KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2014/augusztus
FESZTIVÁL
• Nagy V. Gergő: Rokon a humuszban Provincia
A NAGY HÁBORÚ (1914-1918)
• Andorka György: Állóháború, mozgófénykép A Nagy Háború filmjei
• Gelencsér Gábor: Mesék a hátországból Első világháborús játékfilmek
• Szekfü András: Hallgatásra ítélve Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
MAGYAR MŰHELY
• Pólik József: Elvesztett illúziók A magyar politikai film korszakai – 2. rész
• Kelecsényi László: A tehetség nem akadály Tolnay Klári 100
• Mészáros Márton: A sötét erdőben Beszélgetés Mátyássy Áronnal
HOLLYWOODI KOLOSSZUS
• Huber Zoltán: A siker ára Mi lesz veled blockbuster?
• Géczi Zoltán: A nyugati fellegvár ostroma Ázsiai filmpiac
• Sepsi László: Ismétlési kényszer A blockbuster-széria
LATIN LIDÉRCNYOMÁS
• Árva Márton: Csatatéren Mexikói drogháború
• Hegedüs Márk Sebestyén: Tündérmérgek Carlos Enrique Taboada
• Varró Attila: Éjfekete Mexikói noir horror
• Harmat György: A diktatúra diszkrét charme-ja Lénárt András: A spanyol film a Franco-diktatúrában
KÖNYV
• Murai András: A Bergman-univerzum Györffy Miklós: Mágia és mesterség
• Vajda Judit: Mindent a melodrámáról Stőhr Lóránt: Keserű könnyek
FESZTIVÁL
• Csiger Ádám: Éjfélkor Erdélyben Kolozsvár – TIFF
• Kovács Kata: Nagyravágyás helyett Magyar rövidfilm: ELTE
• Baski Sándor: Újrajátszott traumák A kivégzés
KRITIKA
• Jankovics Márton: Barangolás Átokföldjén Országúti bosszú
• Schreiber András: Vérmocskos igazságérzet Kohlhaas Mihály
MOZI
• Margitházi Beja: Az utolsó éjszaka Párizsban
• Kovács Kata: A házmester
• Forgács Nóra Kinga: Carmina megoldja
• Parádi Orsolya: Szerelemre hangszerelve
• Vajda Judit: Micsoda nők!
• Baski Sándor: A közös szenvedély
• Kránicz Bence: Szuper-Hipochonder
• Sepsi László: 22 Jump Street – A túlkoros osztag
• Varró Attila: Távozz tőlem, Sátán!
• Baski Sándor: Róma körül
DVD
• Gelencsér Gábor: Szívzűr
• Kránicz Bence: Budapesti tavasz
• Soós Tamás Dénes: The Killer Inside Me
• Bocsor Péter: A harag tüze
• Pápai Zsolt: Gyilkos iroda
• Pápai Zsolt: Mandela: Hosszú út a szabadságig
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI Sin City

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Arany Prága

Családon belül és kívül

Zalán Vince

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

A családról a családnak

 

A televízió családi műfaj – tartják sokan: esztéták, szociológusok, tévécsinálók és kritikusok. Ez leegyszerűsítve annyit tesz, hogy a mágikus készülék gombján rendszerint odahaza kattintunk egyet, s hogy általában családi körben figyeljük a képernyőt. Tévénézés közben persze zajlik a családi élet: eszünk-iszunk, csevegünk, esetleg fel-felpillantunk újságból-könyvből, vagy tán éppen valamelyik háztartási munkát végezzük. Akár így, akár úgy, a készülék beszél, zenél s szinte a térbe, a szobába löki a képeket. Ám, ha nem is adjuk át magunkat egészen a műsorfolyam élvezetének, figyelmünk egy jelentős részét mindenképpen rápazaroljuk, hogy azután a megfelelő pillanatban alávessük magunkat akaratának. Amolyan „elidegenedett családfő” szerep jut a készüléknek – sokan családtagnak is nevezik. Nos, ez a boltban vásárolható „családtag” miközben (s főként az esti szabad időben) közös nevezőre igyekszik hozni a családot, egyúttal izolálja is tagjait. Úgy építi ki maga felé a kommunikációs utakat, hogy közben a „régi” családtagok között rombolja a pályákat. Így jön létre az a paradox helyzet, hogy a televízió egyszerre szervezője és bomlasztója a családi életnek.

