KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2014/október
MAGYAR HOLOCAUST
• Gelencsér Gábor: Láthatatlan történet Magyar film és a holokauszt
• Báron György: Egyszer volt... Magyar dokumentumfilmek a holocaustról
MAGYAR MŰHELY
• Harmat György: Ha a szellem szabad Első és utolsó filmek
• Varga Balázs: Hét az egyben Szabadesés
• Erdélyi Z. Ágnes: Az új hullám édes könnyűsége Beszélgetés Török Ferenccel
• Sipos Júlia: Riksaláz Beszélgetés Somogyvári Gergővel
EASTPLOITATION
• Sághy Miklós: Eastploitation Kelet-európai leánykereskedelem
• Margitházi Beja: Lassú gyors Viktória – A zürichi expressz
SÖTÉT BŰNÖK
• Baski Sándor: A lazaság romantikája Elmore Leonard bűnregényei
• Varró Attila: A negatív tér Klasszikus noir képregények
• Kovács Marcell: Az örök város Sin City: Ölni tudnál érte
• Roboz Gábor: Orvos a műtőasztalon Ray Donovan
• Sepsi László: Elveszve Európában Kétarcú január
SZÉP ÚJ VILÁGOK
• Sándor Anna: Szép új világ – ősi hagyomány Tini-disztópiák
• Jankovics Márton: Sokadik nekifutás Az útvesztő
• Andorka György: Belső űr A zéró elmélet
BACALL
• Horeczky Krisztina: A szövetséges Lauren Bacall (1924-2014)
TÖRÖK FILM 100
• Barkóczi Janka: A Zöld Fenyő örökösei 100 éves a török film – II. rész
• Kránicz Bence: Játszd újra, Semih! Török remake
FESZTIVÁL
• Simor Eszter: Brit szkript Edinburgh
• Kovács Bálint: A kísérlet száma Wroclaw
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Lemenni a térképről Reif Larsen: T. S. Spivet különös utazása
• Alföldi Nóra: Szelíd teremtés Jean-Pierre Jeunet: T. S. Spivet különös utazása
KRITIKA
• Báron György: A jólét peremén Két nap, egy éjszaka
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Posta

Arról a szubjektív tényről...

Bikácsy Gergely

 

Arról a szubjektív tényről, hogy miért alszom el a tévékrimik nézése közben, amikor viszont a leírt detektív-történeteken hajnalig izgulok, s még az angol nyelvkönyvem is valahogy így kezdődik: I’m Milligan. I’m a detective. I’m a very good detective. (Czobor–Horlai: Angol nyelvkönyv.) – erről tehát bőven lehetne objektív közhelyeket mondani. Például, hogy a tévékrimiben látom, s ráadásul ugyanúgy és ugyanakkor kell látnom az okosnak hazudott nyomozó buta képét, mint más hárommillió nézőnek, míg a könyv lapjain egyesegyedül én képzelem el úgy, ahogy nem hárommillió, de három másik néző sem.

Ez a magyarázat azonban még mindig hiányos, hiszen a moziban – ahol szeretem a krimit – ott is látnom kell az okos pofákat. Igaz, hogy akiknek szeretem a történeteit, (James Hadley Chase, Dashiell Hammett, Patricia Highsmith), azok nem bután okos detektívekkel jeleskednek, Patricia Highsmithnél például csak gyilkos van meg áldozat. A tévékrimikben azt tartom a legelviselhetetlenebbnek, hogy nem képekben mesélnek. Hogy mik azok a képernyőn villózó fényfoltok, azt nem tudom, ahhoz a tudósok hadaira volna szükség, csak abban vagyok biztos, hogy nem képek. Nekik én semmit sem hihetek el. Mindent átható jellegtelen szürkeség uralkodik bennük. Szobaberendezés: nem hiszem. Ruhák: nem hiszem; utcák: nem hiszem. Egyszerűen csak képeket, olyan igazándi mozgóképeket várok a tévé-krimikben, hogy mélysége, meg ereje, meg valami kis gazdag izgalma legyen a látványnak. Hogy egy tárgy vagy egy emberi arc „megelevenedjen”. Dehát nem elevenedik meg. Halott itt mindenki. Még a hullák sem élnek. Itt félni nem lehet, egy megvillanó kés látványa is ásításra ingerel. Ordít róla, hogy ál-kés.

Hegyi Gyula kollégám a Filmvilág 1984/4-es számában rajongva-méltatva, hódolva bókol Derrick meg a másik NSZK-krimisorozat előtt. Mindenkinek ízlése szabja meg, minek örül, miért rajong. Nem ásítanék most se nagyobbat, mint amikor lekapcsolom a televíziót, de az már glosszára ingerelt, amikor Hegyi ekként lelkendezik:”a Derrick és a Tetthely a maga műfaján belül kétségkívül figyelemreméltó produkció, s nehéz volna megmondani, melyikük a sikerültebb. Lehet, hogy magánmániám, de én még az új nyugatnémet film, Fassbinderék hatásából is érzek valami keveset e vállalkozásokon.”

Bocsánat, Halottakra még a legbutább krimikben, még tán a Derrick-filmekben sem foghatnak rá mindent. Mondják, hogy a Hitchcock-sorozat kevésbé látványos darabjait unták a tévén nevelkedett, s képi fogékonyságot onnan tanult néző-milliók. Az unalom szent joga minden nézőnek. De hát Fassbinder és Derrick? Hitchcock és Mike Andros? A tűz és a víz? Üres a képzelet tűzhelye. Szegény ember vízzel főz, s lobogó tüzet csak saját rémálmaiban lát. Legyen így. De hogy végül is már tűznek véli a langyos vizet? Izgalmas bűnnek a butaságot? Melyik tévé-detektív fogja e rejtélyt kinyomozni?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/05 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6443