KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/február
NEOWESTERN
• Benke Attila: Vadnyugat jelen időben A western mint parabola
• Szalkai Réka: Mitológia helyett pszichológia Beszélgetés Anders Thomas Jensennel
• Kovács Bálint: „Az ellendrukkereknek lesz igaza” Beszélgetés Miklauzic Bencével
• Baski Sándor: A szabadság tere Parkoló
SZUPERHŐSÖK
• Varró Attila: A valóság meglepő ereje Szuperhős és önreflexió
• Sándor Anna: A lúzer színeváltozása Szuperhősök – másképp
TUDÓSOK A MOZIBAN: GENETIKA
• Győrffy Iván: Isten a laborban Genetika
• Géczi Zoltán: A genom lelke Az origó
• Sepsi László: Rossz vér Eugenetika és horrorfilm
MAGYAR MŰHELY
• Sándor Tibor: A paraszti sors változásai Vidéki Magyarország 1942-89 – 2. rész
• Bilsiczky Balázs: Rókatündér Sutapesten Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
• Fülep Márk: A hangok mögötti ember Beszélgetés Pethő Zsolttal
• Veress József: Harmadik nekifutás Kelecsényi László: Klasszikus, kultikus, korfestő
FESZTIVÁL
• Báron György: Fekete éjszakák Tallin
• Teszár Dávid: Koreai riviéra Busan
INTERNET
• Szirmai Gergő: Szeretem az alliterációkat Beszélgetés Szirmai Gergővel
• Szűk Balázs: Szeretem az alliterációkat Beszélgetés Szirmai Gergővel
FILM / REGÉNY
• Géczi Zoltán: A pokolba és vissza Rendíthetetlen
• Simor Eszter: Testben mondom el Rendíthetetlen
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Győztes és áldozat Amerikai mesterlövész
• Varró Attila: Távoli Behatoló Eszköz Blackhat
• Kránicz Bence: A vesztesek dühe Foxcatcher
• Csiger Ádám: Jazz életre-halálra Whiplash
• Huber Zoltán: Igény szerint Dumapárbaj
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Második esély
• Kolozsi László: Szerelmes nővérek
• Barkóczi Janka: Fehér árnyék
• Varró Attila: Vadon
• Baski Sándor: Öveket becsatolni!
• Roboz Gábor: Esélylesők
• Tüske Zsuzsanna: Későnérők
• Vajda Judit: Vadregény
• Vajda Judit: Vadregény
• Sepsi László: A hetedik fiú
• Csiger Ádám: Mancs
• Huber Zoltán: Elrabolva 3.
• Kránicz Bence: Joker
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Bár

Formatált valóság

Kriston László

Külvárosi gyár helyett belvárosi bár. Reality show magyar módra a Viasat3 csatornán.

 

A Big Brother a formatok (azaz a nemzetközileg értékesített licencműsorok) között új mixműfajt hozott létre: ez már nemcsak reality show, hanem docu-soap, ami az elektronikus bulvárújságírás, a kandi kamera és a szappanopera botrányszagú keverékének tekinthető. Mint minden divatos dolog, ez is trenddé válik, a világ képernyőit elözönlik a hasonmás formatok: a lakatlan szigeten játszódó Survivol után itt a nagyvárosi valóság kellős közepébe tenyerelő műsor, a Bár. Ebben tizenegy versenyzőnek az Andrássy úti Fashion Cafét kell tíz héten át üzemeltetnie a WC takarításától kezdve a szombat esti buli megszervezésén át a vendégek pesti aszfalton történő becserkészéséig.

 

 

Adj király (bár)katonát!

 

Úgy tűnik, a Bár pontosan azért a legszerencsétlenebb reality show, mert nem különíti el igazán szereplőit megszokott környezetüktől. A Fashion Café felett ugyan be vannak zárva egy lakásba, amiből csak ritkán léphetnek ki, a szeparáció azonban nem válik vizuális tényezővé, következésképp alig tudatosul a nézőben. Az Erődben (Fort Boyard) a látóhatárig húzódó tenger, a Big Brotherben az égbe nyúló deszkakerítés „sterilizálja” a szereplőket, és látványként támasztja alá a szokatlan élethelyzetet: az összezártságban előrehaladó kieséses versenyt. Az atmoszféra megteremtéséhez rendkívül kézenfekvő vizualizált klausztrofóbia helyett a Bárban ennek a pszichológiai feszültségnek egyfajta dumálós verzióját kapjuk (kapnánk), ez viszont olyan illékony, rendkívüli koncentráltságot igénylő valami, ami csak a legjobb kamaradrámákban vagy minden ezredik dokumentumfilmben jön át. Ennek persze itt nyoma sincs; ami marad, az a verseny ál-dramaturgiájának papírízű dokumentarizmusa. Nincs fizikai tétje a meccsnek: nem vizualizálódik az a nyamvadt ötmillió forint, elvész a szavak között.