Mindezzel együtt a televízió mintha tudatosan is vállalná önnön családi műfaj jellegét. Például úgy, hogy megpróbálja a családban tartani a családot, vagyis a családnak a családról kíván szólni. Az idei, sorrendben tizenkilencedik Arany Prága nemzetközi televíziós fesztivál (úgynevezett) drámai kategóriájába benevezett filmjeinek is ez volt a legszembetűnőbb jellemzője. Boldog és (többnyire) boldogtalan családok élete sorjázott a monitorok képernyőjén. Válogatott családi perpatvarok váltogatták egymást, s a szereplők csak ritkán nyitottak ajtót, hogy átlépjenek egy másik díszlet-otthonba. Többnyire csak szenvedtek szép egyenletesen, a jó erősen bevilágított, árnyék nélküli helyiségekben. Méghozzá jó hosszan szenvedtek, mert a rendezők családias komótossággal irányítottak színészt és operatőrt. Magukra maradt feleségek, férjek, gyerekek, nagymamák és nagypápák mondták föl szépen a köznapi beszédhez „irodalmasított” monológjaikban bánataikat, hogy azután – lehetőleg a film befejezése előtt – mindenki megbánja tettét, s végre (ismét) együtt legyen a család.

 

 

A szomszédok is mesélhetnék

 

Kevés mű akadt az idei szemlén, amely képes volt felülemelkedni e sajátos családiasságon. A többség pletykálkodott, locsogott, fecsegett, mint a szomszédok egymás közt.

Voltak rendezők, akik a véletlent, az egyszerit hívták segítségül a nézők érdeklődésének felkeltése érdekében. Így a nyugatnémet ZDF társaság rendezője, Wolfgang Becker, aki Napról napra című filmjének főhőséül egy szerencsétlenül járt fiatalembert választott, olyant, aki tolókocsi segítségével kénytelen leélni életét. Becker művében a szerencsétlenség szerencsétlenség, a betegség betegség marad, minek következtében a mű inkább egy oktatófilmhez válik hasonlatossá – (hogyan segítsük beteg családtagunk visszailleszkedését a mindennapi életbe, a munkába) –, mintsem egy karakteres műalkotáshoz. A francia televízió (TF1) rendezője, Bernard Queysanne pedig egy autóbalesettel teremti meg műve alaphelyzetét: egy gazdag jegyző özvegye magához veszi elhunyt fia (számára addig ismeretlen) állapotos szerelmét. Megszületik az unoka, s hármasban élnek – boldogan. Ám hiába a rendező jó elbeszélő készsége, arról nem tudja nézőit meggyőzni, hogy az események során az özvegyben kialakult gyöngédség (ez egyébként a film címe is) nem a véletlen műve.

Megint más rendezők mintákat, példákat kerestek-követtek, hogy (szándékuk szerint) hatásosan tudják megfogalmazni mondandójukat. A spanyol produkció – Mint a szardíniák – az olasz neorealizmus sok szereplős, életközeli világát igyekezett megidézni egy madridi panzió mindennapi életének történeteiben. Nőkkel, különös figurákkal, különös sorsokkal ismerkedhetünk meg – s e színkép van hivatva bemutatni a nagybetűs élet tarka kavalkádját, örömeit, bánatait – s a címben jelzett, egymásnak szorított, dobozba zárt életeket. A filmben az egyes életsorsok megjelenítésének módja nem sok fantáziát árul el, jóllehet a rendező, Francisco Abad igyekezete érezhetően (talán túlságosan is érezhetően) arra irányult, hogy nézőit megrendítse. Ám a spanyol produkcióban szereplő színésznők – Veronica Forque, Emma Panella, Amelia de la Torra, Marísa Paredes, Imma de Santi, Paloma Pages – remekül játszottak; közülük került ki a legjobb színészi alakítás díjának nyertese is, Emma Panella, aki ugyan nem a legjobb volt, de semmiképpen sem kapta érdemtelenül az elismerést.

