KritikaSuttogásRá csaj még nem volt ilyen hatássalTurcsányi Sándor
David Ondřiček prágai Trainspottingja.
Először is ott van a kutyahelyzet, tudniillik Csehországban. Nem az elmúlt hónapok gazdasági problémáira gondolok, hanem az ebtartás anomáliáira. Kezdjük azon, hogy ott minden háztartás nélkülözhetetlen kelléke a négylábú fenevad, különösen a kistestű házi szörnyetegeket kedvelik. A leggyakoribb fajta a jezevčík. Tipikusan hazai fejlesztés, leginkább a hippi korszakból ránk maradt, hosszú hajú tacskó leírás jellemző rá, nagyobb számú sárgás-barna és kisebb számú fekete-sárga kivitelben lelhető fel. Otthonosan belakják ezt a szép, de nem túl nagy országot. Feltétlenül említést érdemel még a vohiąek. Ez összefoglaló név, nagyon brutális fordításban akár korcsot is jelenthetne. Ezek közül is a kistermetűek élvezik a kutyatartók kitüntetettebb figyelmét. Ők annyiban térnek el a jezevčíkektől, hogy ha lehetséges egyáltalán, még bohémabb a külsejük.
David Ondřiček filmjében ezzel szemben egy hatalmas import fenevad látható, olyan dándog-féle, ezekhez már nem értek annyira, elég az hozzá, hogy derék egy jószág. Hiába, a lázadó ifjúság apáik kutyái helyett új ebeket követel. David Ondřiček, mint ezt neve is sejtetni engedi, a világhírű operatőr Mirosláv Ondřiček fia. Ez azontúl, hogy arról árulkodik, miszerint a filmes szakma feléjük is dinasztikus rendszer szerint szerveződik, még igen magasra helyezett lécet is jelent. Nem csoda, ha az ifjú (még milyen: a film készítésekor alig huszonhárom éves, dokumentumfilmes szakon éppen csak végzett) titán kutyafronton is szembeszáll a felmenőkkel.
Ráadásul a kutyahistória itt nem is ér véget. Mert négylábú barátainkat Bohémiában további módszerek szerint is csoportosíthatjuk. Megkülönböztetünk pojď sem és přines kutyát, miszerint gyere ide és hozd vissza kutyát. Lényeg, hogy az eb fő feladata mindig is az, hogy odatrappoljon a gazdájához. Előbbi csoportba értelemszerűen a kisebb, utóbbiban a nagyobb fajták tartoznak, lévén ők könnyebben boldogulnak az elhajított fadarabbal. Ondřiček e téren is látványosan szakít elődeivel. Dromedár Kozmi kutyájának ugyanis mást sem mondanak a film kétlábú hősei, a fiatalok, minthogy pod jsem, pod jsem, és nem kell vinnie semmit.
Látványos szakításról beszéltünk, nem véletlenül. A rendező jóvoltából ugyanis számos alkalommal elénk tárul az a látvány, ami egy ebnek adatik az életben csupán. Először is a kutyák, mint az angyalok, fekete-fehérben látnak, alulról mindent, jó nagy lábakat legfőképpen és valami homályt az emberfejek körül. Prága alatt az ég ekképp elég zavaros, egészen addig, míg egy elejtett LSD-bélyeg felzabálása után Kozmink számára is színes nem lesz a világ, rövid időre.
S ha már az anyag szóba került, nem mehetünk el a film cseh forgalmazójának szlogenje mellett. A ©eptej (Suttogás, egyébként helyesen Suttogj) a cseh Trainspotting. Hát persze. Mert ezeknek az a mániájuk, hogy el akarják adni a filmjeiket. Az ilyesmi felénk nincs szokásban, e tájon az esztétikus viselkedés járja, tartsuk magunkat távol az effajta kétes értékű címkézgetésektől, ha kell valakinek a mi filmünk, hát az maga magáért szeresse, jöjjön el, nézze meg, valahol a Bem moziban lehetőleg, és ha még aztán is kell neki, üsse kő, elintézheti a papírmunkát és egy trabantnyi várakozási idő után már viheti is.