A szeparálás hiányának oka elvileg (!) az, hogy ezúttal a reality show interaktív verziójáról volna szó. A műsorból valahogy ez mégsem derül ki, az alkotók nem aknázzák ki az ebben rejlő lehetőségeket, hiányzik az egységes arculat: tessék, ez egy interaktív buli, szabad a vásár, kapcsolatba léphetsz a versenyzőkkel, gyere be a bárba vagy írj nekik. Amikor például a közönség kedvenc versenyzője olyan e-mail-t kap, amelynek tárgya leplezetlen felhívás táncra („ha szexre vágysz, írj, nem bánod meg, méreteim...”), a címzett idétlenkedve mutogatja a levelet versenytársainak, vagy amikor lelép a női WC-be egy másik rajongójával, akkor másodpercekig olyasfajta szituáció van jelen, amelyről e formatnak – kitalálói szándékai szerint – szólnia kéne: a nézők arcában mint tükörben való megméretkezés, amikor a személyiséget megérinti a nagy betűs Közönséggel folytatott elsöprő horderejű interakció, átalakulás megy benne végbe vagy akár változatlan marad. Pedig a docu-soap alapeleme a figurák fejlődése, ami napról napra a képernyő elé ülteti a nézőt: hogyan bírják ezek összezárva és azzal a tudattal, hogy minden mozdulatukat a fél ország nézi?

Ehelyett a szeparáció rosszabb útját választották a műsor készítői: összezsugorodik a világ – miközben minden apró pitiáner dolog felnagyítódik. A több milliós tét a több hetes látóhatáron túlra kerül, s a bárban kapott fizetés marad a látószögön belül. A műsorban hosszú perceket szánnak arra, hogy a bár működésével foglalkozó versenyzők gondjait, munkaértekezleteit közvetítsék (elégedetlenség a bérek körül, alternatív megoldások, például jatt-ládák létesítése), ez azonban visszatetsző analógiát szül. Visszacsöppenünk a Budapesti Iskola dokumentarista filmjeinek világába, pénzükért hajtó, boldogulni akaró fiatalokat látunk, mintha épp Ozsda Erika protestálna a nagyobb órabérért, csak a helyszín nem a külvárosi gyár, hanem a belvárosi bár...

 

 

Reality szócséplés

 

Először ott csavarnak egyet a sorozat készítői a valóságon, amikor szabályokat állítanak fel a versenyzőknek, vagyis azok nem viselkedhetnek természetesen. Benne hagyják viszont a műsorban, hogy a szerkesztő miképpen szúrja le az egyik versenyzőt, amiért felkeléskor nem kapcsolt rögtön, és 45 percen át nem vette fel a mikroportot. Vagyis nem esett le neki a tantusz, hogy műsorban van, és végre magánéletet kezdett élni. Ezt a „kulisszák mögötti” incidenst nyilván azért mutogatják a műsorban, mert azt hiszik, hogy roppant életszagú…

A második csavar: a hazai Bár 25 perces. Ez nem tesz jót a műfajnak, nincs idő az életszerű üresjáratok, keresetlen pillanatokra, vágni kell, klipesíteni, egységessé gyúrni a spontán történést, amely így elveszti még a valósághűség maradék látszatát is. A nyugati Big Brotherek általában túllépik az 50 percet is – a sűrítés így nem annyira tolakodó, kevésbé válik nyilvánvalóvá a valóság megerőszakolása.

A Big Brother azért izgalmas, mert süt a képsorokból a kandi-hangulat, a kamera voyeur-szemszöge gerjeszti a televíziózás adrenalinját – és a nézettséget. Az Erődben azért van feszültség, mert érdekesek a fizikai erőpróbák, van min izgulni. Ott a tévés műsorokban egyre inkább teret nyerő reflexivitásnak (lásd Filmvilág 2000/11. számában Bóna László írását) van funkciója: egyszer az intimitás határainak leomlására, máskor „a kaland”-ra irányul. A Bárban azonban már nincs mire reflektálni, mivel e két elemet csendesen mellőzték a programból. A versenyzők állandóan arról beszélnek, hogy a héten ebben és ebben az ügyben miféle feszültségek támadtak közöttük, látni azonban már nem látjuk ezeket. Jobb esetben a kandi-perspektívából rögzített felvételek fél perces illusztrációkként jelennek meg a véget nem érő reflexív szócséplés közben. A végeredmény: csak mesélik a realitást („tegnap feszültség volt köztünk”), és ez nagy baj van.

Ha valaki a reality-t keresi, menjen fel a Viasat3 honlapjára, és nézze meg azt, amit a nonstop működő webkamerák közvetítenek. Ott talán van valami realitás. Meg abban is lehet, amit a vendégek beszélgetnek egymás közt a bárban az asztalaiknál. Csakhogy ők statiszták maradnak. Pedig ez lenne az igazi docu-soap, ők élik az igazi életet – amit meg kéne lesni –, nem a megszoksz-vagy-megszöksz dramaturgiában áldrámázást folytató kísérleti nyulak.

Nehéz pontosan érzékelni, hogy a magyar televíziózásban dolgozók szakmai hozzáértése és érzékenysége egyre romlik vagy stabilan rossz… Amilyen formatra rálépnek, ott fű nem terem – de még magas nézettség sem. Szegény versenyzők, már a Nagy Testvér sincs velük, legfeljebb néhány szerencsétlen magyar tévénéző, aki nem tud átkapcsolni a külföldi verziókra.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/10 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3462