KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/július
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Az egyetlen Nemes Jeles László: Saul fia
• Soós Tamás Dénes: „Olyan, mint egy tánc” Beszélgetés Erdély Mátyással
MAGYAR KLASSZIKUSOK
• Gelencsér Gábor: Staféta a labirintusban Kovács András
• Kovács András: A szerencse fia
HORROR 2.0
• Sepsi László: Hebegés és belezés Új független horrorfilmek
• Hegedüs Márk Sebestyén: Folytatások között Insidious: A gonosz lélek
• Varga Zoltán: Nincsenek itt Poltergeist 1982 vs. 2015
KATASZTRÓFAFILMEK
• Huber Zoltán: Sterilizált evolúció Egynyári katasztrófafilmek
• Barotányi Zoltán: Atomerőmű-katasztrófák Tudomány a moziban
• Andorka György: Felezési idő Atom-dokuk
BOORMAN
• Csiger Ádám: „Ez csak egy játék” John Boorman portré - 2. rész.
WELLES 100
• Kránicz Bence: A mágus ezer arca Welles, a mozihős
• Varró Attila: Ponyvából katedrális Welles noir adaptációi
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: Az én XX. századom Robert Wilson színpada
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Kiemel, beemel Linz – Crossing Europe
• Ruprech Dániel: Síkban terül el Oberhausen
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Korszakok határán Mad Men – Reklámőrültek
KÖNYV
• Veress József: „Megvigasztal két órára” Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló
FILM / REGÉNY
• Jankovics Márton: A hiányérzet krónikása Paul Thomas Anderson: Beépített hiba
KRITIKA
• Pintér Judit Nóra: Hegek a lelken Nagy Dénes: Seb
• Takács Ferenc: Képben vagyunk Mike Leigh: Mr. Turner
• Czirják Pál: Ez nem egy taxi Jafar Panahi: Taxi Teherán
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Lány macskával
• Árva Márton: A második anya
• Kovács Bálint: Világevők
• Baski Sándor: Jön Harold!
• Kránicz Bence: A kém
• Varró Attila: Hullámlovasok
• Vincze Teréz: Szerelemsziget
• Vajda Judit: Csak azért is szerelem!
• Tüske Zsuzsanna: Megőrjít a csaj
• Horváth Eszter: Szex, szerelem, terápia
• Soós Tamás Dénes: Who Am I – Egy rendszer sincs biztonságban
• Sepsi László: Holnapolisz
DVD
• Kránicz Bence: Batman-rajzfilmek
• Pápai Zsolt: Hazárdjáték
• Soós Tamás Dénes: Az interjú
• Kránicz Bence: Agyar
• Fekete Martin: Szarvak
• Pápai Zsolt: Csapatjáték

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Keretbe feszítve

Hűha!

Dér András

Jon Jost New York-i független filmes road movie-ja két öntudatosan buta amerikai fiatalról, akiket a végletes szexmánia köt össze, nem nyerhetnek a nem nekik való világban.

A Titanic Fesztivál egyik felszínen maradt alkotása, a New York-i „független” filmes Jon Jost képé, hangkreációja a Frame Up; ez ugyan azt jelenti, hogy előre kitervelt gonosztett vagy hamis vád, de némi képzelőerő a Keretbe feszítve címet adományozta. Nem rossz ez a cím, én is szívesen használom, több értelmű, akusztikus áthallások is rezonálnak benne, és kinematografikus is.

A filmhez nem sok köze van, vagyis annyi talán, hogy alkotója attitűdjét jól jellemzi.

Megpróbálom beleélni magam egy amerikai ellenfilmes helyzetébe a Low Budget keretébe feszítve.

Semmi áron nem megyek Hollywoodba. Kerülöm a sztárproducereket, ahogy ők is kerülnek engem. Kínszenvedés és hányinger nézni, végigélni a mozivászon szűzi fehérségű felületét, a birtokbavevő, dollár-milliók szülte filmecskéket. Kínszenvedés, mert hány filmet forgathatnék le egyetlen ilyen költségvetésből vagy csak a reklámra fordított összegből. (Persze filmjeimnek összesen sem lenne annyi nézője, mint ennek az egynek.) Hányinger, mert ha lenne ennyi pénzem, fogoly lennék és nem forgathatnék mást, mint ilyen típusú filmeket.

Amit Hollywood lenyúlt, az kizáró ok. A filmhőstípus, a cselekmény, a dramaturgia, a haza dicsőítése.

Mi marad? Egy csontig lesoványított road movie. Két öntudatosan buta, primitív amerikai fiatal, akiket a végletes szexmánia köt össze. Kefélnek és utaznak, utaznak és kefélnek és közben süketelnek, teljesen párhuzamosan lökik idiótán szenvelgő stílusban, bele a fix kamerán át a néző felnevető és elképedő ábrázatába.

Közben az jut eszembe, hogy ez a végtelen sivárság csak ölni tud, meg az, hogy ennek az embernek (Jostnak) nem lehet sehol egy meleg otthona.

