KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/június
ORSON WELLES 100
• Báron György: Citizen Welles Orson Welles 100
• Forgách András: A színész az emberben Orson Welles a vásznon
JOHN BOORMAN
• Csiger Ádám: A játéknak vége John Boorman – 1. rész
• Takács Ferenc: "Ötven a százból" John Boorman: A királynőért és a hazáért
AUSZTRÁL ZSÁNER
• Zalán Márk: A didzserido szüntelen búgása Ausztrál aborigin filmek
• Pozsonyi Janka: Nyomkövetők A kortárs ausztrál western
• Szabó Ádám: A fenevad gyomrában Halott polgárok szelleme
• Varró Attila: Két úr sofőrje Mad Max: A harag útja
REBELLIS ROBOTOK
• Baski Sándor: Lázadó Évák Robot vs. ember
• Huber Zoltán: Istenkomplexusok Bosszúállók 2: Ultron kora
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: „A film nekem mágia” Beszélgetés Nemes Jeles Lászlóval
• Soós Tamás Dénes: „Én másképp láttam a vietnámi háborút” Beszélgetés Zsigmond Vilmossal
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Más világok Titanic: Versenyprogram
• Huber Zoltán: Túlélési technikák Titanic: Amerikai függetlenek/Sötét oldal
FILMISKOLA
• Kelecsényi László: Hogyan kezdjünk el egy filmet? Regényes filmdramaturgia
• Lichter Péter: Derengő folyosók az ismeretlenbe Avantgárd főcímek
FILM / REGÉNY
• Sándor Anna: Ragadozó a völgyben Ron Rash: Serena
• Tüske Zsuzsanna: Út a vadonba Susanne Bier: Serena
KRITIKA
• Muhi Klára: „Ez se és más se...” Kécza András: Magánterület
• Simor Eszter: Feminista romantika Thomas Vinterberg: Távol a világ zajától
MOZI
• Vajda Judit: Éjjelek és nappalok
• Varró Attila: Mocsárvidék
• Simor Eszter: Hölgy aranyban
• Forgács Nóra Kinga: Jack
• Kránicz Bence: Danny Collins
• Baski Sándor: Magam ura
• Sepsi László: Monsters – Sötét kontinens
• Kovács Bálint: Argo 2
• Kovács Kata: Szerelem Máltán
• Alföldi Nóra: Bazi nagy francia lagzik
• Pápai Zsolt: Genesis: A siker útja
• Csiger Ádám: Csábítunk és védünk
• Árva Márton: Éden
DVD
• Lakatos Gabriella: A tizedes meg a többiek
• Gelencsér Gábor: Napló gyermekeimnek
• Kránicz Bence: Az öt kedvenc
• Soós Tamás Dénes: Férfiak, nők és gyerekek
• Horváth Balázs: Arzén és levendula
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Képregényfesztiválosok

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Az eltüsszentett birodalom

Lukácsy Sándor

 

Fenn a Bükkben a Szalajka-völgy kis tavának partjára vastáblát állíttatott az egykori földesúr, ma is ott van még, emlékül, rajta felirat: „Tilalmas a halászat, ebatta.” Hasonló tábla fogadja a nézőt Banovich Tamás filmjének kezdetén, hasonló felirattal: „Királyi terület. Itt minden tilos.”

