VárosvíziókRené Clair PárizsaEmlék-városKovács Ilona
A száz éve született rendező a fény városának egyik első filmköltője volt. S talán az utolsó is.
A múlt században az irodalom táplálta és terjesztette a modern nagyvárosok mítoszát, és a 19. századi francia irodalom elég erőteljes és hatásos volt, hogy az egész világirodalomba beletáplálja a maga festői, gondosan megalkotott Párizs-képét, hogy Párizs a francia forradalom fővárosa, a Bastille lerombolásának helyszíne egyúttal a modern nagyvárosnak is emblémájává váljék. De a folyamat már a tizennyolcadik században elkezdődött, a felvilágosodás századának francia irodalmából elég talán néhány híres példára hivatkozni, amilyen Diderot filozófiai dialógusának (Rameau unokaöccse) nyitóképe, a Palais Royal parkjával, hátterében a párizsi sakk-kávéházakkal, vagy idekívánkozik Prévost Manon Lescaut című regényének egy magyar vonatkozású helyszíne, a hírhedt Hotel de Transylvanie (Erdély-palota), ahol R... fejedelem (azaz a száműzött II. Rákóczi Ferenc) kíséretének tagjai működtetik azt a szerencsejáték-, azaz kártyabarlangot, ahová a regény narrátor-főhőse Des Grieux szorult anyagi helyzetében többször ellátogat, hogy hamiskártyázással billentse helyre ingatag anyagi helyzetét. Restif de la Bretonne, Casanova vagy Laclos Párizs-képe még érzékibben idézi föl az akkori párizsi öröm-televényt. Stendhaltól a romantikus nemzedéken át a századvégi nagy regényírókig pedig aztán végképp nincs olyan jelentős alkotó (Balzac, Victor Hugo, Flaubert, Maupassant vagy Zola nevét csak kiragadom a sorból, de jogosan emlegethetném Eugène Sue a maga idejében nálunk is rendkívül népszerű Párizs-ponyváját is, amely a Párizs rejtelmei sokatmondó címet viseli), akinek műveiben Párizs híres épületei (Notre-Dame, Louvre, Cluny apátság) vagy valamelyik festői városnegyede (Montmartre, északi körutak, Diáknegyed, Csodák udvara...) ne játszana főszerepet. Elég talán a A Notre-Dame-i toronyőr vagy a Nyomorultak híres jeleneteit felidézni (például azt, ahol Quasimodo kiragadja a tömegből Esmeraldát, hogy a gótikus székesegyház menedékében tegye a saját foglyává, vagy arra a feledhetetlen részre a Nyomorultakból, ahol Jean Valjean Párizs gyomrában cipeli végig az eszméletét vesztett Mariust, hogy a csatorna-rendszer Szajna-parti kijáratánál Javert felügyelő karjaiba fusson...) A költészet ugyanilyen lendülettel építi fel az arctalan tömeget görgető, a beton-dzsungelben magányt tenyésztő vagy a kávéházak mélyén irodalmi forradalmakat kitaláló Párizst: elég talán A Romlás virágainak egyik cikluscímét felidézni itt, amely önmagáért beszél: Párizsi képek.
Az írók-költők mellett persze a képzőművészet, és különösen az új technikák, a fényképészet (Nadar, Adget) és a mozgókép (Lumière fivérek) is megcselekszik a magukét, sőt egyre szélesebb közönség számára teszik Párizst a modern nagyváros megtestesítőjévé. Valamirevaló francia művésznek – legkevesebb kétszáz éve így megy ez – színt kell vallania Párizs-ügyben.
Nyilván nem véletlen, hogy a francia film egyik nagymestere, René Clair (1898-1981) éppen egy olyan némafilmmel kezdi pályáját, amelynek főtémája maga Párizs (Paris qui dort, Párizs alszik, 1923), sőt Párizsnak is legagresszívabb, legtolakodóbb, ipari műemlékké változott szimbóluma, az Eiffel-torony. Az alvó Párizst ugyanis Albert, az Eiffel toronyőre barangolja be repülőgépen érkezett jövevények társaságában, az utópikus, tudományos-fantasztikus ötleteket is felhasználó, szellemes filmetűd főszereplője maga a város.
