KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2014/október
MAGYAR HOLOCAUST
• Gelencsér Gábor: Láthatatlan történet Magyar film és a holokauszt
• Báron György: Egyszer volt... Magyar dokumentumfilmek a holocaustról
MAGYAR MŰHELY
• Harmat György: Ha a szellem szabad Első és utolsó filmek
• Varga Balázs: Hét az egyben Szabadesés
• Erdélyi Z. Ágnes: Az új hullám édes könnyűsége Beszélgetés Török Ferenccel
• Sipos Júlia: Riksaláz Beszélgetés Somogyvári Gergővel
EASTPLOITATION
• Sághy Miklós: Eastploitation Kelet-európai leánykereskedelem
• Margitházi Beja: Lassú gyors Viktória – A zürichi expressz
SÖTÉT BŰNÖK
• Baski Sándor: A lazaság romantikája Elmore Leonard bűnregényei
• Varró Attila: A negatív tér Klasszikus noir képregények
• Kovács Marcell: Az örök város Sin City: Ölni tudnál érte
• Roboz Gábor: Orvos a műtőasztalon Ray Donovan
• Sepsi László: Elveszve Európában Kétarcú január
SZÉP ÚJ VILÁGOK
• Sándor Anna: Szép új világ – ősi hagyomány Tini-disztópiák
• Jankovics Márton: Sokadik nekifutás Az útvesztő
• Andorka György: Belső űr A zéró elmélet
BACALL
• Horeczky Krisztina: A szövetséges Lauren Bacall (1924-2014)
TÖRÖK FILM 100
• Barkóczi Janka: A Zöld Fenyő örökösei 100 éves a török film – II. rész
• Kránicz Bence: Játszd újra, Semih! Török remake
FESZTIVÁL
• Simor Eszter: Brit szkript Edinburgh
• Kovács Bálint: A kísérlet száma Wroclaw
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Lemenni a térképről Reif Larsen: T. S. Spivet különös utazása
• Alföldi Nóra: Szelíd teremtés Jean-Pierre Jeunet: T. S. Spivet különös utazása
KRITIKA
• Báron György: A jólét peremén Két nap, egy éjszaka
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Godzilla

Határsáv, homályzóna

Varró Attila

Az idei Godzilla rég várt szimbiózis két tömegfilmkultúra közt.

 

Gareth Edward 2010-es debütfilmje, a Monsters a nyugati óriásszörnyfilmek eddigi legdurvább műfaj-dekonstrukcióját jelenti: nem csak, mert szerzőjét a látványos rombolásoknál jobban érdekli a hőspáros drámai (ön)felismerésekben gazdag útja a szörnyzónában, de ráadásul visszájára fordítja a hagyományos felállást és csápos monstrumaiból esendő, érzelemdús élőlényeket teremt. Művében Amerika egyszerre katasztrófa sújtotta terület és pusztító agresszor, aki nem hajlandó elfogadni egy nagyobb hatalom, a Természet könyörtelen túlerejét: kompromisszum-képtelen kultúrája csupán a beolvasztás/elpusztítás alternatíváját ismeri. Főként ez az Amerika-szemlélet teszi izgalmas aspiránssá a Godzilla-széria számára, amely 60 esztendeje jelenti csataterét két nemzeti filmkultúrának, az Ős-Godzilla 1956-os amerikai verziójától a két japán újraindítás (1984, 1999) botrányos hollywoodi újravágásain át az 1998-as Emmerich-remake-ig és a 2004-es Final Wars-ig – egyik oldalon elszánt honvédelemmel, másikon az offenzív felülírással. A japán Gojira karrierje számos pontján veszi fel a harcot amerikai riválissal (King Kong,1958; Orga,1999; Zilla, 2004), tanúsítva a japán tömegfilm életerejét a jenki invázió ellenében – ezzel szemben az Emmerich-Godzilla teljeséggel figyelmen kívül hagyta hőse nemzeti hovatartozását, óriáshüllője nem bosszúálló nippon sárkányisten, csupán halevő óriásiguána a békazabálóktól, aminek biológia programja elsősorban a szaporodás – zéróegyed, „egy új faj hajnala”, azaz folytatásokra szánt totális reboot. Edwards idei újraindítása jóvoltából azonban az amerikai giant monster film piaci/műfaji konszenzusra talált a kaiju-eigával: monstre erődemonstráción túl a kultúr-szimbiózis egyedi monstrumopusza is.

