KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/február
NEOWESTERN
• Benke Attila: Vadnyugat jelen időben A western mint parabola
• Szalkai Réka: Mitológia helyett pszichológia Beszélgetés Anders Thomas Jensennel
• Kovács Bálint: „Az ellendrukkereknek lesz igaza” Beszélgetés Miklauzic Bencével
• Baski Sándor: A szabadság tere Parkoló
SZUPERHŐSÖK
• Varró Attila: A valóság meglepő ereje Szuperhős és önreflexió
• Sándor Anna: A lúzer színeváltozása Szuperhősök – másképp
TUDÓSOK A MOZIBAN: GENETIKA
• Győrffy Iván: Isten a laborban Genetika
• Géczi Zoltán: A genom lelke Az origó
• Sepsi László: Rossz vér Eugenetika és horrorfilm
MAGYAR MŰHELY
• Sándor Tibor: A paraszti sors változásai Vidéki Magyarország 1942-89 – 2. rész
• Bilsiczky Balázs: Rókatündér Sutapesten Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
• Fülep Márk: A hangok mögötti ember Beszélgetés Pethő Zsolttal
• Veress József: Harmadik nekifutás Kelecsényi László: Klasszikus, kultikus, korfestő
FESZTIVÁL
• Báron György: Fekete éjszakák Tallin
• Teszár Dávid: Koreai riviéra Busan
INTERNET
• Szirmai Gergő: Szeretem az alliterációkat Beszélgetés Szirmai Gergővel
• Szűk Balázs: Szeretem az alliterációkat Beszélgetés Szirmai Gergővel
FILM / REGÉNY
• Géczi Zoltán: A pokolba és vissza Rendíthetetlen
• Simor Eszter: Testben mondom el Rendíthetetlen
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Győztes és áldozat Amerikai mesterlövész
• Varró Attila: Távoli Behatoló Eszköz Blackhat
• Kránicz Bence: A vesztesek dühe Foxcatcher
• Csiger Ádám: Jazz életre-halálra Whiplash
• Huber Zoltán: Igény szerint Dumapárbaj
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Második esély
• Kolozsi László: Szerelmes nővérek
• Barkóczi Janka: Fehér árnyék
• Varró Attila: Vadon
• Baski Sándor: Öveket becsatolni!
• Roboz Gábor: Esélylesők
• Tüske Zsuzsanna: Későnérők
• Vajda Judit: Vadregény
• Vajda Judit: Vadregény
• Sepsi László: A hetedik fiú
• Csiger Ádám: Mancs
• Huber Zoltán: Elrabolva 3.
• Kránicz Bence: Joker
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

Ridley Scott: Mentőexpedíció

Prométheusz gyermekei

Andorka György

Ridley Scott űrhajótörött-filmje a találékony elme apoteózisa.

 

Akár a zeneszerzés vagy a szépírás, a tudományos megismerés sem heuréka-pillanatok mágikus füzére, hanem a horizonton lebegő cél által visszamenőleg igazolt, állhatatosságot igénylő napi rutin, olykor éppenséggel frusztráló taposómalom – de hiába mindez, hiába, hogy csak néhány kiválasztott nevét jegyzi fel az utókor, a válasz sokak számára egyértelmű: megéri a közös vállalkozás részesének lenni. Ám ha a houstoni űrközpontban találomra körkérdést intéznénk, mi gyújtotta az első szikrát, könnyen lehet, hogy több delikvensnél lenne a Star Trek-sorozat a főkolompos, mintsem Neil Armstrong holdfelszíni bon mot-ja.

