KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/május
MOZI VS. INTERNET
• Baski Sándor: Járatlan utakon A Netflix és a többiek
• Soós Tamás: Az elfeledett mozi Magyar filmforgalmazás
• Kovács Bálint: A mamut és a hangya Alternatív filmforgalmazók
• Kránicz Bence: Szabadulóművészek Magyar garázsmozi
CLINT EASTWOOD
• Benke Attila: Mindörökké Fakó Lovas Clint Eastwood városi westernjei
• Pápai Zsolt: Volt egyszer egy vadnyugati hős Clint Eastwood: Fennsíkok csavargója
ARTSZEXFILMEK
• Varró Attila: Érzelmek birodalma Pornó és melodráma
• Kovács Marcell: Bundás vénuszdombok Jesus Franco szexfilmjei
• Gelencsér Gábor: Pillangóhatás Peter Strickland: The Duke of Burgundy
LENGYEL FILM
• Pályi András: Milyen távol, milyen közel Tadeusz Konwicki mozija
• Gyenge Zsolt: Húsba zárva Malgorzata Szumowska: Az Ő nevében…
OROSZ KRIMIK
• Forgács Iván: Mit sugároz a mai Oroszország? Orosz bűnügyi sorozatok
• Csiger Ádám: A forradalmár, aki felfalta gyermekeit Daniel Espinosa: A 44. gyermek
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: Halál, hol a te kardod? Dömölky János (1938-2015)
• Hirsch Tibor: Felmenni, visszajönni Mai magyar falu-filmek
• Varga Zoltán: Animáció-történeti körséta 100 éves a magyar animáció
FESZTIVÁL
• Gáncsor Kármen: Rövidre vágva Friss Hús 3.0
• Buglya Zsófia: Rejtett tartalékok Graz – Diagonale
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Mélyvörös Jean-Patrick Manchette: Gunman
• Sepsi László: Visszafogott vezeklés Pierre Morel: Gunman
KRITIKA
• Muhi Klára: Bedarál-e? Nagy Viktor Oszkár: Hivatal
• Horeczky Krisztina: Elfolyik-e az élet? Almási Tamás: tititá
• Barkóczi Janka: Megint tavasz George Ovashvili: Kukoricasziget
MOZI
• Sepsi László: Citizenfour
• Baski Sándor: Hétköznapi vámpírok
• Kovács Kata: Violette
• Forgács Nóra Kinga: Adaline varázslatos élete
• Csiger Ádám: Lámpagyújtogatók
• Vajda Judit: Ne zavarjatok!
• Kolozsi László: 3 szív
• Roboz Gábor: Rekviem egy macskáért
• Kránicz Bence: A Lazarus hatás
• Sándor Anna: A lázadó
• Huber Zoltán: Halálos iramban 7
• Jankovics Márton: Hó az édenkertben
• Varró Attila: A szerelem üstököse
DVD
• Pápai Zsolt: Vigasztaló Marcelino: Kenyér és bor
• Gelencsér Gábor: A tanítványok
• Szabó Adrienn: 2001: Űrodüsszeia
• Soós Tamás Dénes: Picasso kalandjai
• Fekete Martin: Merénylet
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Hazai haladás

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Brian de Palma

Dominó

Pisztoly az asztalon

Varga Zoltán

Brian De Palma új thrillerében dán rendőrök keresztezik az iszlám terrorizmus útját.

 

Az Új-Hollywoodot megalapozó „mozifenegyerekek” talán legdelejezőbb stílusérzékkel és legkevésbé piacképes rögeszmékkel megáldott-megvert zsenije, Brian De Palma immár közel húsz éve – a sem az alkotónak, sem a nézőknek nem különösebben kellemes emléket jelentő A Mars-mentőakció óta – lényegében kivonult a hollywoodi rendszerből. Ezt bizonyára nem bánják a stúdióvezetők, hiszen – ahogyan Pápai Zsolt fogalmazott találóan –, „Hollywood évtizedekig bizalmatlanul szemlélte ténykedését, formai megoldásait extrémeknek, személyét nehezen kezelhetőnek titulálták, világlátását túl sötétnek találták” (Filmvilág 1999/1). Kérdés azonban, hogy a rendező mennyire járt jól a váltással, a többnyire francia vagy német szponzorok bevonásával; az ezredforduló óta egyszer láthattunk De Palmától a művész legszebb pillanatait méltó módon visszaidéző filmet (Femme Fatale), leginkább azonban olyan munkák kerültek ki a keze alól, amelyek aligha tettek jót a hírnevének (Fekete Dália, Gyilkos vágyak).