René Clair egész francia pályáját végigkíséri ez a vezérmotívum, mert ebből a szempontból az amerikai éveket nyilván zárójelbe kell tenni. Az egész életművéből leghíresebb mű éppenséggel Párizsközpontú: A párizsi háztetők alatt (Sous les toits de Paris, 1930). A néma- és hangosfilmtechnikát egyszerre alkalmazó, zenés és könnyed hangvételű film alapmotívumát a főcím alatt, majd a filmben még sokszor elhangzó, címadó sanzon adja meg, a téma voltaképpen életképek sorozata, mindaz, ami a párizsi háztetők és füstölgő kémények alatt, a manzárdok mélyében és az utcákon zajlik. Albert, a film központi figurája utcai énekesként keresi meg a napi betevő botkenyeret (baguette) és a vörösbort, akárcsak Edith Piaf, aki az Oberkampf utca (11. és 20. kerület) bisztróiban és a környék utcáin kezdte ragyogó pályafutását. A történet másodrangú ahhoz képest, hogy hol és hogyan játszódik, és hogy mit énekelnek benne: szerelmek, árulások és verekedések, majd kibékülés és újra dalolás, körülbelül ennyi történik, de nem akárhol, mert a népi Párizs utcáin és háztetői alatt kószálunk a film hőseivel együtt.
Ez a népi Párizs mára teljesen eltűnt, illetve eltűnőiéiben van, hiszen éppen a 20. század végén teszi tönkre, azaz újítja fel a maga módján a kapitalista vállalkozói rendszer Párizsnak ezeket a kerületeit. A Quartier Latin (a Diáknegyed) és a Marais (a Mocsár) már régen az utazási irodák és a turizmus martaléka lett, és Szent Mihály útján (Boulevard Saint-Michel) nem az ősz suhan nesztelenül, hanem turistacsoportok tolonganak a gyorsétkezdék körül. Az amerikanizálódó Párizsban sétálva jól esik visszagondolni a francia film hőskorából ismerős utcákra és városrészekre, ennyit őriz a filmszalag és az emlékezet a vén Európának ebből a részéből. Ilyen értelemben főmű René Clair egy másik kedves Párizs-filmje, az Orgonás negyed (La Porte des Lilas, 1930), amelyben minden szívének kedves téma találkozik: a népi Párizs, ezúttal az Orgonás Kapu környéke, a csavargók és énekesek mindennapi élete, és a zene meg a költészet méghozzá a legpárizsiasabb formában: Georges Brassens sanzonjaival. Az Orgonás negyed anarchista költőjeként ismert híres gitáros-énekes maga is játszik, jobban mondva énekel a filmben, amitől az egyszerű történet megemelkedik és a rosszul világított utcák, szerény kocsmák és fűszerüzletek mesebeli fénybe kerülnek. Nehéz megítélni tárgyilagosan Brassens színészi teljesítményét, de talán nem is fontos, elég hogy ő fiatalon és kedvesen részt vesz a filmben sanzonjaival és ezzel saját magát és Párizsnak ezt a negyedét is átörökíti a legendákba. Az egész 68-as generáció szíve gyorsabban ver Brassens láttán és dalainak hangjára, és ez szinte elegendő a film mindenkori sikeréhez. Az a világ, amelyben játszódik a 68-as diáklázadás után tűnt el a történelem süllyesztőjében, és talán nem egészen véletlen, hogy René Chornette (René Clair családi neve) éppen egy kereskedő-család leszármazottja: édesapja a Nagycsarnokban (Les Halles) árult, ott, ahol 1968 után buldózerek tüntették el a föld színéről az egész piacot, és varázsolták a helyére a sokszintes, parkokkal és földalatti üzletközpontokkal egyaránt ékeskedő szuperüveglabirintust, amely a Forum des Hal les nevet viseli. Milyen szerencse, hogy René Clair és Marcel Carné (akinek egyik legendás filmje, a Les Enfants du Paradis a magyar filmátvételben a Szerelmek városa címet kapta) megörökítették fekete-fehérben, mégis ezernyi színnel és hanggal a régi Párizst, amely azóta eltöröltetett, vagyis a filmarchívumok mélyére került, és már csak a mozirajongók emlékezete őrzi híven.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 878 átlag: 5.56 |
 |
|
