Fesztivál

Román-magyar filmszemle

Tragédiák a végeken

Bogdán László

A Sepsiszentgyörgyön első alkalommal megrendezett román-magyar filmszemlén a vendéglátók játékfilmjei az elmúlt tíz év elé tartottak tükröt: akár mi is magunkra ismerhettünk egy sokat próbált térség hőseiben.

Leépülés, széthullás

Fané, az ellenzéki vasmunkás, akit a Ceauşescu-rendszer végén, az aranykorszakban lazító tevékenységéért börtönbüntetésre ítélnek, a kilencvenes évek elején döbben rá arra, hogy a zsarnokot ugyan szitává lőtték, de a balkáni türelem földjén érzékelhetően semmi nem változott: a régi elvtársak és szekusok lettek az új urak is, s ő egyszerre a dolgok kiszámított összjátéka folytán az utcán találja magát. Leépítés. S közben jobb sorsra érdemes családja is kezd széthullani: a lányából luxuskurva lesz, a fia a maffia szolgálatába áll – csak akkor lázad fel, amikor a bordélyban saját félmeztelen húgával találkozik –, kisfia fiatalkorúak betörőbandájába keveredik; a megfoghatatlan, ám mindvégig jelenlévő – változatos formákat öltő – „végzet” sodorni kezdi őket. Miközben a balkáni sorsverkli fülsiketítőén kerepel – háttérzajok –, Fané rádöbben: itt a hullás sem hősies!

A tragédia viszont elkerülhetetlen. Nicolae Mărgineanu Nézz előre haraggal! című filmjének próbáltam vázolni a történetét, amely számos döbbenetes részletet is tartalmaz. Ilyen például, amikor Fané és szintén munkanélküli barátja végső szükségükben sintérként szerencsétlen kóbor kutyákra vadásznak a külváros mocskos, lepusztult utcáin. Egyszer aztán Fané reggelizés közben, egy kutya mélakóros tekintetének hatására váratlanul fellázad, kinyitja a ketrec ajtaját, és szabadon engedi. Így együtt azonban mégis túl sok minden sorjázik ebben a filmben, a teljességre törekvés grandiózus vágya és a kibeszélés elfojthatatlan kényszere lehúzza Mărgineanu moziját. Akárcsak Stere Gulea Tényállását, amelyben egy ápolónő ’89 december 21-én éjszaka nem hajlandó aláírni a papírt, ami bizonyítaná, hogy a lelőtt áldozatok „természetes halállal” haltak volna meg... Az ügyben „sáros” brutális szekustiszt miután hűséges és lojális milicista haverjai segítségével sem tudja megtörni a szerencsétlen nőt, megveri, megerőszakolja és hamis vádakkal börtönbe juttatja. A nő miután kijön, ellátogat a tiszthez, s ekkor kiderül: hóhéra már régen öngyilkos lett, felesége viszont úgy beszél róla, mint egy szentről...

Mindkét filmben találunk sokkoló s önmagukon túlmutató részleteket. A szekustiszt például az irattárban a dossziéhalmok között bánik el az ápolónővel – bizonyos feltételezések szerint ha Ceauşescu-rendszer dossziéit egymásra raknák, több kilométer magas torony keletkezne, a balkáni Caligula emlékműve... A prófétai düh és a már említett mindent egyszerre elmondani akarás kényszere végül mégis túl beszéltté teszi ezeket a filmeket; afféle ellenproletkult-tá, antiszocreállá. Amiben viszont mégiscsak hasonlítanak a sepsiszentgyörgyi első román-magyar filmszemlén bemutatott másik öt román filmhez – az Aszfalttangó című szatírával elhíresült Nae Caranfil filmje, a Ceauşescu-rendszer utolsó felében játszódó kommersz és meglehetősen bárgyú szerelmi háromszögtörténet kivételével, amely viszont a környezetrajz miatt mégis ebbe a körbe tartozik –, az a helyszínek azonossága.

A hely, ahol vagyunk

Az elviselhetetlenül vigasztalan, hulladékkal – tasakok, nylonzacskók, kotonok (vagy lufik), sajtos, cigarettás, csokis papírok, dobozok, csikkek – és mocsokkal teli tájban (az itt lakók előszeretettel ürítik a szemetet a kuka mellé) néha, behúzott farokkal oldalogva, zsákmányára lesve elvonul egy-egy kóbor kutya, s megjelennek a rühes, csontsovány kóbormacskák is (lásd mint fent), hogy azután előtűnjön néhány magányos, dülöngélő, földrészeg alak, néhány gajdoló-danolászó-hőbörgő lumpenproletár, akik egymásra (és zsákmányukra) lesnek. Igen, Lucián Pintilie remekművének A tölgynek sokkoló helyszínei ezek. A csodálatos és különös az, hogy e tájak az 1998-ban készült, már a változások után játszódó Végállomás a mennyországban is változatlanul feltűnnek, jelezve: semmi sem változott. S akkor nem beszéltünk még a lakásbelsőkről – a külvilág belvilága is ugyanolyan: repedező, málladozó, hámló vakolatú falak, kosz, por, piszok és mocsok, törött ablaküvegek, csöpögő, hörgő csapok – nemcsak a villanyt, a vizet is állandóan „elveszik” –, amelyekből jó esetben valami barnás-feketés lé csöpög megállíthatatlanul.