Legújabb thrillere, a dán gyártásban készült Dominó, az utóbbi mezőnybe tartozik – jóllehet ezt a méltatlan produkciós körülmények is magyarázzák. De Palma az egyik legszörnyűbb szakmai élményeként idézi föl a Dominó keletkezéstörténetét: a forgatás alulfinanszírozottságát, a kifizetetlen stábtagokat, az aktív munka helyett vesztegléssel töltött időt; illetve azt, hogy producerei (mintha csak valamely hollywoodi stúdióvezető tiporta volna sárba a rendező szuverenitását) kivették kezéből a vágást, s általa jóvá nem hagyott változatot küldtek a mozikba. A forgatókönyv megírásában – számos filmjével ellentétben – De Palma nem vett részt, s éppen a cselekménybonyolítás a Dominó legkevésbé működőképes rétege. A sztori, amely koppenhágai rendőrgyilkossággal indul, s csakhamar az iszlám terrorizmus machinációival folytatódik, egyszerre tűnik túlbonyolítottnak és primitívnek. Túlbonyolított, amennyiben az alig másfél órás játékidőhöz mérten megtöbbszörözi a szemben álló feleket, az egymás érdekeit keresztező figurákat és csapong a helyszínek között (Koppenhágától Brüsszelen át Almeriáig). S primitív, minthogy valamennyi oldal képviselőjét – a rendőröket, a gyilkost és a terroristákat egyaránt – szimpla motivációk viszik előre: a bosszúvágy és/vagy a fanatizmus. E problematikus cselekményépítés, a figurák klisészerűsége és a kevéssé meggyőző színészvezetés eredményezik, hogy a film nagy része nem kifejezetten nyújt többet egy átlagos (esetleg átlag alatti) tévékriminél.

A Dominó azonban nem csupán a rendező kései pályaszakaszát uraló orientációvesztés újabb dokumentuma, mert egyes részleteiben – a nyitányban és a csúcsponton – még itt is megmutatkozik az a mozimágia, amelyet Brian De Palma legihletettebb pillanatainak köszönhetünk, s amely a legnagyobb filmrendezők közé emelte őt. A Dominó expozíciójában újabb remek példáját üdvözölhetjük a De Palma eszköztárában jellegzetesnek számító felső nézőpontnak, amely kezdetben banális szituációt láttat totálképen (főhősünk a szeretőjétől készül távozni, hogy megkezdje a hajnali szolgálatteljesítést); ám a folyamatos ereszkedésnek köszönhetően a snitt az asztalon hagyott pisztoly közelképével ér véget. Az ottfelejtett fegyver lesz a dominó láncreakciót beindító első darabja, a kritikus pillanatban a hiánya miatt veszíti életét az idősebb rendőr s kerül veszélybe fiatalabb partnere. Ugyancsak a nyitás idézi meg a De Palma-életműben legszívesebben citált példaképet, Alfred Hitchcockot: a Szédülésre noha már eddig is sokszor utalt a rendező (kivált a Megszállottsággal és az Alibi testtel), de a kulcsfontosságú tetőtéri üldözésjelenetre először kínál egyéni variációt, amely a Dominó egyik legfeszültebb képsorát eredményezi. Hasonlóképpen míves a csúcspont, ahol a bikaviadal helyszínére tervezett öngyilkos merénylet meghiúsítása a tét. A lassításokkal és a zene (ezúttal is Pino Donaggio muzsikájának) crescendójával tüntető szekvenciát valószínűleg csupán azért nem fogják például a Carrie vagy az Aki legyőzte Al Caponét hasonlóan komponált nagyjeleneteivel együtt emlegetni, mert a cselekmény előzményei kevéssé vonják be a nézőt. Máskülönben igazi moziszék-szorongató pillanatokkal szolgál – a Dominó tanúsága szerint Brian De Palma még akkor is képes ilyen jelenetekkel elkápráztatni a publikumot, ha téli álmot alszik.

 

DOMINÓ (Domino) – dán, 2019. Rendezte. Brian De Palma. Írta: Petter Skavlan. Kép: José Luis Alcaine. Zene: Pino Donaggio. Szereplők: Nikolaj Coster-Waldau (Christian), Carice van Houten (Alex), Guy Pearce (Martin), Eriq Ebouaney (Tarzi). Gyártó: Schonne Film. Forgalmazó: Vertigo Média. Szinkronizált. 89 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/07 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14158