Megbízható színészi alakítás – Erwin Geschonnek – s egy amerikai minta (a movie road) halovány utánzása tette valamiképpen élővé az NDK televízió produkcióját, amelynek címe: a Meska unoka. A rendező, Klaus Gendries ereje ugyanis csak arra volt elég, hogy egy szomorkás-érzelgős történetet kanyarítson a gyermekszeretet szükségességéről. (A nagypapa, Meska bácsi, a nagymama halála után megpróbálja az addig náluk nevelt unokát annak anyjánál elhelyezni.) Jószerivel amolyan karácsonyi lektűrnek tekinthetjük Gendries művét, de olyan lektűrnek, amelyben a finom megfigyelések finomkodássá lesznek, amelyben a lélek rezdülései sztori-fordulatokká vastagodnak, s a könnyedség társadalmi mondanivalóvá keményedik. Paradox módon a Meska unoka épp e „modernizáció” miatt vált avíttá és idejétmúlttá.

 

 

Mi van – és mi nincs – az újságokban?

 

 A török újságok nemrégiben hírül adták, hogy a fővárosban lezuhant egy repülőgép. Részletesen beszámoltak a balesetről, de takarékoskodtak a szavakkal, amikor a baleset okairól kellett szólniuk. Arról azonban semmit sem írhattak, hogy a repülőgép egyik utasát, egy kisfiút, aki túlélte a szerencsétlenséget, édesanyja elbújtatott és halottnak „nyilvánított”, azért, hogy felvehesse a biztosítási pénzt, amelyre oly nagy szüksége volt a családnak. Erre a csalásra csak később derül fény, s az anya retteg attól, hogy megírják az újságok: a fia él. Okan Uysaler rendező ezeknek az eseményeknek szegődött a nyomába a Holnap az újságokban című fekete-fehér filmjében. Már az első képsoroknál kiviláglik, hogy a rendezőt a repülőgép katasztrófájánál jobban érdeklik a társadalmi s emberi katasztrófák, a szerencsétlenség tisztázatlan okainál az anyai elhatározás indítéka. A film szikár, híradó-stílusa olyan, mintha valamifajta filmújságot látnánk, ám ami szemünk előtt pereg, amit a szigorú vágásmód a tudtunkra ad, arról csak ritkán olvashatunk-láthatunk a celluloid- vagy a nyomtatott sajtóban. Okan Uysaler műve nem remekmű, egyszerűen „csak” emlékezetes alkotás. S példa arra, hogy a lapokból kiszorult publicisztikai hevület, társadalmi ellentmondásokból táplálkozó indulat miként formálható egyórás elkötelezett, megrendítő tévéfilmmé.

Ha a török film képsoraiban a szenvedély volt az, amely leginkább hatott a fesztivál közönségére, úgy a Magunk között című algériai produkció – hasonló színvonalon – bölcs iróniával aratott sikert. Az író-rendező Azzedine Meddour a grúz filmekre emlékeztető magas szakmai tudással s finom humorral meséli el furfangos hőseinek cselekedeteit: két család, amelyeknek szűkös a lakásuk, a tulajdonos távollétében – egymással is versengve – lebontják a köztük elhelyezkedő szomszéd lakás falait, és „kicsivel beljebb” újból felhúzzák. A film szinte teljes egészében egy helyszínen – egy lépcsőházi pihenőn – játszódik; a film tempója mégsem lassú, vagy épp vontatott. Azzedine Meddour ismét bebizonyította, hogy az azonos tér nem jelent feltétlenül béklyót a (tévé)rendező művészi szándékainak. Azt, hogy kevés dialógussal, fix-beállításokkal is lehet egy történetet úgy elmondani, hogy cselekmény és gondolat egyaránt „izgalmas” legyen. Meddour szatírája ugyanis többet mond el az algériai lakásokról és lakókról, mint jó néhány összefoglalás vagy statisztikai tárház az algériai lakáshelyzetről.