Határtábla ez: egy mesebirodalomé. Meseország lakói a szokásosak: a király (Timár József), egyszerre gőgös, kegyetlen és pipogya; óriási udvartartás, nevetségessé torzult jellemhibák cégéreinek hordozói, falánk főméltóságok, gyáva katonák és természetesen a hóhér; a másik oldalon: a leleményes és bátor pásztorfiú (Soós Imre) és segítőtársa, a konyhai kukta, két népfi tehát (megkettőzött Ludas Matyi); közbül: az aranyhajú és romlatlan királylány (Krencsey Marianne), a mesejáték küzdelmeinek tétje, őt kell megmenteni a burkus herceg tolakodó szándékától. A személyzet együtt van tehát, mi kell még? Egy indító ötlet: a király parancsa, hogy valahányszor tüsszent, országának minden lakója az egészségére kívánja, különben halál fia. Kell persze egykét engedetlen, különben nincs cselekmény, nincsen feszültség: az udvari bölcs, nagy tudományával alantas udvari szolgálatra kényszerítve (némiképpen a Tragédia Keplerének rokona tehát): őt hamarosan kivégzik, s átveheti szerepét az igazi népi hős, a pásztorfiú, aki aztán a pokolba küldi – pontosabban: egy feneketlen kútba ugratja – királyostul az egész úri kompániát. Mi kell még? Egy cigány tánckar, szemnek tüzes gyönyöre; egy medve, mely ahelyett, hogy szétszaggatná a pásztorfiút, kieszegeti az udvari lakoma tálaiból a borsószemeket; kell egy csodafurulya, enélkül nem megy, még egy népi hősnek sem, a furulya hangjára mindenki táncra perdül (akárcsak Vörösmarty tündérsípjára a Délsziget élővilága), s tánc közben ugyebár nem lehet üldözni, vívni, letartóztatni, kivégezni; végül kell néhány szál zöldhagyma, hogy a királylány egyszerre szerethesse meg az addig nem ízlelt paraszti ételt és a pásztorfiút.

Ami az ötletekből összeáll, szokványos és jámbor mesetörténet, elvégre egy mesehős nem pusztulhat el a medve körmétől, s a királylánnyal sem ülhet nászt holmi burkus herceg. Rákosi és cenzorai, akik kötelezően írták elő az irodalom számára a népi hősöket, voltaképpen örömmel fogadhatták volna ezt a történetet, a népfi épületes diadalát, ámde ez a társaság, mihelyt beült a hatalomba, medve- és burkuspárti lett, az ügyefogyott és zsarnok királyban, noha ez nem is kopasz, valakire rá lehetett ismerni, és Banovich Tamás filmjét, mely Török Tamás meséjéből 1956-ban készült, azonnal betiltották.

Rákosi epigonjai a tilalmat néhányszor (még a minap is) megismételték, így aztán a film csak most kerülhetett közönség elé. A film romlékony műfaj, divatjai, kifejező eszközei gyorsan változnak, és harmincnégy év alatt egykor sikeres művek is megkophatnak, hát még egy kedves kis mesejáték. A megkésett bemutatásnak így is van értelme és haszna. A kötelező erkölcsi jóvátételhez tanulság járul.

Mintha időgépben ülnénk. Élőként láthatunk nagy elköltözötteket, mint Timár József, Soós Imre és mások, s élőben láthatunk egy stílust, mely ideig-óráig dívott, aztán behullott a történelem feneketlen kútjába. Bizonyos, hogy sem Banovich Tamás, sem operatőrje (Illés György) és dramaturgja (Bíró Yvette) nem akartak szocreál filmet csinálni: amit csináltak, mégis magán viseli e stílus tojáshéjának darabjait. Ebben a filmben minden bőséges, harsány és rikító. Lombikok sokasága a bölcs laboratóriumában: kevesebb több lett volna; Krencsey Marianne parókája szőkébb a szőkénél; a cigány tánckar csizmái (!) ragyognak, mint megannyi velencei tükör; a színészek játéka szájbarágós és naturalista; szegény Soós Imre akkora cifraszűrben terelgeti hétköznapi birkáit, hogy azzal az ő sugárzó ifjúi szépsége sem tud megbirkózni, hisz alig bírja a válla. Sehol egy jelzés, sehol egy árnyalat, folyvást a „minden meg lesz mutatva, minden meg lesz magyarázva stílus. Engels szerint az eszmeújítások a meglévő szókészlettel fejezik ki mondanivalójukat, a kezdődő polgári civil kor vallási viták köntösét öltötte magára.

A film végén újra a határtáblát látjuk, megváltozott felirattal. A tiltás áthúzva, helyettük új szavak. „A zsarnokságnak vége.” Ez férfias és egyenes beszéd volt, elismerés jár érte.

Ámde a zsarnokság előbb ér véget az ország dolgaiban, és csak később a stilisztikában. Legyünk türelmesek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/01 50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4027