Fesztivál

Tallin

Fekete éjszakák

Báron György

A tallini fesztivál belépett az A-kategóriás filmversenyek elit klubjába.

Tallin ódon belvárosában minden nagyobb épületen, forgalmasabb köztéren a számunkra ismerősen csengő PÖFF felirat díszeleg. Mielőtt még az erre hajlamosak újabb fényes bizonyítékát látnák ebben az észt-magyar nyelvrokonságnak, kénytelen vagyok kiábrándítani őket: a PÖ a csöppet sem magyaros hangzású Pimedate Ööde, azaz Fekete éjszakák rövidítése. Immár tizennyolcadik alkalommal rendezték meg az északi és balti térség első számú nemzetközi filmfesztiválját, amely a nagykorúságára komoly ajándékot kapott a nemzetközi producerszövetségtől, a FIAPF-tól: mostantól tagja az úgynevezett A-kategóriás filmversenyek 15 tagú elit-klubjának. Tegyük hozzá: megérdemelten. Nem kis fegyvertény ez Tiina Lokktól és csapatától, tekintve, hogy nemcsak a legfiatalabbak és legkisebbek a klubban, a költségvetésük sem mérhető Cannes-éhoz vagy Berlinéhez. Csak irigykedhetünk: egy ország, amely negyedszázada még a szovjet birodalom része volt, mára A-kategóriás fesztivállal büszkélkedhet.

Mindez, persze, hátrány is: a versenyprogramban kizárólag világpremierek szerepelhetnek, ami alól a PÖFF az idén annyi engedményt kapott, hogy megelégedtek baltikumi vagy észak-európai bemutatókkal. Tudjuk, ma már a három legfontosabb európai mustrát, a cannes-it, a velenceit és a berlinit leszámítva, az úgynevezett major eseményeken nem a versenyprogram a legerősebb. Igaz ez a tallinira is, amelynek versenymezőnye semmivel nem volt színvonalasabb – mondjuk – a mi Cinefestünkénél, igaz, a Karlovy Vary-énál sem. Viszont az egyéb programok, s maga a lebonyolítás gazdagsága és eleganciája e kettő közül inkább a Karlovy Vary-éhoz volt mérhető. Vagy ezer filmet vetítettek a bő két hétben, a tematikus sorozatok – köztük a régi és új lengyel film, az északi és balti térség filmjei, a friss amerikai indie-mozik, a Screen International válogatása, az ázsiai filmeket támogató NETPAC-sorozat, továbbá a dokumentum-, animációs- és gyerekfilmek – mellett a gazdag Panoráma-szekcióban 2014 szinte minden fontos mozgóképe látható volt: az új Godard, a Mummy, a Sráckor, Roy Anderson friss műve és a Winter Sleep, többek között. Jó szemmel válogattak a magyar mezőnyből is: a Fehér istent és a Délibábot vetítették versenyen kívül, utóbbinak, a jelenlévő Isaach de Bankolé tiszteletére fényes vörös szőnyeges bemutatót csaptak.

Észtországban évente öt-hat egészestés játékfilm készül, ezeket külön versenyprogramban mutatták be. A kategória díját, a Nemzetközi Filmklubszövetség Don Quijote-díját, valamint a legjobb operatőrnek járó elismerést – megérdemelten – a Forgószélben (In the Crosswind, rendező: Martti Helde) kapta, a helyi publikum tomboló lelkesedésétől kísérve a díjátadón. Színvonalas és eredeti mozidarab ez, ám az eksztatikus fogadtatás alighanem magának a témának is szólt, elvégre a tragikus történet csaknem minden észt családot érintett a második világháborúban. Amikor a szovjetek megszállták a kis balti országot, Sztálin parancsára százezreket telepítettek át Szibériába, családostul, gyerekestől, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy az országot eloroszosítsák. Az elsőfilmes rendező egyetlen család történetét követi végig, korhű fekete-fehér képekben. A papa és a kislányuk meghal a száműzetésben, a film alapjául a túlélő anya egyszerre megrázó és költői naplója szolgált. Helde állóképekben meséli el a történetet, hasonló eljárással, mint Török Ferenc a Koccanásét: a figurák moccanatlanok, csak a kamera és a tárgyak-növények vannak folyamatos mozgásban. A rendező a kezdeti családi idillt mozgóképeken mutatja be, majd az oroszok megjelenésekor átvált statikus tablókba, mintha a létezés és az idő megmerevedett-megfagyott volna, míg a történet fináléjában, az anya hazatérésekor ismét mozgóképekre vált át.

