KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/február
NEOWESTERN
• Benke Attila: Vadnyugat jelen időben A western mint parabola
• Szalkai Réka: Mitológia helyett pszichológia Beszélgetés Anders Thomas Jensennel
• Kovács Bálint: „Az ellendrukkereknek lesz igaza” Beszélgetés Miklauzic Bencével
• Baski Sándor: A szabadság tere Parkoló
SZUPERHŐSÖK
• Varró Attila: A valóság meglepő ereje Szuperhős és önreflexió
• Sándor Anna: A lúzer színeváltozása Szuperhősök – másképp
TUDÓSOK A MOZIBAN: GENETIKA
• Győrffy Iván: Isten a laborban Genetika
• Géczi Zoltán: A genom lelke Az origó
• Sepsi László: Rossz vér Eugenetika és horrorfilm
MAGYAR MŰHELY
• Sándor Tibor: A paraszti sors változásai Vidéki Magyarország 1942-89 – 2. rész
• Bilsiczky Balázs: Rókatündér Sutapesten Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
• Fülep Márk: A hangok mögötti ember Beszélgetés Pethő Zsolttal
• Veress József: Harmadik nekifutás Kelecsényi László: Klasszikus, kultikus, korfestő
FESZTIVÁL
• Báron György: Fekete éjszakák Tallin
• Teszár Dávid: Koreai riviéra Busan
INTERNET
• Szirmai Gergő: Szeretem az alliterációkat Beszélgetés Szirmai Gergővel
• Szűk Balázs: Szeretem az alliterációkat Beszélgetés Szirmai Gergővel
FILM / REGÉNY
• Géczi Zoltán: A pokolba és vissza Rendíthetetlen
• Simor Eszter: Testben mondom el Rendíthetetlen
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Győztes és áldozat Amerikai mesterlövész
• Varró Attila: Távoli Behatoló Eszköz Blackhat
• Kránicz Bence: A vesztesek dühe Foxcatcher
• Csiger Ádám: Jazz életre-halálra Whiplash
• Huber Zoltán: Igény szerint Dumapárbaj
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Második esély
• Kolozsi László: Szerelmes nővérek
• Barkóczi Janka: Fehér árnyék
• Varró Attila: Vadon
• Baski Sándor: Öveket becsatolni!
• Roboz Gábor: Esélylesők
• Tüske Zsuzsanna: Későnérők
• Vajda Judit: Vadregény
• Vajda Judit: Vadregény
• Sepsi László: A hetedik fiú
• Csiger Ádám: Mancs
• Huber Zoltán: Elrabolva 3.
• Kránicz Bence: Joker
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film + Zene

Andrew Dominik – Nick Cave: One More Time with Feeling

Kibeszélni a kibeszélhetetlent

Huber Zoltán

Hipnotikus utazás a sötétség szívébe.

 

Az ezredforduló környékén megjelent csúcsalbumai óta Nick Cave folyamatos harcot vív az öregedéssel és a kreatív megújulás kényszerével. A Bad Seeds keretein belül különleges dal- és szövegformákkal kísérletezett, vagy épp harcsabajuszt növesztett és megalapította minden idők egyik legkomolyabb vicczenekarát. Az állandó művészi reinkarnációhoz a mozgóképet is segítségül hívta, egyrészt az alkotótárs Warren Ellis-szel közös filmzenékkel, másrészt a róla forgatott dokumentumfilmekkel. Cave zenészként, íróként és színészként már korábban is szoros kapcsolatot ápolt a mozival (Huber Zoltán: Nick Cave a filmvásznon Filmvilág 2012/12.), de hogy ő maga (illetve a kifelé mutatott sztár-alteregója) főszereplővé lépjen elő, az újdonság. A 20000 Nap a Földön (Iain ForsythJane Pollard, 2014) minden korábbinál közelebb került a sajátos alkotói univerzumhoz és megragadta, ahogy életre kel a dal és ez által a művész is újjászületik.