Mindazonáltal a Suttogás nekem kevésbé a Trainspottingot, mint inkább Reich Péter Rám csaj még nem volt ilyen hatással című filmjét idézte. Már nem emlékszem, hogy Reich dokumentumfilmesként végzett-e, de Ondřiček le sem tagadhatná. Ugyanaz a szenvtelen és mégis határtalan vonzódás hőseikhez jellemzi mindkettejüket. Csak egészen fiatalok lehetnek annyira pimaszok, hogy dokumentarista hűségű filmeket készítsenek önmagukról. Miért, mitől olyan fene érdekesek ők, hogy érdemes lenne akváriumban figyelnünk hétköznapjaikat? Mert fiatalok. Persze azért. Mert lézengenek, sodródnak, azt sem tudják, fiúk-e vagy lányok. Mert a kábítószer olyan különös dolog? Igen, igen! Csupa igenlő, mégis feltételesen igenlő válasz. Elsősorban ugyanis a megfigyelés módjának, közeli voltának köszönhetően értékelődnek fel, kerülnek a helyükre, válnak izgalmassá dolgaik. És ezen a hallatlanul kényes területen nem bír az ifjú Ondřiček hibázni. Végig, a film első pillanatától fogva érződik, hogy nem csak a stúdiók közös légtere teszi, hogy egy levegőt szív hőseivel. Nem mondja, csak mutatja. És mert a mozi pont erre szolgál, még ha máshoz vagyunk is szokatva, hát számunkra, kik pedig egészen mások vagyunk, sem marad más levegő, csak az övék. Terem és vászon ezúttal nem csupán látszólag van egy fedél alatt, úgy hetven percig. Az anyag, amit Ondřiček a mozgókép-dealer itt ránk sóz, tűrhető minőség, hatása kitart a filmidőn túl is, egy darabig.
Ugyanekkor dokumentarista beszámolókat láttunk már számosat, szerethetőt, nem szerethetőt egyaránt. Feltétlenül az előbbiek közé tartozik Reich emlegetett mozija is. Ám szándékain és eszközein túl Ondřiček további plusszal is képes szolgálni.
A homoszexualitással így vagy úgy foglalkozó mozgókép-ipari termékekből manapság elég jelentős a felhozatal. Még a nagyléptékű művekben is (Jarman dolgai, a Querelle stb.) tetten érhető az izzadtságszagú igyekezet, jaj istenem, csak ki ne sodródjak véletlenül a politikai korrektség szűk szőnyegéről. A ©eptej rendezője úgy forgatta az anyagát, mintha ez a probléma nem is léteznék, a világon se lenne. Filmjében a homoszexualitás úgy szimbóluma az ifjúságnak, hogy a kutya (Kozmi) se gondolná, hogy ez valami kötelező dolog, netán gyakorlat. Decensen megmutatja a Masaryk pályaudvaron kurválkodó tinédzsereket, rohadt stricijeikkel, keményvalutával és lankadt vágyakkal közelítő kuncsaftjaikkal, egyéb közhelyesen életszerű kellékeikkel együtt, de egyáltalán nem érdekli, miért is, hogy is van ez így. Azért van az egész, hogy jöjjön egy rémes, rózsaszínbe öltöztetett trampli valahonnan a világvégi Kelet-Szlovákiából, és lenyúlja az addig masszív homokosnak hitt hőst. Mert a Suttogj világában még minden változik, egyik percről a másikra komoly fordulatot vehetnek az amúgy nagyon is kiszámíthatóan csordogáló események. Minden lehetséges.
Közben meg Ondřiček fenemód tudja, valójában mi is lehetséges, mit is szabad. Például a kábítószerhasználat mutogatása terén meddig lehet elmenni. Beszélő becenevű hőse, Speedy, nevével ellentétben a lágydrogok két lábon járó reklámhordozója. Én embert így és ennyit röhögni még nem láttam ilyen jól moziban. Bár az apró különbség nem elhanyagolható, ő a vásznon teszi, és nem a zsöllyében. Ott nekem jó.
Összefoglalva tehát, a jelentős hagyományú cseh filmkultúra ifjú tehetségei közül most egy nagytehetségű, dörzsölt kutyapecérrel ismerkedhettünk meg. És ha lehet vagy kell választani mondjuk ő és a frissen Oscar-díjat nyert Kolja alkotója, Jan Svěrák (apja neve: Zdeněk Svěrák) között, magam a röhögésre szavazok.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1351 átlag: 5.61 |
 |
|
