KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/március
OLASZ POLIP
• Nevelős Zoltán: Szemben az erőszakkal Olaszország ólomévei
• Bikácsy Gergely: Maffia-átvilágítás Francesco Rosi (1922-2015)
• Csiger Ádám: Minden maffiózó rohadék Gomorra-sorozat
• Soós Tamás Dénes: „A pisztoly marad, hozd a cannolit!” A maffia Amerikában
U.S. ARMY VS. DJIHAD
• Géczi Zoltán: Aszimmetrikus hadviselés Amerika terrorellenes háborúja
FRANCIA MULTICOLOR
• Barkóczi Janka: Meseváros végzete Timbuktu
• Szatmári Zsófia: Kirepülni szabad Party Girl, Csajkor, Küzdők
• Ádám Péter: A humor mártírjai Charlie Hebdo-per
MAGYAR MŰHELY
• Sándor Tibor: A paraszti sors változásai Vidéki Magyarország 1942-89 –3. rész
OROSZ HISTÓRIA
• Geréb Anna: Az utolsó orosz zsidó nemes Eisenstein tabui
• Veress József: „A múltat be kell vallani” Egy orosz szöveggyűjteményről
SVÉDKESERŰ
• Vincze Teréz: „Nézd legott komédiának…” Roy Andersson: Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről
• Varró Attila: Álomjáték Julia kisasszony-adaptációk
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Szigorúan ellenőrzött gyönyör E. L. James: A szürke ötven árnyalata
• Vajda Judit: Gyógyíthatatlanul romantikus Sam Taylor-Johnson: A szürke ötven árnyalata
KRITIKA
• Kovács Bálint: Dinnyeleves újhagymával Ujj Mészáros Károly: Liza, a rókatündér
• Fáber András: Filmet rendezni Alain Resnais: Szeretni, inni és énekelni
• Kránicz Bence: A simlis és a szende Tim Burton: Nagy szemek
MOZI
• Árva Márton: Rio, szeretlek!
• Forgács Nóra Kinga: Csodák
• Roboz Gábor: Fácángyilkosok
• Varró Attila: Kéjlak
• Tüske Zsuzsanna: Elemi szerelem
• Baski Sándor: Az új barátnő
• Kovács Kata: Ahol a szivárvány véget ér
• Kolozsi László: Őrült szerelem
• Sepsi László: Jupiter felemelkedése
• Kránicz Bence: Kingsman: A titkos szolgálat
• Huber Zoltán: Csocsó-Sztori
• Simor Eszter: Shaun, a bárány – a film
DVD
• Fekete Martin: Foto Háber
• Gelencsér Gábor: Vörös föld
• Pápai Zsolt: Az Élet Könyve
• Lakatos Gabriella: Ez történt Budapesten
KÖNYV+DVD
• Murai András: Örömtankönyv Varga Balázs: Final Cut – A tankönyv
• Gelencsér Gábor: Puszták képe Szekfü András: „Magánkalóz a filmdzsungelben”
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Rövid leltár az új szezon előtt

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mi bajom a magyar filmmel?

Faragó Vilmos

 

Amikor a hatvanas évek elején Csurka István azt kérdezte, hogy miért rosszak a magyar filmek, akkor a magyar filmek csakugyan rosszak voltak. A Bányász mozi közönsége és egy-egy tévébeli felújítás nézőserege a megmondhatója most, hogy a hatvanas évek első felének még jobb emlékezetű filmjeit is milyen gyermeteg valóságszemlélet jellemezte, milyen operett-törvények mozgatták a mégoly marcona álmunkás-szereplőket, mennyire az idill műfajszabályai szerint oldódtak meg a tragikusnak szánt konfliktusok és mennyi szakmai kezdetlegesség utalt bennük a filmgyártás kisiparosi őskorára. Nem csoda, hogy – párhuzamosan a nemzetközi filmgyártás konkurenciájának erősödésével – súlyos közönségválságba került a magyar film akkor, hogy nézettsége a mélypontra zuhant, hogy helyzete kedvenc témájává lett humoros eszmefuttatásoknak, és hogy még azt is csak rossz filmben sikerült szatirikusan elmondani: miért rossz a magyar film.

Támadt azonban egy magyar újhullám: a film a művészeti ágak élére ugrott hirtelen, több izgalmat kínálva valóságfölfedezésben, látásmódban, művészi újdonságban az irodalomnál is, és kiprovokálva – tulajdonképpen a magyar irodalom és művészetek történetében először – a külföld elismerő figyelmét. Daliás idők voltak.

Mert a magyar film ismét közönségválságba került azóta, nézettsége megint a mélypontra zuhant, és helyzete újra kedvenc témájává lett humoros eszmefuttatásoknak. Csurka István kérdése azonban igazságtalan volna most: a magyar filmek nem rosszak. Kicsiny, ám kitartó közönségük a megmondhatója, hogy ama daliás idők nem múltak el nyomtalanul: a magyar filmet korántsem jellemzi már gyermeteg valóságszemlélet, az operettől végleg elszakadt, az idillnek tájára sem megy, és szakmailag is felnőtté érett, hiszen fölényesen tud filmül beszélni, főként azért, mert világszínvonalú operatőr-iskolával büszkélkedhet. A kérdést tehát úgy igazságos föltenni: miért van baj mégis a magyar filmmel?