A soron következő lemez felvételei közben azonban Cave egy balesetben elveszítette egyik gyermekét. Arthur fia halála után a zene rendkívüli jelentőségre tett szert, a Skeleton Tree címen kiadott album a trauma feldolgozási kísérletének megrendítő erejű lenyomata. Cave töredékesen hagyott, lázálomszerű szövegei halott istenekről, kihunyt szerelmekről, szellemvilágban bolyongó hősökről mesélnek, megpróbálva elmondani az elmondhatatlant. Andrew Dominik stábja ezt a folyamatot rögzítette mozgóképre és ezzel mintegy ki is terjesztette a Skeleton Tree világát. A One More Time with Feeling (2016) az album dalai köré épül (az összes elhangzik) és végül azt járja körbe, mennyit érthetünk meg, érezhetünk át a másik ember legmélyebb fájdalmából.

A rendhagyó, ellentmondásos dokumentumfilm ötletével Nick Cave kereste meg a rendezőt. A két ausztrál a Jesse James meggyilkolása… során már dolgozott együtt és Dominik elmondása szerint Cave azért választotta, mert nincsenek túlzottan szoros kapcsolatban. A kívülálló nézőpontja kulcsfontosságú, hisz egy ennyire mélyen személyes megrázkódtatás esetén nincsenek sablonok, sémák, fogódzók. Nincs helyes és helytelen, hazug vagy igaz gyász. Cave el is mondja a film során, valójában fogalma sincs arról, mit is csinál pontosan a kamera előtt és van-e egyáltalán bármi értelme az egésznek.

Nagyon olcsó, kényelmetlen és nincs rá jobb szó, gusztustalan lett volna, ha Dominik a gyászban, a tragédiában vájkált volna és egy fiatalember halálát zsákmányolja ki. Cave a film egy fontos pontján meggyónja, titkon gyakran álmodozott róla, hogy valami szörnyűség történik vele és lesz miről írnia. A kreativitáshoz, az alkotáshoz azonban szabadság kell és tér. A trauma kiszorít és megöl mindent, másnak nem hagy helyet.

Emiatt válik fontossá az, hogy a filmet csodálatos fekete-fehérben és 3D-ben rögzítették. A színek hiánya felerősíti a fényeket és a felületeket, a térhatás pedig szó szerint ránk zárul. Nem pillanthatunk oldalra, így láthatjuk, hogy a tragédia ott lappang a labirintusszerű terekben, a stúdióban, ott van mindenkinek az arcán. Amiről senki nem beszél, azt először csak halkan halljuk, majd végül hangosabb lesz mindennél.

Cave tétován próbál kiadni magából valamit, amitől nyilvánvalóan nem lehet megszabadulni. A fia haláláról nem lehet beszélni, mert a szavak, a vigaszul szánt egymondatos bölcsességek nem érnek el odáig, valahogyan mégis fel kell dolgozni a történteket. Ez a kínzó paradoxon adja az egész film vibráló feszültségét és innen indulnak ki azok a kérdések is, amik miatt a One More Time with Feeling több lesz, mint a Skeleton Tree kísérő klipmontázsa vagy egy gyermekét gyászoló szülő gyászmunkája.

A rendező passzívan sodródik, nem kérdez, nem avatkozik bele az események menetébe. Ahogyan Cave és Ellis is improvizációkból építik fel a dalokat, úgy Dominik is a véletlenekre bízza magát. Ezért indítja elrontott jelenetekkel a filmet és mutatja folyamatosan magát a stábot, a forgatás munkafázisait is. Ő maga sem biztos benne, a terápiás hasznon túl van-e létjogosultsága a filmjének és egyáltalán a közönség elé tárható-e.

A trauma kizökkent térből és időből, idegen helyre repít, más emberré tesz, de számít-e utána bármi igazán? A One More Time with Feeling egyszerre szép és lehengerlő filmélmény, amit leírni egészen kényelmetlen érzés. Nick Cave csodálatos dalokba és egy fantasztikus filmbe zárja a fia halálát. Egy művész nem tehet mást, mi pedig eljuthatunk arra a sötét, gyönyörű, borzasztó helyre, ahová jobb lenne, ha soha senkinek nem kellene eljutnia.

 

Az Uránia és a BUDOKU bemutatója.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/02 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13099