A mai román filmekben egy dolog közös: a helyszín!

Ahol élnünk adatik!

Lehet az farce, tragikomédia, groteszk, esetleg morbid rémtörténet, lehet tragédia – mint Pintilie torokszorító szerelmi története –, e filmekben minden különbözőségük ellenére közös a sivárság sokkolóan naturális megjelenítése.

Szerepkényszerek

Innen csak elvágyódni lehet, vagy elmenni, bármi áron, mint Sinişa Dragin figyelemreméltó filmjének, A hosszú vonatozásnak huszonnégy éves értelmiségi hőse, egy áruházban éjszakai őrséget vállaló fiatalember is teszi, aki húszezer márkáért eladja fél veséjét, csak hogy dobbanthasson.

„Alkonyodik, a bárányok elvéreznek”, a termesz-bérházakból előtűnik kétezer éves munkaeszközére – bunkó a bunkójára – támaszkodva a Ceauşescu megálmodta „új ember”, és szétnéz maga körül. Mi jellemzi ezt az emberfajtát? Úgy gondolom, mindenekelőtt agresszív infantilizmus, azután szolgalelkűség és az állandó törleszteni akarás vágya. (Másoknak miért sikerül mindig minden, s neki miért nem soha semmi?!) A sokat próbált térség, az egykori „béketábor” államaiban sehol sincs a filmművészet ilyen különös és skizofrén helyzetben, mint ma Romániában. Míg a sajtó és a tévéadók minden erővel, bármi áron szenzációra vadászva, botrányt botrányra halmozva butítják, manipulálják és hülyítik a tömeget; míg az irodalom légüres térbe kerül – senki nem olvas, a könyvek drágák –, addig a film megpróbál szembeúszni az árral, s tükröt tartani a valóságnak, amelyben annyi a tántorgó, de vitathatatlanul jobb sorsra érdemes lélek. Míg a mai román elit irdatlan távolságra kerül a tömegektől, a film a maga kétségtelenül változatos eszköztárával megpróbálja áthidalni e távolságot, megpróbál azokhoz szólni, akiket ábrázol.

E filmek felett jótékonyan lebeg Ion Luca Caragiale annyiszor kiátkozott, mégis legyőzhetetlen, halhatatlan, bátorságot és erőt, méltóságot és kitartást sugalló szelleme. (Valaki találóan jegyezte meg a filmszemle egyik szünetében, hogy íme a román politikusok már-már önveszejtő módon állandóan Románia imidzsének javításán ügyetlenkednek, az időszak filmjei meg olyan képet rajzolnak az országról, amely mindenkit elrettent, pláne a vállalkozókat. Mire az volt a gunyoros válasz, hogy a nyugati vállalkozók nem néznek mai román filmeket.)

Disznók és emberek

A Végállomás a mennyország jobb családból származó, családját azonban sértetten odahagyó hőse – atyja nem őt, hanem bátyját juttatja ki Amerikába, aki öt év elteltével is csak mosogat, s gyűjti a pénzt a hazalátogatásra – egy disznóhizlaldában vállal munkát, ahol sertések és emberek hasonló természetéről értekezik, s egy elképzelhetetlenül lepusztult, nyomasztóan sivár külvárosban ődöng – míg rá nem talál a kis kurvapalánta pincérlányka személyében szívszerelmére. Lepusztult környék, hámló vakolatú bérkaszárnya, néhány kóbor kutya, elcsángáló ló, ohne lift, a lépcsőház is ugyanolyan, mint a környék, a lakás pedig akár egy állat óla; a roskatag konyhaasztal alatt üvegek irdatlan mennyiségben. A szerelmespárt viszont mindez már a legkevésbé sem izgatja, ők már megtalálták egymást, de összeborulásuk előtt a lány még inni akar. Pia viszont nincsen, van ellenben kék, azaz egészségügyi szesz: a találékony ifjú egy fél kenyér belét részben kivájja, üres literes borkánra helyezi a mindennapit, s átcsorgatja rajta a nedűt.

Vakulj magyar, ez esetben nyilván román, amúgy sem tudod, pontosan mitől, s úgy sincsen mit látni...

Illetőleg mégis van: ezt!

Innen kezdve hőseink sínen vannak: dübörögve közeleg a hely szellemén uralkodó végzet, hogy beteljesítse tragédiájukat.