The Move volt az angol címe a versenymezőny legnagyobb meglepetésének, a kirgiz Marat Sarulu filmjének, amely elnyerte a legjobb rendezés díját és a NETPAC elismerését. A címet Mozgásnak és Költözésnek egyaránt fordíthatjuk, ám ez esetben kétségkívül az utóbbiról van szó; már csak azért is, mert ebben a remekműgyanús opuszban alig fedezhető fel mozgás. A háromórás mű tempója lassú és méltóságteljes, akár egy Tarkovszkij-opuszé, jóllehet, láttán inkább a transzcendentális mozi japán mestere, Ozu jut eszünkbe: a kizárólag fix kamerával felvett, festőien megkomponált beállítások kezdetben többnyire üresek, a térbe csak később lépnek be a szereplők. A stabil beállítások mellett Ozura emlékeztet az időnként elhaladó hajók és vonatok képe is. További hasonlóság, hogy A költözés a tradicionális család szétesését regéli el, akárcsak Ozu remeklései. Békésen, a természettel harmóniában él folyóparti házukban nagypapa és unoka, mígnem egy napon a kislány anyukája értük jön, hogy költözzenek a közeli városba – s ettől felborul az életük. Az ötvenhét éves rendező előző munkája, az Északi tengerek dala (Song from the Southern Seas) néhány éve forró sikert aratott a nemzetközi fesztiválokon. Igaz, azt még kazah-német-orosz-francia produkcióban forgatta, mert szülőhazájában nem létezett számottevő filmgyártás. Kirgíziában készült játékfilmje, A költözés alighanem az artmozik és fesztiválok kedvence lesz, s immár véglegesen korunk legjelentősebb filmművészei között jelöli ki Marat Sarulu helyét.

A nemzetközi zsűri mindkét színészi díjat mozgássérültek megformálásáért ítélte oda: a legjobb női alakításét a francia születésű indiai Kalki Koechlinnek a Margarita, szalmaszállal (Margarita with a Straw), a férfiét pedig az angol Eddie Redmaye-nek A mindenség elmélete (The Theory of Everything) főszerepéért. Közülük Shonali Bose indiai produkciója a merészebb és eredetibb, különös tekintettel arra, hogy rokkantakról filmet forgatni kényes vállalkozás. Ráadásul a rendezőnő tolószékes hősnője szexuális vágyairól és próbálkozásairól készítette alkotását – a főszerepet alakító Kalki Koechlin olyan lenyűgözően hiteles alakításával, hogy még a zsűri is hosszan tűnődött azon, vajon nem valódi mozgássérült játszotta-e a főszerepet. A brit produkció, a Man on Wire című dokumentumfilmjével ismertté lett James Marsh munkája hagyományosabb, hollywoodi stílusú melodráma, amely Stephen Hawking élettörténetét dolgozza fel, a tudós exfelesége, Jane naplója alapján, mindenekelőtt a főszereplő emlékezetes alakítása miatt érdemelve ki figyelmünket. Érdekes, hogy az év fontos mozgóképei között akadt még egy mű, amelynek hőse kerekesszékhez kötött mozgássérült: Ivan I. Tverdovszkij nagyszerű munkája, a Cottbusban megérdemelten nyert Corrections Class, amely itt a Panorama válogatásban szerepelt.

