Kultmozi: BalesetNyári oktatásArdai Zoltán
A Baleset láttán a néző folyton balesetveszélyben érzi magát. Oxfordi angol Joseph Losey-tól.
Losey ama sok nyilatkozata közt, amelyet A szolgáról tett, az egyikben bevallotta, hogy maga sem tudja pontosan, miről szól ez a műve. Valójában persze inkább dicsekedett ekkor, hiszen ha egy ennyire szuggesztíven egybeöntött mű tematikailag talányos marad, az nem hiba, hanem éppen a legnagyobb kunszt, és ilyen tekintetben nem is A szolga mutatkozik a legjobb Losey/Pinter-darabnak, hanem a Baleset.
Negyven évvel ezelőtt készült angol színesfilm ez, a Nagyítással egyidős, és akad is néhány olyan stílusrokon jelenete, amelyből magából kitalálható volna az évjárat. Fojtott cselekményességű, ugyanakkor nagyszabású képsorok, egyszerre naturálisak és balsejtelműen dekoratívak, a következő helyszíneken: oxfordi campus-ablak, folyó átszelte őspark, tévészékházi csarnok Londonban.
Évek során át „alapmozinak” számított a Baleset, aztán – bár amúgy állta az időt – „rétegfilmmé” retirált, mígnem mára alig is hozzáférhető, feledtségben bujkáló ódon mozgóképi delikátum lett. Sorsát részben az is magyarázza, hogy míg említett cannes-i vetélytársa máig sem okoz alapfokú értelmezési zavarokat szinte senkinek, a Balesettel a néző folyton ilyenféle balesetveszélyben érzi magát. Ezt a hatást pedig, legalábbis ha csendes, magától értetődő életszerűséggel árad a vászonról, időközben elfelejtettük kedvelni. Sokan már el sem hiszik, hogy egykor élvezetet okozhatott ez: sodródni egy filmmel vagy regénnyel, amelynek menete úgy kerüli el a neki felkínálkozó cselekményi sztereotípiákat, illetve valamely szerzői vesszőparipa sarkantyúzását is, hogy tán sosem tudjuk meg, merre is haladunk, és micsoda csillámlik itt a homályban – de nagyon megyünk. Maga a Baleset ugyan nem egyszerűen kerüli a sztereotípiákat, éppenséggel játszik is velük. A kiindulásul szolgáló regénynél a film úgy rejtelmesebb, hogy egyszersmind dramatikusan konstruáltabb.
Hogy, hogy nem, minél szigorúbbak itt a tetten érhető szerkesztési műveletek, annál szédítőbb a mozzanatok viszonyaiban a természetinek érződő fénytöréses bomlás.
A nyitójelenet: langy kertvárosi estén baleset történik. Bizonyos oxfordi filozófiaoktató – amúgy családfő – két előkelő tanítványa príma autóval a férfi házához igyekezvén ütközik egy örökkön kérdésesnek megmaradó tereptárggyal. Az osztrák mágnáslány élve marad a felfordult kocsiban – a helyszínre érkező tanár húzza ki őt onnét –, a szőke angol fiú viszont már a baleset közben meghalt. A film túlvégén, de még nem a zárójelenetben látjuk az időrendi folytatást: a tanár vágybetöltő célzattal kihasználja felesége kórházi távollétét, csemetéi üdülését és a házba terelt lány állapotát. A két szakasz közt, a film javarészében a baleset előzményei térképeződnek föl minuciózusan, lassú, feszült tempóban, tantestületi teázás, tanóra-fragmentumok, séták, effélék során. Ha az előbb vázolt két eseményt tekintjük „a lényegnek”, úgy az előzmények a következőt látszanak tanúsítani: a ligeti autóbaleset egyenlő azzal, hogy a nyíltlelkű, vidám, egészséges agresszivitású angol ifjút megölte az oxfordi tankolostor fülledt levegője, a játszma-életű, szövevényes lelkű, korosodó tanuraknak meg a szűkszavú osztrák szépségnek az akart-akaratlan együttműködése. Csakhogy legalább ennyire jogos az ifjú Williamet mellékszereplőnek nézni, a két „lényeges” esemény közti analitikus „tölteléket” pedig – legalábbis a hosszú, atmoszferikus víkendparty huzamát – a Baleset velejének. Ez hordozza ugyanis a legizgatóbb filmbeli kérdéseket, amelyekre sem a haláleset eljövetele, sem a filozófiatanár Stephen (bárha posszibilis) lealacsonyodása nem válasz. Itt vagyunk a leginkább élvezhető zavarban, figyelvén, mi is zajlik itt, vajon a váratlan szituatív fordulatok milyen nagyobb fordulatok készülődéséről terelik el a figyelmet. Vajon lelepleződik-e a lány, mint a környék általános csábítója, vagy valamivel többet ér ennél, és épp Stephen csábítói programja áldozataként bizonyul majd akár főszereplőnek? Stephen, akinek magatartása csak érlelget ilyen erotikailag is, morálisan is eléggé érdekesnek sejlő programot – valójában veszít aztán a balesettel. Ekkor oltódnak ki azok a mégoly kétes fényű lehetőségei, amelyek eddig az egész filmet is úsztatták. Vagyis hiába zárul le a történet – jól kivehető borús összképet kínálva –, a véghatásban fennmarad az „eseménytelen” részek furcsa ragyogásának emléke is, mintha a leginkább várható fejlemények, a tipikusan rossz dolgok bekövetkezte csak elfedése volna valaminek – úgy a filmcsinálók, mint a sors részéről. Fojtott farkashajlamok az angol teadélutáni felszín alatt, elő-elővillódzva: filmen ez csak közhely, ám hogy e mögöttes erők is felszíniek lehetnek egy még rejtettebb humán telérhez képest, ezt ritkán láttatták úgy filmen, mint a Baleset tanár kollégákat játszó férfiszínészei, a Losey-féle hűvös, de nem fagyos beállítások kedvezményezettjei, Bogarde és Baker. A játék igazi öröme az ember oldalán van – bár az arany végül az ördögé lesz természetesen.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1030 átlag: 5.55 |
 |
|
