bach-korszak tükrében megidéző Szegénylegények. Történt ez ráadásul úgy, hogy annak a világtörténelmi súlyú tizenkét napnak az értelmezéséhez sokkal nagyobb bátorság kellett, ott egy bukott forradalom felidézése volt a tét, itt egy győztes rendszerváltásé. 

* 

E kísértet-históriában, a történelem e sorsfordító pillanatának különös eltűnésében természetesen nem az a nagy rejtély, hogy miért nem készültek filmek a rendszerváltásról, az csak okozat, méghozzá annak a tünete, hogy a magyar (lengyel, román, cseh, kelet-német) társadalom nem volt képes feldolgozni, értelmezni, hogy mi is történt vele 1989-ben. Természetesen a nyomozás – melyet itt kényszerűen rövidre kell fognunk – ennyivel nem érheti be, az a döntő kérdés, miért nem tudták a zsarnokság alól szabadulók átélni, magukénak érezni és megérteni a rendszerváltást. Már rögtön az elején voltak rá egyszerű és frappáns magyarázatok, Antal József ironikus riposztja volt a legtalálóbb: „tetszettek volna forradalmat csinálni.” A „bársonyos forradalom” oxymoronja, feloldhatatlan ellentmondása mindmáig ott lebeg a rendszerváltás két évtizede fölött. Csak hát persze a forradalom sohasem tetszés dolga, ha bársonyos lett, annak megvoltak az okai. A késő Kádár-kor nemhogy puha, hanem kimondottan löttyedt diktatúrájára (amit már technokrata szemléletű vezetői is restelltek) groteszk lett volna fegyverrel rárontani. E tekintetben a „bársonyos forradalom” célirányosnak bizonyult, elég volt megpöccinteni az agyaglábon álló óriást. Volt persze igény mindkét oldalon a véres-lincselős-tömegbelövetős szcenárióhoz, de csak a legszélsőségesebbek hagymázaiban. Ha valakinek húsz év távlatából nosztalgiája támadna a vérgőzös forgatókönyv után, nem kell sokat képzelegnie, volt ahol így történt. Utána lehet nézni, mi történt Jugoszláviával a testvérháborúban. És ne legyenek illúziónk, a kollektív téboly még húsz-harminc év múlva is sugározni fog, akár a csernobili urán. Nem, a rendszerváltásból nem a vérgőz hibádzott, hanem a jövő világos képzete. 

* 

Hanem erről a pusztító ideológiai zűrzavarról már születtek filmek. A kelet-európai rendszerváltás film nem a várva várt sorsfordulóról szól, hanem a forradalom csődjéről. A szocializmust leváltottuk, de életképes demokráciát nem építettünk a helyébe. A rendszerváltó „elitnek” eszébe sem jutott, hogy az új játékszabályokat elmagyarázza, hogy demokraták sokasága nélkül nincs demokrácia. Jancsó, aki a hatvanas-hetvenes években a forradalom/ellenforradalom, a jobb és baloldali terror mechanizmusát minden részletében feltárta, 1991-ben is pontos diagnózist adott a rendszerváltás halálos betegségéről az Isten hátrafelé megyben. Nincs jövő, a politikusok és a „nép” a régi nótát fújják, ez áll kézre, ez az örök dallam zsizseg a fülünkben, nem tudunk mihez kezdeni a szabadságunkkal, a gyűlölet az egyetlen közös nyelv, amit mindannyian beszélünk, a bűnbakkeresés, az ellenfél diabolizálása az egyetlen, amihez értünk, amiben kedvünket leljük, és az első adandó alkalommal egymásnak esünk – míg vissza nem jönnek az oroszok.

A fantazmagórikus, de azért nagyon is valóságosan megszenvedett történelem, a kísértet-história rémisztő látomása is Jancsótól származik, A Kelj fel komám, ne aludjál lidércnyomásos álom a 89 után teljesen összezagyválódó magyar történelemről: közös tandemen biciklizik náci, zsidó, jenki és ruszki katona. Mifelénk a történelem nem tud elmúlni, mert sohasem sikerül lezárni, eltemetni, a temetetlen halottnak pedig már csak ez a természete, visszajár kísérteni.

Ez talán első blikkre merő zűrzavarnak látszik, de Jancsó egy sebész pontosságával metsz bele a baj közepébe, a rendszerváltás éveit épp az egymásra torlódott, mert kibeszéletlen forradalmak, diktatúrák, háborús traumák bénították meg. Nem lehetett a jövőről gondolkodni, mert ahhoz a múlttal kellett volna megérteni. Csakhogy a múlttal 1919 óta egyetlen rendszerben sem lehetett szembenézni, mert minden hatalom bűnben fogant, terrorral kezdte terrorral végezte (1989 „bársonyos” kivétele sajnos, már nem hozott feloldozást az átok alól). Ahol az akasztatókból lesz a jó király (Ferenc József, Horthy, Kádár), ott a múlt, a rendszer genezise szükségképpen tabu. A legyőzött, kivégzett ellenfél történetét természetszerűleg a győztes írja, ferdíti koromfekete rémmesévé (jobb vagy bal, mind ugyanazt csinálta), miközben a saját históriáját persze ideálisra retusálja, a tudattalan legmélyebb bugyrába száműzve megbocsáthatatlan bűneit.

Kényszeres hazugság és amnézia, nem olyan szilárd alap, amire jövőt lehetne építeni. És ha csak a mindenkori zsarnok tenne így, de 30-40 évnyi zsarnokságban az istenadta nép is megtanulja a módit, a szolgalelkűség előnyeit, meg a kocsmai pártütés veszélytelen bátorságát. Ahol kussolni kell, ott nincs emlékezet, se gyász, se megbocsátás. És a mi legnagyobb baj: társadalom sincs.

Ott nemcsak a múlt válik kísértetiessé, hanem a jelen is. A szocializmus tragikomikus színjátékából, „veszteséget termelő” Patyomkin gyáraiból (lásd a Filmvilág 1989/2.-es Álombrigád-kritikáját) egyenesen következett a rendszerváltás zűrzavaros Patyomkin-társadalma. Ennek a fantom-országnak, ahol a múlt nem bír véget érni, a jövő pedig nem tud elkezdődni, megint csak Jancsó adta a legpontosabb kritikáját. A Kapa-Pepe sorozat bohóctréfa ugyan, de a tótágas-perspektíva történetesen hót reálisan mutatja a feje tetejére állított, irreális magyar látszat-társadalmat, ahol már semelyik osztálynak, rétegnek, szakmának nincs becsülete, ahol az ember már tényleg csak annyit ér, amennyit össze tudott harácsolni. 

* 

A politikai-történelmi zűrzavar a privátszférát is áthatja. De az alapképlet világos: Kapa és Pepe – úr és szolga, a pökhendi és zsarnoki Porondmester és az engedelmes buta Auguszt (a szabadság nevelő oskolája híján mi más lehetne). A rendszerváltás nem kínál több szerepet: vagy fölül kerekedsz, vagy lent ragadsz. Alapszabály: ne bízz senkiben („a barát és az ellenség fogalma összemosódik” – oktatja Pepét a maffiózó Kapa mielőtt sameszaival felkötteti). Ez már nem élhető és sokszínű közösség, hanem pániktársadalom: mindenki harca, mindenki ellen. Kapa ugyan magára ölt minden trendi mezt (hol maffiózó, hol vállalatigazgató, hol henyélő újgazdag), de a csúcsragadozó szerepe ugyanolyan üres, mint bármi más, nincs alatta valódi társadalom. Csak a fokozódó káosz, amely őt is magával sodorja. Önsajnálata őszinte: „ tudod mekkora felelősségem van nekem? Sok ezer emberről kell gondoskodnom.” – lamentál Pepének az öngyilkos ugrásra cihelődő Kapa a Nekem lámpást adott az Úr lánchídi jelenetében. Azért ne sajnáljuk nagyon: hamarosan magára talál ismét: „megvettem a Parlamentet, a Várral még szaroznak, de az is meglesz.” És egyáltalán, ez a mindenkin átgázoló, nagypofájú újgazdag figura halhatatlan: ha Kapa meghal, öt perc múlva úgyis feltámad.

Ha nincs rendszerváltás, nincs új világ, átlátható, belakható, mindenki számára értelmes, élhető-játszható szerepeket kínáló társadalom (az ötszáz éve odakozmált Werbőczi-lecsó, meg az ezeréves Koppány-gulyás felmelegítését végképp nem tekinthetjük használható receptnek), csak katyvasz, ott értelemszerűen rendszerváltás film sem lehet. A történelmi film groteszk horrorfilmmé változik. Nézd véres blődlinek, s legott mulattatni fog. Kár, hogy a röhögésbe lassan, de biztosan tényleg belepusztulunk. 

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/06 20-21. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11452

Cikk értékelése:

szavazat: 910 átlag: 5.52