A filmkritikusok FIPRESCI-díját és az ökumenikus zsűri elismerését iráni film, Reza Mirkarimi Ma (Today) című műve nyerte el. Az iráni mozgóképekre jellemző érzékeny kisrealizmussal megformált csendes alkotás egyetlen nap történetét meséli el: egy idősebb taxisofőrhöz beül egy várandós anya, kórházba mennek, s lassanként szeretetteljes kapcsolat alakul ki közöttük, melynek során a férfi lassanként apapótlékké lép elő. Az ökumenikus zsűri, amelyben két ortodox metropolita, egy római katolikus püspök és egy lutheránus érsek ült, a bibliai József és Mária történetét vélte látni a történetben – ami iráni filmről szólván némileg meglepő, de nem indokolatlan képzettársítás.

A Kaurismäki munkáiból ismert nagyszerű finn színésznő, Kati Outinen vezette nemzetközi zsűri fődíját elnyert munka, a belga Gust van den Berghe Lucifer című ördögi szatírája, szemben az iráni versenyművel, bőven tartalmaz explicit bibliai utalásokat – igaz a szürrealisták szemtelen, blaszfém módján. A mindössze huszonkilenc éves rendező a jövő nagy ígérete; fiatal kora ellenére ez már a harmadik nagyjátékfilmje. Következetesen építi életművét, eddigi alkotásai vallásos témájú trilógiaként is értelmezhetők. Első munkája, a Cannes-ban Arany Kamera Díjra jelölt 2010-es Flandriai kis Jézus (Up 12 006 this week

View rank on IMDbPro »

En waar de sterre bleef stille staan), amely három koldus történetét meséli el karácsony éjszakáján – a Háromkirályok legenda mai feldolgozása. Második opuszában, a Kék madárban (Blue Bird) két kisgyerek próbálja megtalálni a boldogság kék madarát – valahol a távol Afrikában. Eddigi legérettebb műve, a Lucifer szintén messzire visz hazájából és Európából. Mexikói kis faluban járunk, ahová, ki tudja, miért, ellátogat Lucifer, hogy próbára tegye az ott lakókat, közülük is a legerősebben egy háromtagú családot: a Lupita nevű öregasszonyt, magát nyomoréknak tettető, iszákos bátyját, s az asszony unokáját, a szépséges Mariát. Szegénységben, de idilli boldogságban éltek ők a különös vendég érkeztéig: a rájuk bízott bárányokat őrizték (hogy folytassuk a bibliai utalások sorát). Lucifer mindőjüket megkísérti, akárcsak Pasolini hasonló szellemiségű Teorémájában a sármos csábító. Ám a stílus jelentősen különbözik a Pasolini-antológiadarab száraz, teoretikus modorától. Mexikóban járunk, ahol mindennaposak a csodák, s ahol Isten jelenléte közvetlenebb és földközelibb, mint az európai kultúrában. Ha van a mágikus realizmusnak mozgóképes megfelelője, az a Lucifer képi világa – ami elég meglepő, ha belegondolunk, hányan próbálták ezt a misztikus mesevilágot filmre vinni, eredménytelenül, s lám, most egy fiatal belga rendezőnek sikerült. Nem csak a helyszín eredeti, a két öreget is helyi amatőrök játsszák, a Mariát és a Lucifert alakító profiknál sokkal hitelesebben. A rendező kör alakú képeket komponál a téglalap alakú vászonra, mintha távolról, távcsövön át fürkésznénk a históriát, a teljes képnek csak egy-egy részletére összepontosítva – mígnem a záró epizódban kitárul a képmező, s immár széles vásznon nézzük az üres-poros mexikói falu utcáját, amelyet elhagyott a kísértő. Van den Berghe-t érezhetően ugyanaz foglalkoztatja, mint a Mummyban a képkeretet leszűkítő-tágító Xavier Dolant, vagy a Búcsú a nyelvtől-ben a kreatív filmnyelvet mélységi dimenzióval gazdagító Jean-Luc Godard-t (mindkét mű a Panoráma-szekcióban volt látható) – egybecsengő kísérletek ezek, amelyek a filmnyelv hagyományos eszköztárát próbálják bővíteni új irányokba.      

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/02 42-43. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12171

Cikk értékelése:

szavazat: 197 átlag: 5.5