Vajon mi készteti az amerikai „független” filmezőket, hogy szembenállásuk kifejezésére rendszerint a bűnképet használják, ellenszenves és buta „hősök” megjelenítésében? Mi az az iszonyat, amitől az lesz a jó, ha megjelenik a rossz?

Jost filmje szarkasztikus, fanyar humorú és vulgáris. Nem kritikát írok, azt nem tehetem, mert nem tettem bele annyi munkát sem, mint Jost. Ez egy dialóg második része. Válaszolok és kérdezek. És közben talán jobban megértem őt, hogy mitől szenved.

12 kimért tételben narráltatja el szereplőivel a halálhoz vezető keskeny utat. Nem az a tét, hogy megússzák-e. Ricky-Lee bűnügyi nyilvántartó képkivágásában kezdi mesélni hiány-életrajzát, miközben az osztott képmező profilos Ricky-je szisztematikusan káromkodik és fejét a falba veri. Beth-Ann, egy lepusztult átmenti bisztró felszolgálója, affektálva álromantikus szexponyva stílusban emlékezik, elfuserált kapcsolataira és álmai királyfijának (Ricky-Lee) megjelenésére.

A kamera közben a pult egy részletére szögezi tekintetét, így „beszéltetve” a lány tárgyi környezetét. A hang és kép ilyen szembeállítása olyan absztrakciós montázs, mely mélyebb és maradandóbb a szociotanulmányoknál. Az egész film ilyen finom és gondosan megkomponált acélszemekből áll össze.

Azon tál, hogy pontosan informál és dokumentálja a belső elmozdulásokat, minden rész stílusparódia is. A comicstól az avantgarde-ig, a giccstől a dokumentumfilmig. Nemcsak képben, hanem a hangzó világban is stílusparódia. A zeneszerző (Jon A. English) a minimaltól a New Wawe-n át Vladimir Cosmáig mindenben otthon van, és tehetségét bizonyítja, hogy ebből a kottahalmazból egységes világot komponál. Nem aláfestő zene (kivéve mikor ez a feladata, lásd 10. tétel: utazás az igazi vörösfenyők alatt), hanem a gondolatok kifejező eszköze, egyenrangú társa a képnek. A keretbe feszített, különböző hátterű arcközelik a történetmesélés alapkövei. Hangsúlyosan beállított, póz(ok)ba merevített arcokat látunk. Nancy Carlin és Howard Swain hihetetlen önfegyelemmel és nagy szakmai tudással játszik. Kiváló színészek. Jost általában a barátait szerepelteti, itt profikkal dolgozik, de instrukcióiban, elvárásaiban azt a módszert használhatta, mint amatőr szereplőinél.

Minden tétel ugyanarról szól; a vágy egyáltalán nem titokzatos tárgya egy kampó alakú pénisz és Disneyland. A konfliktus: a kefélni nagyon szerető nő romantikus és szerelmes alkat, és ilyen tárgyú ponyvákat olvas, a férfi is nagyon szeret kefélni, de ezt nem keveri össze a szerelemmel. Mindketten született vesztesek. Nem nyerhetnek ebben a nem nekik (nekünk) való világban, és vesztesek önmagukkal szemben is.

Beth-Ann első monológjában azt nyafizza, hogy néha arra gondol, nem tud gondolkodni. A film végén, miközben arcképét apró kavicsok fedik el, a túlvilágból arról tudósít, hogy semmi nincsen, mert nem is létezel. És mi minden történt a két kijelentés közt? Semmi különös. Leélte a neki kiszabott életszeletet.

Jost nagyon sokat tud a nőkről. Tolsztojian sokat. Tud „nőiül’ gondolkozni és fogalmazni. Remekül ábrázolja a végleteket. Az egyik pólus, az 5. tétel az isteni Macsón naivitással függő asszonyállattal (dialóg a pokolról) és a 9. tétel (His & Hers) ágyjelenete a stukkerrel és a kampósan meredő pénisszel, melyen Wow (Hűha!) tetoválás olvasható, ami egy lassú kamera-forduló után MOM lesz. Ezek ellentéte a forrón romantikus, költőien hömpölygő szerelmi vallomás az óceánhoz (8. tétel The Big Nada), mely azonban a tárgyszerű képtől (hullámzó, jellegtelen víz, barázdált homokpart) és néhány oda nem illő hasonlattal (a tenger változó, mint én menstruáláskor) groteszken mulatságossá válik.

Röhögünk a férfi hősön is, a bunkóságtól duzzadó Ricky-Lee erőlködésein, hogy titokzatos és rafinált legyen.

Hűha! (WOW) Mi is olyan mulatságos?

Az, hogy tudjuk, hogy akiket nézünk, halálra ítélt emberek, és a film végén várja őket az USA igazságszolgáltatásának humánusan ölő szolgáltatása?

Visszalúdbőrzik az összes nevetés, és éget, mint Nessus vére.

Tisztelem Jon Jostot és féltem. Vajon merre rángatja nyugtalan szelleme ártatlan lelkét?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/04 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1123