KritikaA sors kegyeltjei… meg a többiekRémségek kicsiny öbleForgács Nóra Kinga
Az
eltűnések többnyire sejtelmesek” – az élet pedig abszurd.
Bár ennek
a furcsa életműnek a jelentős darabjait sorra véve kézenfekvő volna A kis
kutyafülű című minisorozat kapcsán jókedvű fordulatról beszélni, az
1999-ben az Emberiség című filmjével nevet szerzett Bruno Dumont
esetében tulajdonképpen mégsem állt be semmiféle fordulat. Mániákusan és
visszatérően érdeklik ugyanazok a kérdések. Játszik a vendégműfajokkal,
szerelmi melodrámától ifjúsági filmig, domestic
thrillertől társadalmi szatírába oltott horrorig, ám végső soron mindig
ugyanazt boncolja (legtöbbször korhatárosan), hogy miféle fenyegetettség
árnyékában kényszerülünk élni, és a fenyegetések vajon az emberen kívülről
érkeznek-e, vagy valahogyan mégiscsak önveszélyesek vagyunk? Hétköznapi
történetek mocsaras partvidékére vezérel bennünket, legtöbbször ugyanarra a
megejtő szépségű, a XX. század háborúinak nyomait egzotikumként magán viselő,
archaikus tájra, Calais, Lille környékére. Mélységes empátiával, szinte
együttlélegzéssel tekint a sors kegyeltjeire éppen úgy, mint a megcibált
alakokra. Mint ahogy a szépség, nála a csúfság is esztétika. Új értelmet
nyernek az emberi tekintetek, gesztusok és mozdulatok egy újfajta figyelemben.
Hússzagú szépség és magunknak is csak alig bevallott őszinteség, nagyon is
életidejű időkezelés és már-már tragikus távlatosság teszi nehézzé filmjei
befogadását. És ugyanez teszi komikussá is őket.
Az idei
alkotásban az eltűnések körül molyoló tehetetlen nyomozók kicsit talán olyanok,
mint Oidipusz, inkább elszenvedik, mint alakítják a sorsot. Az Emberiség
magányos hőse ezt még felismeri, ő a kultúra utolsó bástyája egy alászálló
vérvonalban. Többek között ez mérhetetlen bánatának oka. A későbbi, börleszkbe
illő nyomozópárosok már inkább automatikusan cselekednek, kevéssé értik, mi
végre vannak jelen a történetben. Aki Dumont-filmet néz, annak fel kell rá
készülnie, hogy kellemetlenül érzi majd magát, miközben épp nevet vagy
könnyekig meghatódik. A Flandria például egy olyan sztori, mintha
leülnénk egy ismerőssel, aki sörözés közben elmondja, hogy mi van otthon, pedig
mindezt egyáltalán nem is szeretnénk tőle hallani. Talán ki is lóg a sorból,
talán éppen aktualitásokhoz való kötődésének köszönheti az Arany Pálmát. A
kis kutyafülű intim bűnügyi sorozat, ami azzal ejt zavarba, hogy ifjúsági
filmnek tűnik, pedig nem az börleszknek tűnik, pedig csak annyiban vicces,
ahogyan egy Buster Keaton-film is vidám tud lenni, az élet automatikus
működésének a tragikumával ismertet össze. De mit művel A sors kegyeltjei?
Míg Woody
Allen az Abszurd alakban tulajdonképpen kritizálta az abszurd alakok,
azaz az önmagukat és környezetüket felszámoló kísérletezők létjogát, addig
Dumont ízig-vérig európai módon torkon ragadja az élet valódi abszurditását.
Nem öncélúan teszi ezt, hanem forma és műfajtudatossággal. Látszólag egyre
könnyedebben, bár valószínűleg egyre elkeseredettebben mesél arról, hogy a
szeretet már csak ártatlan, kiskorú kapaszkodásokban bújik meg, a felnőttek
pedig harapnak, vagy éppen fojtogatnak. Ám abban a pillanatban, ha bárki
gondolkozni vagy nyomozni kezd, lebukik az az egzisztenciális, és ebben az
esetben nem anyagi, hanem létjogi pánik, amivel küzdenünk kell. Dumont
filmjeiben a legnagyobb ellentmondás, hogy a hősei a lényegről örökké hallgatva
nyomoznak. Ha ki is derül, hogy ki volt a bűnös, akkor sem változik semmi, az
áldozatok pedig áldozatok maradnak örökre. Minden eltűnés rejtélyes. Minden
bűntény… Igazából minden amorális tett izgalmas, és minden bűntény
szórakoztató, ezt be kell vallanunk magunknak.
Ami mégis
épen maradhat, az Dumont-nál vagy az ösztönök síkján keresendő, vagy az
ártatlanságban. Az ártatlanság nem társadalmi konszenzus kérdése. Így Dumont
tökéletesen önmagára cáfolva, minden kritikája és abszurd vircsaftja ellenére,
a szeretet és a szolidaritás krónikása. Azt meséli el, hogy nem csak bántjuk, hanem
ösztönösen oltalmazzuk is egymást.
Sosincs igazi megoldás. Ezekben a vízmosta, régi szabású, régi
mítoszokkal és műfajokkal bohóckodó filmekben Dumont víziója rendkívül negatív,
nem ígér sok jót az emberiségnek. Viszont nem szűnik meg újabb és újabb
módon önvizsgálatot tartani. Általában a szeretet és az ölelés a megoldás. Még
ha A sors kegyeltjei… után már másképp is nézünk minden ölelésre.
A SORS KEGYELTJEI… MEG A TÖBBIEK (Ma loute) – francia-német, 2016. Rendezte
és írta: Bruno Dumont. Kép: Guillaume Deffontaines. Szereplők: Didier Després
(Machin), Cyril Rigaux (Malfoy), Juliette Binoche (Aude), Fabrice Luchini (André),
Valeria Bruni Tedeschi (Isabelle). Gyártó: Twenty Twenty Vision / 3B
Productions. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos.
122 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2 átlag: 8 |
 |
|
