Fesztivál

Miskolc – CineFest

Kísérletből intézmény

Baski Sándor

A jubiláló miskolci CineFest filmfesztivál mára megkérdőjelezhetetlenül vonzó és izgalmas kulturális eseménnyé fejlődött.

Ritkán fordul elő, hogy egy magyar film sokadik ismétlése előtt már fél órával telt ház várja a vetítés kezdetét, miközben a teremből kimaradtak hangosan méltatlankodnak. A 15. CineFesten több hasonló jelenettel lehetett találkozni, a közönség nem csak Nemes Jeles László új filmjéért állt sorba, de Szilágyi Zsófia Egy napjára sem volt könnyű bejutni. Nem valószínű, hogy a felfokozott érdeklődés egyedül a vetítések ingyenességének szólt, a Napszálltát ráadásul egy héttel később hivatalosan is bemutatták a mozik – a CineFest mint kulturális esemény lett mára megkérdőjelezhetetlenül vonzó és izgalmas. A fesztivál 15. születésnapja kapcsán tartott baráti beszélgetésen még az a gondolat is felmerült, hogy Miskolc imázsának javulásában, a belváros fejlődésében a CineFest is kulcsszerepet játszhatott. Ha merésznek is tűnhet a következtetés, az ma már magától értetődő, hogy Oscar-díjas rendezőnk itt tartja új filmje hazai premierjét.

Bármennyire is csábító a fesztivál sajátos hangulata, nincs könnyű dolguk a szervezőknek, ha hiánypótló programot akarnak összeállítani. A versenyfilmek és a kitekintő szekció felét idén olyan filmek alkották, amelyek egy-két hónapon belül moziforgalmazásba is eljutnak, exkluzivitásról tehát nem beszélhetünk, a kínálat másik felében, ahol a nagy felfedezéseket kellett volna találnunk, pedig kevés volt a kiemelkedő alkotás. A Pressburger Imre-díjat is az előbbi kategóriába tartozó, tipikus fesztiválfilmnek aligha nevezhető A bűnös kapta.

A svéd Gustav Möller dán gyártásban készített kameradrámája dramaturgiai leleményével tűnik ki: egyetlen helyszínen egyetlen főszereplőt látunk, az izgalomszint mégis egy pszichothrillerével vetekszik. A nyomozóból rendőrségi diszpécserré lefokozott Asger a hatáskörét túllépve maga kezdi felgöngyölíteni egy élőben zajló emberrablás szálait, majd ahogyan az a forgatókönyv-bibliákban meg van írva, saját, személyes története is előtérbe kerül. Ha A bűnösből hollywoodi adaptáció készülne, nem kellene új szkriptet írni, elég lenne a neveket és a színészeket kicserélni – hogy ez dicséretes vagy sajnálatos körülmény, egyéni megítélés és ízlés kérdése.

A CineFest közönsége egy másik költséghatékony trenddel is megismerkedhetett a kitekintő szekcióban vetített Keresésnek és a versenyfilmek közt induló Profilnak köszönhetően. Mindkettő úgy nevezett desktop dráma vagyis az események a főszereplők számítógépeinek monitorjain játszódnak a chatablakokban, az internetes keresőkben és a Skype-videókban. Meglepően komplex történeteket mesélnek el, de amíg az eltűnt lánya után nyomozó apa kálváriáját dokumentáló Keresés egyéb objektív szemszögeket (híradóbejátszásokat, biztonsági kamera felvételeit) is beemel az elbeszélésbe, addig Timur Bekmambetov filmje jobban ragaszkodik saját alapkoncepciójához. Az igaz történeten alapuló Profilban egy brit újságíró magát muszlim hitre áttért nőnek kiadva próbál közel kerülni az Iszlám Állam egyik toborzásért felelős katonájához. A minimalista eszközök ellenére, vagy éppen azért, mert magunk is a képernyők bűvkörében, hasonló módszerekkel kommunikálunk, meglepően könnyű átérezni a határidők és a megnyitott ablakok szorításában fuldokló nő helyzetét, akinek a magán- és a szakmai élete is elkerülhetetlenül összefonódik. Noha a desktop drámákról szóló kritikák rendre felvetik, hogy ezeket a filmeket stílszerűen egy laptop képernyőjén kellene fogyasztani, a CineFest vetítésein uralkodó feszült, néma csend tanúsította, hogy a moziteremben is működik ez a formátum – pláne, hogy a túlzsúfolt képernyők minden részletét egy 14 colos kijelzőn nem is feltétlenül tudnánk elolvasni.