A Mentőexpedíciónak ugyanez a bravúr borítékolható. Persze annyira jó alapanyagra épít, hogy nehéz lett volna elrontani, de ettől még jár az elismerés az utóbbi időben egyenetlen színvonalat hozó Ridley Scottnak: Andy Weir hobbiprojektként született bolygóközi nerd-kalandjának nagyvásznas adaptációja a szórakoztató és szórakoztatva tanító blockbusterek kivételesen szerethető példánya, amelytől még boldogult Carl Sagannek is mosolyra görbülne az arca. A recept az Apollo 13 és a Gravitáció nyomdokaiba lépő túlélőfilmnek egy igazi vernei, humanista ódát zengő robinzonáddal való összeházasítására épít, a végeredményt pedig különösen keményre főzött „hard” science fictionként tálalja. Az űr-hajótörött tematika persze nem új találmány a zsánerben, de ettől még nem kevésbé lebilincselő, ahogyan a vörös bolygón rekedt főhősünk annak rendje szerint lemászni kénytelen a Maslow-piramis talapzatához, többek között hidrazinbontással varázsolva esővizet a saját ürülékével trágyázott ellátmány-krumpli számára (micsoda különbség a vallásos szubtextusokkal teli 1964-es Robinson Crusoe a Marsonhoz képest, ahol a hős még mennyei mannaként akadt az élelemre), mígnem a kapcsolatfelvételt követően a labda átkerül a NASA térfelére, és – legalábbis filmidő szerint – felpörögnek az események. A marsi bonyodalmakat mindeközben a maga laza, önironikus módján narráló Mark Whatney „kocka” karaktere az, aki minderre felteszi a koronát – a botanikus az utókornak videólogokban megörökített valóságshow-ja egyszerre sötét erdőben fütyörészés és egy adag egészséges exhibicionizmus levezetése, mert hát a tudós szorult helyzetben is tudós marad, akit önkéntelen lelkesedés fog el a problémamegoldás iránt. Hogyan is féltenénk akár egy percig is a fazont, aki szerint nem fagyhalál les rá, csupán „kicsinálják a termodinamika törvényei”.

Másfelől éppen a hard SF Achilles-sarkát jelentő sajátosság, a technikai és koncepcionális lelemények mellett potenciálisan háttérbe szoruló emberi oldal és poézis az, amiben Weir könyvéhez képest a filmváltozat jobb egyensúlyra talál. Scott és alkotótársai keze alatt a vásznon az egydimenziós hirtelen minden értelemben plasztikussá válik: ami nincs ott a szövegben, az ott van a vörhenyes sziklákkal teli, misztikus táj embert eltörpítő képeiben (akárha a Monument Valley-re suhintottak volna varázspálcával), az ambient hangkulisszában és a vonósok egyszerű, pátoszteli témáiban, amelyek a főhőssel maradt 70-es évekbeli diszkóslágerekkel együtt kevernek ki finom hangulati árnyalatokat és ellenpontokat; ott van Matt Damon játékában, abban, ahogyan az utolsó próbatétel előtti pillanatban átszakad a gát, és másfél év magányának összegyűlt könnyei peregnek a megviselt ábrázaton – az igazi katarzis már megtörtént, mire két sisak koccan az űrben, és a vörös óceán kalóza végül révbe ér.

Receptre íratnám fel a földlakóknak az ilyen optimista meséket, amelyek egy pillanatra elhitetik, hogy a világ végső soron nem annyira bonyolult – hogy egy csapat kérdés nélkül kockáztatja az életét egyetlen bajtársért (mert ez így van rendjén), hogy egy hosszú űrutazás során két csinos szingli feltétlenül egymásba szeret (hisz ez sem kacifántosabb mechanika, mint Kepler mozgástörvényei), hogy csak egy nagyobb, nemes cél hiányzik, és egyszerre minden áttetsző és kibogozható lesz (mintha csak korszerűsített glasznoszty-tanmesét látnánk, ezúttal Kína fog kezet az USÁ-val, békés idillben törve a csillagok felé). És emlékeztetnek, hogy az ellentétekkel szabdalt glóbuszon ott működik egy árnyéktársadalom együttműködő meritokráciája is. Ha a part eltűnik a szemhatárról, a valódi úr többé nem az lesz, aki a korbácsot fogja, hanem aki a szextánshoz ért. A marsiak ti lesztek, szextánsok tudorai, ti, akik a záróképen kezeiteket kérdésre lendítitek. Mindig ti lesztek a fáklyavívők.

MENTŐEXPEDÍCIÓ (The Martian) – amerikai, 2015. Renezte: Ridley Scott. Írta: Andy Weir regényéből Drew Goddard. Kép: Dariusz Wolski. Zene: Harry Gregson-Williams. Szereplők: Matt Damon (Watney), Jessica Chastain (Lewis), Chiwetel Ejiofor (Kapoor), Jeff Daniels (Sanders), Sean Bean (Henderson). Gyártó: 20th Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 141 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/11 49-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12465