KönyvA tiszta háborúBernáth Gábor
A képzettségét tekintve építész Virilio első nagyobb munkájában a második világháború német betonbunkereit térképezte fel és írta le A bunker archeológiája címmel. A 70-es években kezdte el kidolgozni „sebességelméletét”, feltárni a sebességek és a sebességeket előállító gépezetek megjelenését, a sebesség mitológiáját, és azt az általános gyorsulást, amelyet életünk minden területén tapasztalhatunk. A tiszta háború című műve is ennek a sebességelméletnek az egyik szála. A sebesség nemcsak abban az értelemben kapcsolódik a háborúhoz, hogy a hadviselésben egyre inkább meghatározó (a taktika és a hadieszközök után a harcászat legfontosabb eleme a hadieszközök mozgatása, a logisztika lett), hanem abban a cseppet sem pusztán metaforikus értelemben is, ahogy a technológia és a technológiai sebességek militarizálják mindennapjainkat az élet egymástól látszólag annyira távoli területein, mint a nagypolitika, a közlekedés vagy a mozi.
Ahogy a modern európai gondolkodás a technológiai fejlettséget tette az aktuális emberi tudás kitüntetett mércéjévé, és a technológia megítélésére egyedül annak hatékonyságát vette alapul, úgy vált a technológia folyamatosan életünk minden területét átható és irányító tényezőjévé. Naponta a bőrünkön érezzük azt a fejvesztett harcot, amelyet a technológia az otthonainkban vív a még kisebb reakcióidőkért, a még tökéletesebb hangért, sosemvolt tájak, terek még tisztább képéért.
A technológia militarizmusának gyökerei azonban jóval mélyebbre nyúlnak. A nyugat-európai tudomány alapjai leírhatók a harcászat metaforáival: e tudás nyugati modellje „nem más, mint átvizsgálás, a területi behatolás modellje”.
A háború a taktika és a stratégiakérdésétől fokozatosan tért át a logisztikára. A logisztikán keresztül pedig nemcsak a technológiához kapcsolódik, de a képekhez is. A mozgókép, a mozi ebben az értelemben a képek logisztikája, képmozgatás. A harcászatban döntő kérdés az ellenségre való rálátás és a terület ellenőrzése, vagy a másik oldalon az álcázás. (Még tisztán emlékezhetünk arra, hogy a „Sivatagi vihar” hadjárat első pár napján az amerikai hadsereg papírmasé tankok és objektumok bombázásával töltötte idejét.) Virilio egy interjújában emlékeztet arra, hogy a mozgókép feltalálásánál Jules Marey „kronofotografikus puskája” bábáskodott. A fotográfia az idő megszakítása, a pillanatban való rögzítés és a látvány „elejtésének” eszköze. Az, hogy a képek megállítják az időt, rögzítik a pillanatot, és bármikor elővehető, és ezzel uralhatóvá teszik a látványt, a tudásösszegzés, az emberi látás és tudat kitágításának reményét hintette el bennünk. És egyben a világ feltárulkozásának, vagy a másik oldalról: az ember mindenütt jelenvalóságának bűvöletét is.
A képek logisztikája, a sebességbe állított képek gyorsulása már szándékosan a tudatküszöbünk alatt bevésődő képekre játszik rá. A képek egyre inkább tovatűnésük révén vannak jelen. A bűvöletet tartósítják ezzel, az eddig folyamként észlelt időt viszont pillanatokká robbantják szét.
Pillanatnyiságuknak, manipulálhatóságuknak, és annak a sebességnek a tudatosítása, amely által a képek már önmagukat oltják ki, Virilio szerint éppen mindenhatóságukba vetett hitünket ássák alá. És minden egészelvű „nagy elbeszélésünket” is: „a mikroelbeszélések korában, a töredék művészetének korában élünk”. Ez egyben azt is jelenti, hogy igazságaink részigazságok, melyeknek erejében kételkednünk kell. Az akár önmagunkkal szemben is alkalmazott kétely az, ami ellensúlyozhatja a militarizmust.
Ha lesz még egyáltalán elég erőnk ellenállni a képek bűvöletének, és tudatosítani magunkban, hogy igazság nélküli Igazság, és történet nélküli Történet a miénk.
PAUL VIRILIO: A TISZTA HÁBORÚ DAE – TARTÓSHULLÁM, 1993.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1372 átlag: 5.47 |
 |
|