Arra persze hiába számítottak a rajongók, hogy Hollywoodban suitmation dublőrök szumóznak majd a karton-pagodák közt: az idei Godzilla-film hibátlanul felvonultatja a kortárs amerikai katasztrófatrend minden megalomán elemét többszálú narratívától a globális helyszíneken át a totális CGI-kataklizmáig, digitál-szörnyei jócskán rádupláznak a japán méretekre. E tekintetben a friss film mintha nem is felülírása, inkább eredője akarna lenni a japán elődöknek, Edwardoszaurusza „alfa-ragadozó”, minden dínó ősatyja (lásd a T-Rex taposó Emmeroszauruszt), akit az atomvillanások nem előhívtak sötét kamrájából, csupán kitörölni próbáltak az evolúciós piramisból. Alkotója a nemzeti jelleget másodlagosnak tartja, az óriásszörny műfajtoposzának univerzális mivoltára reflektál: a földrengések, szökőárak tömegkulturális alakja Fukushimától San Franciscóig. Ezért is illeszkedhetnek hibátlanul egymásba az amerikai és japán elemek: maga a címszereplő olyan, mintha a hagyományos gumiruhás dublőr digitálisan feljavított kiadása lenne; a küzdelem a kaiju-hagyományokhoz híven jó és rossz óriásszörny között folyik az emberi hősök nézőtere előtt, ám az a jó öreg amerikai katonahős egyszemélyes közönségéből áll (folyton a monstrumok útjába sodorva); az antagonisták rovaralakjában pedig a Toho-féle agresszív Hollywood-kép jelenik meg (céljuk a szaporodás korlátlan terjeszkedése, poligon-fiziognómiájuk az orgák és zillák Giger-modelljét idézi).

Edwards érdeme azonban nem merül ki a kulturális szimbiózis műfaji revíziójában, de felvonulnak a személyes szerzői jelenlét – már-már dekonstruktív – jegyei is. Túl azon, hogy visszaköszönnek a Monsters személyes motívumai a szerelmes óriásszörny-randevútól a hiányzó apa/fiú traumán át a fertőzött zóna posztindusztriál helyszínéig, ahol a hősök magánéleti traumájukkal szembesülnek, a rendező sajátos látásmódját is érvényesíti egy szuperprodukcióban, Jesse James és Batman kultúrikonjai után Godzillát is a 21. századi új hullám sodrára bocsátva. Edwards kiválóan alkalmazza a Cloverfieldből ismerős korlátolt nézőpontú, dokumentarista ábrázolásmódot, és karcosabb, természetesebb retrópalettát használ (lásd Super 8), sőt bónuszként sajátos elliptikus szerkesztésmóddal tálalja nézőinek a pusztulás képeit. Amellett, hogy elég meglepő hiátusokat enged meg magának (Vegas lerombolása, atombomba hatástalanítása), merészen él a véletlendramaturgiával és a cselekmény során váratlanul emel ki (szülők) vagy helyez be (szörnyek) központi figurákat, Edwards még magukat az akciószekvenciákat is kihagyásokkal, jelenetugrásokkal tagolja, különös szaggatott tempót kölcsönözve nekik, egyfajta vizuális zihálást. Ahogy a tartalmi üzenet is a pusztító erejű Természettel való együttműködés jócskán időszerű üzenetét közvetíti, a forma is a realizmus szükségszerűségét hangsúlyozza a dolbyk és imaxek érzéki élményfiesztáiban: Godzillája sem isten, sem állat, valahol a kettő közötti homályzónát tapossa.

 

GODZILLA (Godzilla) – amerikai, 2014. Rendezte: Gareth Edwards. Írta: Max Borenstein. Kép: Seamus McGarvey. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők: Aaron Taylor-Johnson (Ford), Elisabeth Olson (Elle), Bryan Cranston (Brody), Ken Watanabe (Serizawa). Gyártó: Warner Bros / Legendary. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 123 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/06 53-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11867