 

 

A családról másképp

 

Két film volt az idei Arany Prága fesztiválon, amelyek éppúgy a család problémái körül forgolódtak, mint a legtöbb bemutatott alkotás, ám valamiképpen mégis jobban a néző emlékezetébe vésődtek, mint amazok. Talán azon egyszerű oknál fogva, hogy alkotóik embernek tekintették a filmjeikben szereplő különböző családtagokat, emberek társulásának, együttélésének a családot; a családot, amelyben nem oldódnak meg automatikusan s egy csapásra az összetartozók emberi problémái. A szovjet Alekszandr Proskin Veszélyes kor és a szlovák Stanislav Párnický Csapda című filmjeinek hősei nem poros erkölcsi igazságok helyességét vannak hivatva bizonyítani, hanem saját sorsunk felől gondolkodtatnak meg. Egyik filmben sem a történet ragadja meg a nézőt, hanem a történetek szereplőinek küzdelme élethelyzetükkel – az egyikben egy megromlott házastársi kapcsolatról, a másikban egy magára maradt családról van szó –, az az „álló háború”, amelyet az értelmes cselekvésért folytatnak. S ez lendíti át figyelmünket a tempótlanabb vagy épp funkciótlan képsorokon, s teremti meg egyúttal a művek hangulati egységét. Ami igazán figyelemre méltó, az az, hogy e két film rendezőjének sikerült felkeltenie a gyanút: vajon nem akkor van/lesz harmónia a családon belül, ha a családon kívül (is) jól mennek a dolgok? S vajon nem dajkamese minden tévés családtörténet mindaddig, míg a szereplők ki nem lépnek az utcára? Proskin és Párnický – igaz, egy kis szerencsével, ám nem egészen érdemtelenül vitték haza idén Prágából a legjelentősebb díjakat.

A magyar versenyfilm rendezőjének, Hajdufy Miklósnak viszont nem volt szerencséje. Egy kicsit sem. Filmje, a Vádindítvány, amely mindenképp a prágai mezőny jobbik feléhez tartozott, történelmi vizsgálódásával egyedül állt a családi drámák özönében. De visszhang nélkül maradtak a költői, költészeti darabok is. Valószínűleg azért, mert még nem nyertek polgárjogot a televízióban (és a köztudatban!), s talán mert ezeket a műveket nem lehet háttér-televíziózás formájában fogyasztani. Valóban figyelni kell rájuk, mert valóban mondani akarnak valamit. Méghozzá tőmondatokban. Az idei prágai versenyben ilyen volt a brazil Walter Avacini filmje, amely João Cabral és Melo Neto egy középkori színdarabból merített allegorikus témája nyomán készült: Severino halála és élete; a kubai M. G. Perera munkája, Francisco és a halál, valamint az iráni televízió produkciójában készült portré García Lorcáról, A forradalom vörös költészete címmel. (Aki egy-egy percre levette a fülhallgatót, meghallhatta, hogy milyen csodálatos a perzsául mondott Lorca-versek zenéje!)

 

*

 

Apropó, zene. Hozzáértők (egységesnek látszó) véleménye szerint az idei Arany Prága fesztiválon a zenei kategóriába benevezett művek általános színvonala alacsonyabb volt az előző évek produkcióinak minőségénél. (A legjobb koncertműsorért járó díjat ki sem adta a zsűri.) Egyetértés látszott mutatkozni a nagydíj odaítélésében is: Viorel Sergovici román rendező A falu című filmje kapta, amely gazdag képi kultúrával, a híres zeneszerző, George Enescu gyermekkori emlékeinek felhasználásával szólt a zene és az ember kapcsolatáról.

A krónikás tetszését leginkább egy finn film nyerte meg, amelyet a Mainos kereskedelmi tévétársaság produkciójában Simo Helander készített: Ma este Jorma Uotinen. Uotinen mozgása, sajátos tánca karakteres, jóllehet ezer szállal kötődik a zenéhez, furcsán szólva azt lehetne mondani: zenét táncol. Egy alkalommal – a képernyőn láttam – Gene Kelly eltáncolt egy Carl Sandburg-verset. Nos, a finn táncos produkciója erőteljes, ugyanakkor van benne valami spirituális is. Feltehetően ő is el tudna táncolni egy Sandburg-költeményt, de – szellemi értelemben – talán többet is.

Volt még portré (Theo Adamról), opera-próba (Luisa Miller), balett Csehov novellája nyomán (Anjuta), A katona története cseh és angol földolgozásban s még számos zenés műsor, mindegyik fajtából több produkció. Ami számunkra ezekben érdekes lehet: A csodálatos mandarin, Milko Sparemblek koreográfiájával kanadai produkcióban és egy életrajzi film Bartók Béláról (rendező Máté Rabinovsky) a francia televízió (TF1) gondozásában, melynek címe: Csak tiszta forrásból.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/09 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6987