Rejtett kamerák

A sátor című film részleteiben kiválóan sikerült farce. 1989. december 21-én reggel az indiai követségre négy vízvezeték szerelő érkezik, hogy kijavítsák a bejelentett hibát. Fölverik az udvaron a sátrukat, begyújtják a katlan alatt a tüzet, hátha szurok is kell majd, feltörik az udvar aszfaltját, s behatolnak a csatornába. Közben helyi szokás szerint ökörködnek és isznak. Victor Rebenciuc, a mai román színház és filmművészet élő klasszikusa felejthetetlen alakítást nyújt a valaha jobb napokat is látott – Sergiu Nicolaescu filmjeiben is kaszkadőrködő – öreg vagány alakjában. Két unatkozó szekustiszt rejtett kamerán figyeli a csoport ténykedését; röhögve ülnek a monitor előtt, isznak, pornólapot lapozgatnak, egyikük fából műpéniszt farag; váltják is a kamerákat, így időnként a követség udvarát láthatjuk, ahol egy félnótás milicista ődöng, máskor a követség nagytermét, ahol az alkalmazottak a Csendes éjt énekelve karácsonyi ünnepségre készülődnek, olykor pedig a követséget környező utcákat, tereket, ahol egyre nyugtalanítóbb a helyzet.

Bogdán Cristian Dragan élvezetesen pergeti a történetet: a szakik a kanális katakombáiban keresik a hibát, de nem találják, az utcákon beindulnak a „forradalmi” események, a követség gárdája elmenekül, mindent odahagyva fejvesztve követik őket a szekusok is. Amikor Rebenciuc és főnöke – Ilie Gheorghe alakítja kiválóan – feljutnak a katakombákból a követség dísztermébe, már csak egy lakoma romjait találják. Megkóstolják a pezsgőt, nem ízlik nekik, a pálinkájuk jobb; Rebenciuc salátalevelekkel eteti az otthagyott majmot, s a bekapcsolt tévékészüléken feltűnik a mai román közélet kultikus alakja, Mircea Dinescu, amint éppen rekedten kiáltja: „Itt a szabadság!” „Aiurea” – fintorog Rebenciuc, ami körülbelül annyit tesz: ugyan már, hogy oda ne rohanjak.

Ha a történet megállna ezen a ponton, akár remekmű is lehetne, a forradalmi változások „méltó” remekműve, de a rendező különféle idült jelképekkel, visszajátszásokkal, szimbólumhajhászással igyekszik rátenni még egy lapáttal, így azután a film lassan szétesik.

A szenátor és a csigák

Mircea Daneliuc figyelemreméltó szatírája viszont nem esik szét, noha itt is sok a túlbeszélt jelenet. A film színvonala a közepe táján érzékelhetően esik, de aztán mégiscsak feltámad, hogy beteljesítse a táj és az emberek végzetét. Dorel Visan ezúttal a szenátor szerepében nyújt lenyűgöző alakítást egy mai kényúr szerepében. Kellően infantilis, kellően agresszív és kellően demagóg ahhoz, hogy azt képzelje, ura a helyzetnek. Ám csigát támad kedve enni, mire az őt – és szeszélyeit – szervilis módon kielégíteni akaró helyi potentátok kihajtják a falu román, magyar és cigány lakóit csigát gyűjteni. Ezalatt a szenátor egy földjét visszakövetelő tolmácsnővel és néhány svájci filmessel felmegy a hegyre. A nő a földjét akarja, amelyet azóta elárasztottak vízzel, a szenátor ígérget, közben megtekintik a hajót, amelyet egy félnótás épít a hegytetőn. Jön a vízözön, bármire fel kell készülni?

Csigaszedés közben a tolmácsnőt megerőszakolni akaró cigányokat elkapják a zsaruk, de azonnal szabadon is engedik őket, mire azok bosszúból leszúrják a nő férjét. Ezzel elszabadul a pokol, a falu román és magyar lakosai összefogva – összefogásban az erő – felgyújtják a cigánynegyedet. A lángok égre csapó fényénél egymás elképedt arcába meredünk: ennek valóban így kell lennie?

Közben szenátorunk rosszul lesz a csigától és a mértéktelenül nyakalt szeszektől, s istenéhez imádkozik a konyhában: ne vegye el az életét... A film minden túlbeszéltsége, túlhajtott, vad részlete dacára is a mai román társadalom kegyetlen és maró szatírája.

Papírsárkány és magasfeszültség. Sokkoló képekkel ábrázolja egy mai román úri család széthullását Dan Pita Pepe és Fifi című filmje is, ahol éppen a szimbólumok tartják össze a töredékes szerkezetet. A lány luxuskurva lesz, pénzért bokszoló bátyja – aki szabad idejében nyomorék barátját tologatja a mai Bukarest lepusztult utcáin, miközben az hangosbeszélőn hirdeti világmegváltó próféciáit – szintén a maffia szolgálatába szegődik. Egy derűs napon hárman eregetnek papírsárkányt a külvárosban, a szabadon szárnyaló színes sárkány azonban váratlanul a magasfeszültségű vezeték foglya lesz. Mindez már jelzi az elkerülhetetlen tragédiát. A maffia elteszi láb alól a fiút, a lány pedig a tolókocsis baráttal együtt menekül a hullaházból, e végtelen labirintusból ki a fényre.

Van remény? Igen, efféle... Most már ő ápolhatja és tolhatja a nyomorékot egy életen át.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2000/12 48-50. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3148

Cikk értékelése:

szavazat: 1114 átlag: 5.44