A szervezők bátorságát dicséri, hogy beválogattak egy olyan filmet is a versenyprogramba, amely nem csak a hagyományos formanyelvet, hanem minden más mozgóképes konvenciót kikezd. A Madeline a mélyben története leírva csak mérsékelten izgalmas: a címszereplő, a mentálisan kissé instabil 16 éves lány (Helena Howard döbbenetesen erős alakítása) egy mozgásszínházi közösségben próbálja megtalálni önmagát, miközben a társulat vezetőjének (Molly Parker) és az őt egyedül nevelő anyja (a függetlenfilmes rendezőként is ismert Miranda July) elvárásainak is meg akar felelni. Josephine Decker rendező a felnövéstörténetek bevett eszköztárát már az első másodpercekben zárójelbe teszi, amikor kamaszfőhősének egzaltált világát belső szemszögből igyekszik feltárni. A Madeline a mélyben érzékekre ható, szürreális tudatfilm, amely az első félórában mintha szándékosan akarná elidegeníteni, meghökkenteni és provokálni a nézőt – ebből a szempontból maga is egy avantgárd mozgásszínházas produkcióra hasonlít –, a széttöredezett elbeszélésmód azonban idővel legitimitást nyer, és a tudatszilánkokból összeáll végül Madeline portréja. Hogy a film kezdetéhez képest így sem kerülünk hozzá sokkal közelebb, az inkább az emberi psziché kiismerhetetlenségének szándékolt illusztrációja, mintsem az alkotók kudarca.

A fényképezőgépet kamerára cserélő Richard Billingham sem a könnyebb utat választotta. A Ray & Liz már húsbavágó személyességével meghökkentést kelt: a rendező saját, a birminghami panelrengetegben eltöltött gyerekkoráról és szüleiről, az alkoholista Rayről és a láncdohányos Lizről anekdotázik. Már fényképészként is ők voltak a fő témái, külön albumban adta ki a róluk, otthoni környezetben készített, kegyetlenül őszinte szociofotókat. A film is sajátos memoárként szolgál, szituációkat, tragikomikus sztorikat villant fel a család múltjából, miközben a kerettörténetet a már idős, reggeltől estig vedelő Ray magányos vegetálása adja. Billingham maximális hitelességre törekedett: ugyanabban a házban forgatott, ahol felnőtt, a bútorokat és a tapétákat a fényképei alapján rekonstruáltatta, és a színészek kiválasztásánál is ügyelt a külső hasonlóságra.

A Ray & Liz tökéletlensége, szabálytalansága miatt izgalmas, rendezője le sem tagadhatná, hogy nem egy filmes dramaturg agyával gondolkozik, a történetet nem szándékozik A-ból B-be eljuttatni, ahogy egységes hangnem kialakítására sem törekszik. Valójában eldönthetetlen, hová sorolható be a film a depresszív kitchen sink-dráma, a becketti abszurd és a sötét humorú szocioburleszk között húzódó skálán, ahogy az sem, volt-e egyéb célja a rendezőnek saját családi örökségének nyilvános feldolgozásán túl.

A CineFest zsűrije kevésbé értékelte a kísérletező hajlamot, helyette különdíjjal jutalmazta a tévéjátékszerű A néma forradalmat, a Zukor Adolf-nagydíj pedig egy olyan fesztiválfilmhez került, amelyből minden kelet-európai országban készül évente legalább egy. A szlovén Ok-okozat ezzel együtt nem méltatlanul kapott elismerést, legnagyobb erénye, hogy Darko Štante író-rendező nem fedi fel azonnal a kártyáit. A néző számára csak fokozatosan derül ki, hogy a javítóintézetbe küldött, 18 éves Andrej számára nem csak az a tét, hogy be tud-e illeszkedni az új közösségbe, vagy, hogy a társadalomba való visszatérés helyett a bűnt választja-e, hanem, hogy képes-e elfogadni saját másságát. A némiképp váratlan fordulat után már ismerősebb, csendesebb mederben halad a cselekmény, hogy végül a finálé brutalitása újra felkészületlenül érhesse a nézőt.

A versenyprogramból a magyar filmeken túl kiemelkedett még Debra Granik (A hallgatás törvénye) társadalomból való kivonulást taglaló, érzékeny apa-lánya története (Ne hagyj nyomot!), a Haruki Murakami novelláját meditatív thrillerként újraíró koreai Gyújtogatók, és a formailag bravúros, lelkileg megterhelő Utoya, július 22., a közönségdíjat mégis a szekció egyetlen vígjátéka, a hosszú ovációval fogadott finn Heavy túra kapta.

Juuso Laatio és Jukka Vidgren filmje kiválóan demonstrálja, hogyan lehet univerzális, milliószor elmesélt történeteket helyi ízekkel felütni. Első lépésben bemutatják az isten háta mögötti kisvárosban élő főhőst és a bandáját, a másodikban kijelölik a célt (eljutni egy híres norvég zenei fesztiválra), és onnantól viszonylag egyenes út vezet a kezdeti buktatóktól (ihlet- és furgonhiány, féltékenység, kishitűség) a road movie-ba torkolló utolsó harmadig. A Heavy túra annyiban más, mint angolszász megfelelői, amennyiben több időt szentel a kisközösség bemutatásának, és amennyiben a főszereplői is jóval extrémebb figurák a műfajban megszokottnál. A metálnagyhatalomnak számító Finnországban az egyén önkifejezési lehetőségeit illetően is jóval magasabban van a tolerancia- és az ingerküszöb, így a film leírva banálisnak ható üzenete – az álmaid eléréséhez nem kell beállnod a sorba, legyél nyugodtan önmagad – egyáltalán nem cseng hamisan.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018/11 44-46. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13876

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -