KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2014/november
HOLOCAUST- FILMEK
• Gelencsér Gábor: Sorstalanság a senkiföldjén Magyar film és holocaust – 2. rész
• Pályi András: Po-lin A holocaust a lengyel filmben
VELENCE
• Schubert Gusztáv: Szörnyek évadja Velence
• Schubert Gusztáv: Szörnyek évadja Velence 2014
NEO-NOIR
• Varró Attila: A negatív tér átka Neo-noir képregények
• Varró Attila: A negatív tér átka Hard-boiled képregények – 2. rész
• Sepsi László: Szent kocsmák Lawrence Block
• Sepsi László: Szent kocsmák Lawrence Block
• Teszár Dávid: Kutyaélet Michael R. Roskam: Piszkos pénz
• Teszár Dávid: Kutyaélet Piszkos pénz
• Soós Tamás Dénes: Jelenetek egy házasságból 2.0 David Fincher: Holtodiglan
• Soós Tamás Dénes: Jelenetek egy házasságból 2.0 Holtodiglan
GIALLO
• Csiger Ádám: A kameraman, aki túl sokat tudott Mario Bava (1914-1980)
• Csiger Ádám: A kameraman, aki túl sokat tudott Mario Bava
• Hegedüs Márk Sebestyén: Az aranykor igézetében Neogiallo
NEO-NOIR
• Hegedüs Márk Sebestyén: Az aranykor igézetében Neogiallo
GIALLO
• Sepsi László: Zombiesztétika A modern horror mesterei: Lucio Fulci & George A. Romero
• Sepsi László: Zombiesztétika A modern horror mesterei: Fulci & Romero
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Szemben a közösséggel Cinefest
• Gáncsor Kármen: Lélekvesztők BIDF
• Gáncsor Kármen: Lélekvesztők BIDF
HATÁRSÁV
• Szalay Dorottya: Tér-iszony Életre kelt (film) kísérletek
• Szalay Dorottya: Tér-iszony Életre kelt (film) kísérletek
MAGYAR MŰHELY
• Horeczky Krisztina: A túlhordott gyerek Beszélgetés Hajdu Szabolccsal
• Horeczky Krisztina: A túlhordott gyerek Beszélgetés Hajdu Szabolccsal
• Forgács Iván: A Neoplantától Budapestig Határon túli magyar film: Vajdaság
• Forgács Iván: A Neoplantától Budapestig Határon túli magyar film: Vajdaság
• Soós Tamás Dénes: „Már nincs állandó kézjegyünk” Beszélgetés Pohárnok Gergellyel
• Soós Tamás Dénes: „Már nincs állandó kézjegyünk” Beszélgetés Pohárnok Gergellyel
KRITIKA
• Muhi Klára: Hová szökik a menyasszony? Török Ferenc: Senki szigete
• Muhi Klára: Hová szökik a menyasszony? Senki szigete
• Baski Sándor: Itt vannak VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan
• Baski Sándor: Itt vannak Reisz Gábor: VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan
• Varró Attila: Kétarcú memoár Egy szerelem története: Férfi/Nő
• Varró Attila: Kétarcú memoár Ned Benson: Egy szerelem története 1-2.
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Arany Prága

Családon belül és kívül

Zalán Vince

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

A családról a családnak

 

A televízió családi műfaj – tartják sokan: esztéták, szociológusok, tévécsinálók és kritikusok. Ez leegyszerűsítve annyit tesz, hogy a mágikus készülék gombján rendszerint odahaza kattintunk egyet, s hogy általában családi körben figyeljük a képernyőt. Tévénézés közben persze zajlik a családi élet: eszünk-iszunk, csevegünk, esetleg fel-felpillantunk újságból-könyvből, vagy tán éppen valamelyik háztartási munkát végezzük. Akár így, akár úgy, a készülék beszél, zenél s szinte a térbe, a szobába löki a képeket. Ám, ha nem is adjuk át magunkat egészen a műsorfolyam élvezetének, figyelmünk egy jelentős részét mindenképpen rápazaroljuk, hogy azután a megfelelő pillanatban alávessük magunkat akaratának. Amolyan „elidegenedett családfő” szerep jut a készüléknek – sokan családtagnak is nevezik. Nos, ez a boltban vásárolható „családtag” miközben (s főként az esti szabad időben) közös nevezőre igyekszik hozni a családot, egyúttal izolálja is tagjait. Úgy építi ki maga felé a kommunikációs utakat, hogy közben a „régi” családtagok között rombolja a pályákat. Így jön létre az a paradox helyzet, hogy a televízió egyszerre szervezője és bomlasztója a családi életnek.

Mindezzel együtt a televízió mintha tudatosan is vállalná önnön családi műfaj jellegét. Például úgy, hogy megpróbálja a családban tartani a családot, vagyis a családnak a családról kíván szólni. Az idei, sorrendben tizenkilencedik Arany Prága nemzetközi televíziós fesztivál (úgynevezett) drámai kategóriájába benevezett filmjeinek is ez volt a legszembetűnőbb jellemzője. Boldog és (többnyire) boldogtalan családok élete sorjázott a monitorok képernyőjén. Válogatott családi perpatvarok váltogatták egymást, s a szereplők csak ritkán nyitottak ajtót, hogy átlépjenek egy másik díszlet-otthonba. Többnyire csak szenvedtek szép egyenletesen, a jó erősen bevilágított, árnyék nélküli helyiségekben. Méghozzá jó hosszan szenvedtek, mert a rendezők családias komótossággal irányítottak színészt és operatőrt. Magukra maradt feleségek, férjek, gyerekek, nagymamák és nagypápák mondták föl szépen a köznapi beszédhez „irodalmasított” monológjaikban bánataikat, hogy azután – lehetőleg a film befejezése előtt – mindenki megbánja tettét, s végre (ismét) együtt legyen a család.

 

 

A szomszédok is mesélhetnék

 

Kevés mű akadt az idei szemlén, amely képes volt felülemelkedni e sajátos családiasságon. A többség pletykálkodott, locsogott, fecsegett, mint a szomszédok egymás közt.

Voltak rendezők, akik a véletlent, az egyszerit hívták segítségül a nézők érdeklődésének felkeltése érdekében. Így a nyugatnémet ZDF társaság rendezője, Wolfgang Becker, aki Napról napra című filmjének főhőséül egy szerencsétlenül járt fiatalembert választott, olyant, aki tolókocsi segítségével kénytelen leélni életét. Becker művében a szerencsétlenség szerencsétlenség, a betegség betegség marad, minek következtében a mű inkább egy oktatófilmhez válik hasonlatossá – (hogyan segítsük beteg családtagunk visszailleszkedését a mindennapi életbe, a munkába) –, mintsem egy karakteres műalkotáshoz. A francia televízió (TF1) rendezője, Bernard Queysanne pedig egy autóbalesettel teremti meg műve alaphelyzetét: egy gazdag jegyző özvegye magához veszi elhunyt fia (számára addig ismeretlen) állapotos szerelmét. Megszületik az unoka, s hármasban élnek – boldogan. Ám hiába a rendező jó elbeszélő készsége, arról nem tudja nézőit meggyőzni, hogy az események során az özvegyben kialakult gyöngédség (ez egyébként a film címe is) nem a véletlen műve.

Megint más rendezők mintákat, példákat kerestek-követtek, hogy (szándékuk szerint) hatásosan tudják megfogalmazni mondandójukat. A spanyol produkció – Mint a szardíniák – az olasz neorealizmus sok szereplős, életközeli világát igyekezett megidézni egy madridi panzió mindennapi életének történeteiben. Nőkkel, különös figurákkal, különös sorsokkal ismerkedhetünk meg – s e színkép van hivatva bemutatni a nagybetűs élet tarka kavalkádját, örömeit, bánatait – s a címben jelzett, egymásnak szorított, dobozba zárt életeket. A filmben az egyes életsorsok megjelenítésének módja nem sok fantáziát árul el, jóllehet a rendező, Francisco Abad igyekezete érezhetően (talán túlságosan is érezhetően) arra irányult, hogy nézőit megrendítse. Ám a spanyol produkcióban szereplő színésznők – Veronica Forque, Emma Panella, Amelia de la Torra, Marísa Paredes, Imma de Santi, Paloma Pages – remekül játszottak; közülük került ki a legjobb színészi alakítás díjának nyertese is, Emma Panella, aki ugyan nem a legjobb volt, de semmiképpen sem kapta érdemtelenül az elismerést.

Megbízható színészi alakítás – Erwin Geschonnek – s egy amerikai minta (a movie road) halovány utánzása tette valamiképpen élővé az NDK televízió produkcióját, amelynek címe: a Meska unoka. A rendező, Klaus Gendries ereje ugyanis csak arra volt elég, hogy egy szomorkás-érzelgős történetet kanyarítson a gyermekszeretet szükségességéről. (A nagypapa, Meska bácsi, a nagymama halála után megpróbálja az addig náluk nevelt unokát annak anyjánál elhelyezni.) Jószerivel amolyan karácsonyi lektűrnek tekinthetjük Gendries művét, de olyan lektűrnek, amelyben a finom megfigyelések finomkodássá lesznek, amelyben a lélek rezdülései sztori-fordulatokká vastagodnak, s a könnyedség társadalmi mondanivalóvá keményedik. Paradox módon a Meska unoka épp e „modernizáció” miatt vált avíttá és idejétmúlttá.

 

 

Mi van – és mi nincs – az újságokban?

 

 A török újságok nemrégiben hírül adták, hogy a fővárosban lezuhant egy repülőgép. Részletesen beszámoltak a balesetről, de takarékoskodtak a szavakkal, amikor a baleset okairól kellett szólniuk. Arról azonban semmit sem írhattak, hogy a repülőgép egyik utasát, egy kisfiút, aki túlélte a szerencsétlenséget, édesanyja elbújtatott és halottnak „nyilvánított”, azért, hogy felvehesse a biztosítási pénzt, amelyre oly nagy szüksége volt a családnak. Erre a csalásra csak később derül fény, s az anya retteg attól, hogy megírják az újságok: a fia él. Okan Uysaler rendező ezeknek az eseményeknek szegődött a nyomába a Holnap az újságokban című fekete-fehér filmjében. Már az első képsoroknál kiviláglik, hogy a rendezőt a repülőgép katasztrófájánál jobban érdeklik a társadalmi s emberi katasztrófák, a szerencsétlenség tisztázatlan okainál az anyai elhatározás indítéka. A film szikár, híradó-stílusa olyan, mintha valamifajta filmújságot látnánk, ám ami szemünk előtt pereg, amit a szigorú vágásmód a tudtunkra ad, arról csak ritkán olvashatunk-láthatunk a celluloid- vagy a nyomtatott sajtóban. Okan Uysaler műve nem remekmű, egyszerűen „csak” emlékezetes alkotás. S példa arra, hogy a lapokból kiszorult publicisztikai hevület, társadalmi ellentmondásokból táplálkozó indulat miként formálható egyórás elkötelezett, megrendítő tévéfilmmé.

Ha a török film képsoraiban a szenvedély volt az, amely leginkább hatott a fesztivál közönségére, úgy a Magunk között című algériai produkció – hasonló színvonalon – bölcs iróniával aratott sikert. Az író-rendező Azzedine Meddour a grúz filmekre emlékeztető magas szakmai tudással s finom humorral meséli el furfangos hőseinek cselekedeteit: két család, amelyeknek szűkös a lakásuk, a tulajdonos távollétében – egymással is versengve – lebontják a köztük elhelyezkedő szomszéd lakás falait, és „kicsivel beljebb” újból felhúzzák. A film szinte teljes egészében egy helyszínen – egy lépcsőházi pihenőn – játszódik; a film tempója mégsem lassú, vagy épp vontatott. Azzedine Meddour ismét bebizonyította, hogy az azonos tér nem jelent feltétlenül béklyót a (tévé)rendező művészi szándékainak. Azt, hogy kevés dialógussal, fix-beállításokkal is lehet egy történetet úgy elmondani, hogy cselekmény és gondolat egyaránt „izgalmas” legyen. Meddour szatírája ugyanis többet mond el az algériai lakásokról és lakókról, mint jó néhány összefoglalás vagy statisztikai tárház az algériai lakáshelyzetről.

