Fesztivál

Graz: Diagonale

Ambivalens szépségek

Buglya Zsófia

A kíváncsiság és a kísérletezés szenvedélye az osztrák filmszemle legnagyobb erénye.

Az Osztrák Film Fesztiválja Grazban idén egy petícióval indult. A szakma képviselőinek rövid protesztvideója a film/televízió-egyezmény fontosságára hívja fel a figyelmet, jelezve, hogy amennyiben a köztévé kihátrál a filmfinanszírozásból, az a működő infrastruktúrák széteséséhez, elbocsátásokhoz, a filmes felsőoktatás zsákutcájához, egyszóval az osztrák film ellehetetlenüléséhez vezet. Hangsúlyos felütés. Egy biztos: a Diagonale kapcsán megint nem lehet csak a filmekről írni.

Nem mintha vészhelyzet lenne, az osztrák film prosperál: szerzői jelen vannak a világ nagy fesztiváljain, állami és regionális támogatásainak összege meghaladja az évi 74 millió eurót, s a proteszt is inkább figyelemfelkeltés, mint segélykiáltás.

De Graz évek óta kivételes szakmai fórum. Emlékezhetünk még 2003-ra, amikor a politika megpróbálta bekebelezni és áttematizálni a rendezvényt; ekkor az osztrák filmesek együttes tiltakozása elérte, hogy a piaci szponzorok visszalépjenek a támogatástól, és inkább a független, szakmai alapon szerveződő eseményt segítsék. A fesztivál szuverenitása azóta is sértetlen, komoly lobbitevékenység, arculatépítés és logisztika áll mögötte, és érezhető a bizalom, ami az alkotók részéről körülveszi. A nevezett műveknek nagyjából a harmada, 150-200 alkotás kerül bemutatásra, s a szigorú szelekció tudatos hagyományépítéssel párosul. Tudjuk, az újabb osztrák film története viszonylag rövid, nagyjából három évtized, s ami előtte volt, most formálódik, most rögzül történetként. Ez a tétje a gondosan megszerkesztett kísérőprogramnak, amelynek mindenkori sarkpontjai a klasszikus és a kortárs avantgárd, Peter Kubelkától Mara Mattuschkáig, valamint az a múltfeltáró szándék, amely főleg a nemzetiszocialista múlt filmes vonatkozásaira irányul. A versenyprogram mindig ebbe a történeti keretbe, hat-hét tematikus vagy tribute szekció közé ágyazódik be, ami a fesztivál egyik legszembetűnőbb vonása. A másik: a különös iránti vonzalom, amely mindig, a műsorszerkesztés, a díjak terén is a szokatlant, a váratlant, a meghökkentő formai, tematikus, stiláris megoldásokat részesíti előnyben.

A fesztivált idén Johannes Holzhausen dokumentumfilmje, A nagy múzeum (Das große Museum) nyitotta. A film a Kunsthistorisches Museum műhelytitkaiba enged betekintenünk, így érdekes módon a második munka két éven belül, amely a KHM-ből merít ihletet. Jem Cohen dokufikciója, a Museum Hours (2012) egy teremőr figuráján keresztül teremtett lehetőséget a szemlélődésre, filozofált múzeumi térről, művészetről, Bécsről és osztrákságról – kicsit erőltetetten, de néhány vitathatatlanul szép pillanattal (például egy „tipikus osztrákzöld kabát” felemlegetésével). Nem így A nagy múzeum, amely csendes képekből, pontos, de ironikus megfigyelésekből építkezik. A Habsburg kincseket őrző Kunstkammer újbóli megnyitásának előkészületeit látjuk: dolgoznak a kurátorok, a kreatívok, a restaurátorok, a molycsapda-ellenőrök, mindenki félelmetesen profi. Látjuk, hogyan, miből és mennyiből készül a látogatói élmény, de azt is, mit lehet kezdeni a birodalmi múlttal egy XXI. századi intézmény keretein belül.

A múzeumból a moziba, a vászonról a filmvászonra vezet vissza bennünket a Shirley – Visions of Reality című képzőművészeti film. A kísérleti filmes, gyakran talált anyagokból dolgozó Gustav Deutsch ezúttal Edward Hopper képeihez nyúl, azokat alkotja újra a kamera számára. Magányos nő, esetleg nő és férfi a néhány tárgyra redukált, éles fényekkel, élénk színekkel megfestett külsőben, belsőben – ezt látjuk megelevenedni a filmben, melynek minden „jelenete” egy-egy ismert festmény. Az érdekesség, hogy Hopper fényeit, színeit, perspektívatorzulásait a film nem utómunkával, hanem valóban a kamera előtt teremti meg, a titokzatos nőalakot pedig a Mara Mattuschka filmjeiből ismert táncos, performance művész Stephanie Cumming alakítja. A képeket komolyabb történés híján a belső monológ, a képzeletbeli Shirley gondolatai töltik, töltenék meg feszültséggel, bár ez kevésbé működik. Az emancipált amerikai nő hangját halljuk, mesél nekünk XX. századi tapasztalatairól, de szöveg és kép közt nem jön létre valódi, izgalmas és a film teljes hosszát elbíró kapcsolat. A látvány lenyűgöző, de így inkább kuriózum, amolyan Hopper-hommage marad.