Én magam természetesen szakmán kívüli jámbor nézőként kérdezem ezt. Ezért azt a szégyenemet is nyíltan megvallhatom, hogy noha külföldimádaton ritkán sikerül rajtakapnom magam, a Volt egyszer egy vadnyugat című makaróni-westernt ötször megnéztem már, a szovjet Fekete tollú fehér madarat háromszor láttam, a Ragyogj, ragyogj, csillagomat, az amerikai Utolsó mozielőadást úgyszintén. Szívesen nézném sokszor a Rubljovot, a francia Amerikai éjszakát, a Buñuel-filmeket, az olasz Amarcor-dot, még a zavart kritikával fogadott Csúfak és gonoszokat is – míg viszont a Teketória című magyar filmet, mondjuk, egyszer sem láttam, és csak a kulturális újságírói kötelességérzet ökrei fognak moziba vontatni, hogy a daliás időknek utóbbi filmjeiben – számomra legalábbis – modorosnak tetsző zsenije, Jancsó Miklós új produkcióját megtekintsem. Mi bajom a magyar filmekkel? Miért nem érdekelnek? Jámbor nézőként azt is megengedhetem magamnak, hogy kétes érvényű irodalmi analógiával éljek, s hogy a kérdésre végül is meglehetősen szimpla választ adjak.

Ugyanaz a bajom a magyar filmmel, ami a magyar irodalommal is. Szemléletében felnőtt irodalom ez, mesterségbelileg érett, egy-egy alkotásában jól is reprezentálja önmagát – de pillanatnyilag nincs akcióban. Nem fűti világfölfedező kedv, nem izgatják jelenérdekű gondok, nem kínálja épülésünkre „önnön ábrázatunkat. Kivéve egy műfajt: a szociográfiát, az írói riportázst. A többi: mamoárírói nosztalgia, történelmi parabolázás, elvont nemzeti áhítat, vagy műhely-művészkedés. Az elmúlt évek nagy irodalmi közönségsikere Moldova György vasútriportázsa volt. Ugyanez a filmművészetben. Csak a dokumentumfilmezés, a mozgóképes riportázs van akcióban, csak azt fűti világfölfedező kedv, csak azt izgatják jelenérdekű gondok, csak az kínálja „önnön ábrázatunkat”. Az elmúlt évek nagy mozi sikere Kósa Ferenc szemléletileg kérdőjeles, ám kétségkívül rólunk-nekünk beszélő Balczó-filmje a Küldetés volt. Vagy a Jutalomutazás. Vagy a Filmregény. És egyetlen játékfilm akad az elmúlt évek termésében, melyet szívesen újranéznék, a napsugaras ragyogású, felszabadultan társadalomkritikai Veri az ördög a feleségét.

A többi: nosztalgizálás, parabolázás, nemzeti heroizálás vagy deheroizálás, művészkedés. (Sőt: a dokumentumfilmezésben, a mozgóképes riportázsban is több a művészkedés, mint a társadalomkritikai-fölfedezői elszánás, ezért nincs, még ennek a filmzsánernek sincs átütő közönségsikere.)

Hát az iparosmesteri Volt egyszer egy vadnyugat nem nosztalgiázik? Hát a művészi kvalitású Ragyogj, ragyogj, csillagom? Hát Az utolsó mozielőadás? Dehogynem. Ám közönséget két csalétekkel lehet moziba vonzani. Vagy az előbb emlegetett társadalomkritikai rólunk-nekünk valósággal, vagy a sodró mesével. A kalanddal. Az ősmozinak, az ősirodalomnak, az ősművészetnek azzal a varázsos hatáselemével, amelyet a Filmvilág szeptemberi számában Nemes Nagy Ágnes is oly okos türelmetlenséggel kért számon a Jókai-feldolgozásokon. De a magyar film ettől is tartózkodik most: a magával ragadó, a retardálásokkal és robbanásos fordulatokkal játszó, a jó lélegzéstechnikájú, a nézőt azonosulásra késztető mesétől – a vérbeli mozitól. Miként irodalmunk is tartózkodik most attól, hogy egy vers szívszorító, hogy egy novella meghökkentő, hogy egy regény regényes legyen.

Még a jámbor mozinézői bölcsesség is azt sugallja, hogy egy művészeti ág bajainak vagy felvirágzásának végső okát ne magában a művészeti ágban keressük. Nem volna nehéz kimutatni a magyar film hatvanas évekbeli újhullámának feltornyosítójában azt a társadalmi reformlendületet, amely a hatvanas évek közepén elindult. A lengyel film változatlan jelenérdekűségében és közönségsikerében pedig azokat a súlyos gondokat, amelyekkel a lengyel társadalom küszködik most. Hátha éppen azok a társadalmi-gazdasági-morális gondok, amelyeknek elhárításmódjait oly izgatottan keressük most, hátha ezek a gondok indítják el a második magyar filmes újhullámot?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/11 13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8079