Televízó„A technika nyomasztó ugyan...”ModorFaragó Vilmos
Tegyünk egyszerű próbát. Kapcsoljuk be rádiónkat, mondjuk a Reggeli Krónikánál. Megszólal a hang a dobozkából, a dobozka ott áll az ágy melletti szekrénykén, kampón lóg a fürdőszobában, konyhai munkaasztalunkon ücsörög, birkóztunk éppen ágybahúzó lustaságunkkal, habszakállú Mikulásként toporogtunk a fürdőszobai tükör előtt, kenyeret pirítottunk rácsos platnin a konyhában, megszólal a Hang – és nekünk szól. A miénk. Női hang, tehát érzéki egy picit, és ugyanilyen picit anyás. Jóreggelt kíván, elmondja, hogy Celesztin nap van ma, nehogy elfelejtsük, illik felköszöntenünk valamennyi Celesztin nevű hozzátartozónkat, az idő télies, ezt mondják a meteorológusok, de ő is tapasztalta, öltözködjünk rétegesen, és jön utánunk: az ágy melletti szekrénykéről a fürdőszobai kampóra libben, majd a pirítós kenyér illatú konyhában duruzsolja, hogy képzeljem, már megint eltérítettek egy repülőgépet, meg hogy európai nukleáris hadszíntér, de amúgy kellemes napot és jó munkát kíván. Nem látjuk, tehát elképzeljük, hogy gyönyörű, noha a világért sem afféle szexbomba, takaros-barna asszonyka inkább, nagy kék szemekkel, gimnazista szerelmünk volt ilyen, feleségnek való, ha rózsaszín fülcimpájára puszilunk búcsúzóul, otthonillatot érzünk, búcsúzásunk csak ideiglenes persze, mert az Esti Krónikánál vagy holnap reggel ismét találkozunk, együttlétünkben volt valami pikáns cinkosság és szappanhabos-pirítós kenyeres családiasság.
És most tegyünk ellenpróbát. Kapcsoljuk be televíziónkat, mondjuk az Esti Híradónál (minthogy Reggeli Híradó nincs is). Kivilágosodik egy óriás halszem a szoba sarkában, ülünk lecövekelve, rettentő zenebonát kezd egy géphang, majd feltűnik Merevpofa, Nyakkendőkirály vagy Dauermanci. Néznek bele a semmibe, majd látszik, hogy intettek nekik, ránkbámulnak és szóra nyílik a szájuk. Látjuk őket, tehát a szájukat is látjuk, csúnya hernyóajkuk van, mögötte stomatológiai balfogások nyomai, Merevpofának mintha nagyobb füle volna ma, nem csoda, gyorsan kopaszodik, Nyakkendőkirály ádámcsutkáján keresztcsíkos minták járnak le-föl. Dauermancinak megint lakkozott költemény ül a fejéri, mondanak is valamiket, átlátszóan igyekezve azon, hogy elhigyjük, nem olvasva mondják, hanem mondva mondják, meddő igyekezet persze, géphangjuk sehogy sem lesz a miénk, nem jön utánunk, ott marad a halszemű ládában, búcsúzáskor kis riadalom marad bennünk, mint elemista korunkban, tanfelügyelői látogatás után.
A rádiónak modora van. Familiáris, otthonias, meleg. Egy tányér házi krumplileves, köténykében, kipirult arccal föltálalva. A televíziónak is van modora. Személytelenebb, hivatali, merev. Adag májkrém, konzervdobozban.
Tegyünk még próbákat:
Kerekasztal-beszélgetés a rádióban. Zsibongás, oldottság, hangok egymásbaölelkezése. Mint otthon. A presszóban. A klubban. Kiválasztunk magunknak egy hangot (kettőt, hármat). Tulajdonosát nem látjuk, de halljuk, hogy nekünk beszél, minket mond. Hallani lehet, hogy okos (oldott, jópofa stb.). Kerekasztal-beszélgetés a televízióban. Zene, gong, tűzijáték, kardotnyeltek kameralázas gyülekezete egy asztal körül. Mint sehol másutt. Mint egy stúdióban. Látjuk őket: kicsi, nagy, kövér, sovány, szép, csúnya, semmilyen. Szertartás. Bemutatásakor mindegyik biccent, mint negédes huszártiszt a századeleji kávéházban. Látni lehet, hogy kényelmetlenül érzik magukat, hogy a műsorvezető az órájára vagy a kamera mögé pislog, sajnos, kifutunk az időből, a kerekasztal-tudósok arcán szó-szorulásos tünetek: „lehet, hogy a taxisofőr ismerősnek talál holnap, de hogy miről beszéltem, úristen, beszéltem-e egyáltalán arról, amiről akartam”.
Interjú Nagyemberrel a rádióban. Kis mikrofonzörgések, krákogás, szusszantások, néha behallatszik egy vonatfütty, kutyaugatás, motorberregés. Nagyembert nem látjuk, de érezni, hogy a helyszín, a légkör, a hangulat intim, Nagyember elengedi magát, hallani, ahogy rágyújt, kattan az öngyújtója, szövege kissé pongyola, de legalább emberi, még váratlan szívhangjai is vannak. Interjúkészítő kérdései a beszélgetés menetéből fakadnak. Interjú Nagyemberrel a televízióban. Bevilágított enteriőr. Nagyember előtt hatalmas íróasztal, rajta kínos rend, mögötte dekoratív pálma, Nagyemberen ünnepi zakó, arca beállított, szövege kiszámítva, nem önmagát adja – szerepel. Interjúkészítő kérdései kiszámítottak, gesztusai bocsánatkérők, arcán a tisztelet kínos szolgavigyora.
Ne folytassuk, a szándékosan túlkontrasztos képek egy általános rádióhallgatói–tévénézői benyomást dokumentálnak: különbséget a rádiómodor és a televíziómodor között, a rádió javára.
Mi okozza?
A válasz pofonegyszerűnek látszik: a technika. Egy kis rádiómikrofon semmi. El is lehet felejtkezni róla. Feloldódni, elterpeszkedni, csapongani, duruzsolni, gyónni, sírvafakadni – élni. Egy kis zsebrádió is semmi. Jöhet velünk mindenhová, mint a kölyökkutya. A televíziós technika nyomasztóan nagy valami. Ránk világít, arcunkba mered, lecövekel, agyonnyom, nem lehet elfelejtkezni róla. Amit a látványosság révén nyernénk vele, elveszítjük a természetesség vámján. Hiába szeretnénk önmagunk maradni – szereplésre kényszerít. És a tévékészülék is nagy valami, ül a szobasarokban, hiába is hasonlítanánk kedves háziállathoz, nem az. Halszemű gép.
A válasz pofonegyszerű, de igaz-e? Ennek is van ellenpróbája: kapcsoljuk be a televíziót akkor, amikor Vitray-műsor (riport, interjú, játék, előadás stb.) megy. Figyeljünk Hajdú János dzsentlemen-természetességére. Chrudinák Alajos felgyűrt ingujjú profi-lezserségére. Vagy vegyük észre, hogy nekünk szól, személyesen nekünk az az ígéretes ingerkedő, az a dobozból kilibbenő és arcunkat cirógató asszonymosoly, amellyel Kudlik Júlia búcsúzik. És akkor kiderül, hogy a válasz nem igaz, mert a technika nyomasztó ugyan, de a televízió is tud embermodorú lenni. Ha van hozzá embere.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1874 átlag: 5.3 |
 |
|