 

 

A családról másképp

 

Két film volt az idei Arany Prága fesztiválon, amelyek éppúgy a család problémái körül forgolódtak, mint a legtöbb bemutatott alkotás, ám valamiképpen mégis jobban a néző emlékezetébe vésődtek, mint amazok. Talán azon egyszerű oknál fogva, hogy alkotóik embernek tekintették a filmjeikben szereplő különböző családtagokat, emberek társulásának, együttélésének a családot; a családot, amelyben nem oldódnak meg automatikusan s egy csapásra az összetartozók emberi problémái. A szovjet Alekszandr Proskin Veszélyes kor és a szlovák Stanislav Párnický Csapda című filmjeinek hősei nem poros erkölcsi igazságok helyességét vannak hivatva bizonyítani, hanem saját sorsunk felől gondolkodtatnak meg. Egyik filmben sem a történet ragadja meg a nézőt, hanem a történetek szereplőinek küzdelme élethelyzetükkel – az egyikben egy megromlott házastársi kapcsolatról, a másikban egy magára maradt családról van szó –, az az „álló háború”, amelyet az értelmes cselekvésért folytatnak. S ez lendíti át figyelmünket a tempótlanabb vagy épp funkciótlan képsorokon, s teremti meg egyúttal a művek hangulati egységét. Ami igazán figyelemre méltó, az az, hogy e két film rendezőjének sikerült felkeltenie a gyanút: vajon nem akkor van/lesz harmónia a családon belül, ha a családon kívül (is) jól mennek a dolgok? S vajon nem dajkamese minden tévés családtörténet mindaddig, míg a szereplők ki nem lépnek az utcára? Proskin és Párnický – igaz, egy kis szerencsével, ám nem egészen érdemtelenül vitték haza idén Prágából a legjelentősebb díjakat.

A magyar versenyfilm rendezőjének, Hajdufy Miklósnak viszont nem volt szerencséje. Egy kicsit sem. Filmje, a Vádindítvány, amely mindenképp a prágai mezőny jobbik feléhez tartozott, történelmi vizsgálódásával egyedül állt a családi drámák özönében. De visszhang nélkül maradtak a költői, költészeti darabok is. Valószínűleg azért, mert még nem nyertek polgárjogot a televízióban (és a köztudatban!), s talán mert ezeket a műveket nem lehet háttér-televíziózás formájában fogyasztani. Valóban figyelni kell rájuk, mert valóban mondani akarnak valamit. Méghozzá tőmondatokban. Az idei prágai versenyben ilyen volt a brazil Walter Avacini filmje, amely João Cabral és Melo Neto egy középkori színdarabból merített allegorikus témája nyomán készült: Severino halála és élete; a kubai M. G. Perera munkája, Francisco és a halál, valamint az iráni televízió produkciójában készült portré García Lorcáról, A forradalom vörös költészete címmel. (Aki egy-egy percre levette a fülhallgatót, meghallhatta, hogy milyen csodálatos a perzsául mondott Lorca-versek zenéje!)

 

*

 

Apropó, zene. Hozzáértők (egységesnek látszó) véleménye szerint az idei Arany Prága fesztiválon a zenei kategóriába benevezett művek általános színvonala alacsonyabb volt az előző évek produkcióinak minőségénél. (A legjobb koncertműsorért járó díjat ki sem adta a zsűri.) Egyetértés látszott mutatkozni a nagydíj odaítélésében is: Viorel Sergovici román rendező A falu című filmje kapta, amely gazdag képi kultúrával, a híres zeneszerző, George Enescu gyermekkori emlékeinek felhasználásával szólt a zene és az ember kapcsolatáról.

A krónikás tetszését leginkább egy finn film nyerte meg, amelyet a Mainos kereskedelmi tévétársaság produkciójában Simo Helander készített: Ma este Jorma Uotinen. Uotinen mozgása, sajátos tánca karakteres, jóllehet ezer szállal kötődik a zenéhez, furcsán szólva azt lehetne mondani: zenét táncol. Egy alkalommal – a képernyőn láttam – Gene Kelly eltáncolt egy Carl Sandburg-verset. Nos, a finn táncos produkciója erőteljes, ugyanakkor van benne valami spirituális is. Feltehetően ő is el tudna táncolni egy Sandburg-költeményt, de – szellemi értelemben – talán többet is.

Volt még portré (Theo Adamról), opera-próba (Luisa Miller), balett Csehov novellája nyomán (Anjuta), A katona története cseh és angol földolgozásban s még számos zenés műsor, mindegyik fajtából több produkció. Ami számunkra ezekben érdekes lehet: A csodálatos mandarin, Milko Sparemblek koreográfiájával kanadai produkcióban és egy életrajzi film Bartók Béláról (rendező Máté Rabinovsky) a francia televízió (TF1) gondozásában, melynek címe: Csak tiszta forrásból.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/09 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6987