A film Grazban a játékfilmek versenyében szerepelt, kísérleti jellegével szépen keretezve azt a programot, amelynek másik pólusán olyan munkák állnak, mint a Vérgleccser (Blutgletscher) című horror vagy Andreas Prochaska Sötét völgy (Das finstere Tal) című ausztro-westernje, melyekben az alpesi táj szokatlan kulisszává válik. A műfaji sémáktól, a spektákulumtól többnyire tartózkodó osztrák filmben kifejezetten üdítően hatnak ezek a darabok. Különösen az utóbbi, melyben egy titokzatos, amerikai akcentussal beszélő férfi lovagol be az isten háta mögötti hegyi faluba, a lányos képű fotográfus a cserzett bőrű favágók közé, hogy aztán fenekestül felforgassa világukat. Az ötlet (az alpesi vadnyugatra betörő Amerika), a látvány, a ritmus, a karakterek kifejezetten erősek, kár, hogy western és Heimat fúziójából nem kerekedik ki valami revelatív vagy identitáspolitikailag izgalmas – s ez talán nem csak az osztrák művészfilmeken edzett nézőben hagy hiányérzetet.

A Shirley és a Sötét völgy között persze számos árnyalat megtalálható, Götz Spielmann új, családi drámájától (Oktober November) Benjamin Heisenberg pszichoanalízis-paródiájáig (Felettes én és te/Über-Ich und Du) a mindig eredeti Georg Friedrich és André Wilms furcsa párosával a főszerepben. Nem maradhat említetlenül a fődíjas Az utolsó tánc (Der letzte Tanz) sem, mert épp ez mutatja jól a fesztivál és általában véve az osztrák film kuriózumok iránti vonzalmát is. A filmrendező-pszichiáter Houchang Allahyari szerelmi melodrámájában a polgári szolgálatát töltő Karl és az Alzheimer-kóros Julia közt alakul ki testi-lelki vonzalom, mindenki megrökönyödésére. De nem csak a téma zavarba ejtő, hanem az is, ami a jó színészvezetés, az erős színészi alakítások (Ernie Mangold, Daniel Sträßer) és a néha kifejezetten naiv rendezői megoldások eredőjeként létrejön. Ambivalencia, eldöntetlenség, tanácstalanság – ezek a legjobb szavak arra, amit a filmet nézve éreztem, és épp ez az, ami miatt egyből érteni véltem, miért kapta meg a fődíjat. Graz a nyitottságról, arról az izgatott keresésről szól, amely minden újat meg akar látni, és a melléfogás kockázatától sem riad vissza. Úgy tűnik, hogy a befutott nevek és a megtalált sémák (a Michael típusú feel-bad-movie és a látványos dokumentumfilmek) mellett ez az a felhajtó erő, ami garantálja, hogy az osztrák film ne válhasson Haneke- és Seidl-epigonok klubjává.

*

S ha már fentebb a harminc évet említettem: a sikertörténet ugyan nem következik automatikusan a jó finanszírozásból, de azon alapszik. Kezdetén a támogatási rendszer nyolcvanas évekbeli kiépülése áll, benne a köztelevízió 1981 óta törvényileg előírt szerepvállalásával. Ausztriában ugyanis nem készül komolyabb mozifilm ORF-pénz nélkül (ez alól egyébként a fent említett filmek egyike sem kivétel). Izgalmas, hogy a filmszakmai szervezetek a filmes terület folyamatos növekedése ellenére is szükségét érzik a sok lábon álló rendszer állandó felülvizsgálatának. Egy idén zárult, Grazban bemutatott felmérésből kiderül, hogy habár a támogatások összege öt év alatt mintegy 15 millió euróval emelkedett, a rendszer korrekciókra szorul. Gyenge pontként például az intézményi és az infrastrukturális támogatásokat említi a felmérés: az összeg a teljes keret 17 százalékánál stagnál (ez jelenleg 12,5 millió euró), miközben a digitális átállással, a fesztiváli kultúra, az oktatás bővülésével a feladatok, a kiadások köre folyamatosan és látványosan bővül. Kritika éri a kísérleti terület elégtelen támogatását is, mondván, a kisebb filmek számos támogatóhoz, illetve bizonyos keretekre, például forgalmazásra eleve nem pályázhatnak. Ezek a(z irigylendő) szépséghibák, miközben látjuk, ahogy az osztrák film külföldi jelenlétével, fesztiváljaival (köztük a Viennáléval és a linzi Crossing Europe-pal), az intézményeivel, amilyen az idén ötven éves bécsi Filmmúzeum és az Európa egyik legkorszerűbb filmraktárával rendelkező Filmarchívum olyan előkelő helyet ért el az osztrák kultúrában, amiről tíz-húsz éve nem is álmodhatott.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2014/06 46-47. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11866

Cikk értékelése:

szavazat: 203 átlag: 5.29