KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2014/április
JANCSÓ MIKLÓS
• Báron György: Képek a hagyatékból A formalista és a moralista Jancsó
• Pintér Judit: Éljen Garibaldi! Jancsó Olaszországa − az olaszok Jancsója
• Muhi Klára: Jancsó-domb Beszélgetés Kende Jánossal
• Szekfü András: Kötések és oldások Beszélgetés Jancsó Miklóssal (1968) – 2. rész
• Förgeteg Balázs: Kötések és oldások Beszélgetés Jancsó Miklóssal (1968) – 2. rész
MESTERKURZUS
• Forgách András: A háromnevű Philip Seymour Hoffman (1967-2014)
• Nánay Bence: Rendet, rendet, műrendet! Wes Anderson képkompozíciói
MŰKINCSEK NYOMÁBAN
• Kránicz Bence: Mona Lisa meséje Hollywoodi képhamisítók
• Géczi Zoltán: A Führer múzeuma Műkincsrablók, műkincsvadászok
MAGYAR MŰHELY
• Szalay Dorottya: Trenden innen és túl Magyar kísérleti filmes körkép
• Lichter Péter: Láthatatlan határsértések Kísérleti kerekasztal
• Schubert Gusztáv: Kontracinema.com A kísérleti film honlapja
FESZTIVÁL
• Horváth Eszter: A szabad akarat illúziója Frankofón Filmnapok
• Szatmári Zsófia: Üdvözlet a kisvárosból Beszélgetés Guillaume Brac-kal
BALKÁN EXPRESSZ
• Forgács Iván: A szélcsend hullámain A mai bolgár film
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: Digitális operaház Társművészetek a mozikban
TELEVÍZÓ
• Roboz Gábor: A lápvidék rémei A törvény nevében
FILM / REGÉNY
• Forgács Nóra Kinga: Az emlékezés kórháza Charlotte Roche//David Wnendt: Nedves tájak
KRITIKA
• Varró Attila: Művészi véna Műkincsrablók, műkincsvadászok
• Margitházi Beja: Vissza a természethez Viharsarok
MOZI
• Kolozsi László: Gyermekeink
• Barkóczi Janka: Az ártatlanság virágai
• Forgács Nóra Kinga: Mr. Morgan utolsó szerelme
• Margitházi Beja: A hang ereje
• Vajda Judit: Szerelem a felhők felett
• Alföldi Nóra: 9 hónap letöltendő
DVD
• Nagy V. Gergő: Buffalo Bill és az indiánok
• Pápai Zsolt: Nebraska
• Soós Tamás Dénes: Világvége
• Bocsor Péter: Moby Dick
• Géczi Zoltán: Oldboy (2013)
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Most és mindörökké

Hirsch Tibor

 

Fred Zinnemann azok közé a hollywoodi nagy öregek közé tartozik, akiknek éppen professzionizmusukat elismerve szokás helyet szorítani a filmművészet történetében. Ez egyenesen John Ford, Michael Curtiz, William Wyler és még néhány más kivételezett társaságát jelenti. A Most és mindörökké a rendező pályájának felívelő szakaszában született; egy évvel a klasszikus western, a Délidő sikere után. Ráadásul ennek az újabb sikernek már nyolc Oscar-díj is nyomatékot adott.

A film maradandó értéke a színészek, mindenekelőtt Montgomery Clift és Deborah Kerr játéka. A mester különösen az utóbbi színészvezetési bravúrjára volt büszke. A hideg, tartózkodó szépségű színésznőből elő tudta hívni a parázsló szenvedélyek asszonyát. Zinnemann, aki röviddel azelőtt Brandót fedezte fel a film számára (The men), most Frank Sinatrának ad drámai szerepben bizonyítási lehetőséget.

Ami a nagyszabású produkcióban megkopott, amit a mai néző túlhaladottnak érez, az a film dramaturgiája.

A két évtizeddel későbbi happy-end-gyűlölő korszakban az amerikai katonákról szóló amerikai filmek igencsak másképp töltötték ki annak a mítosznak a kereteit, melyet talán éppen a Most és mindörökké jelölt ki számukra. A rekvizitumok nem sokat változtak: csúcsfegyverek, dollárözön, a támaszpont, mint valami kis Amerika, és kívül az idegen világ, mely egyetlen óriási bordélyházra emlékeztet. A lelki kelléktár is ugyanaz: „civil” hisztéria és vadnyugati bajtársiasság, ugyanabból az infantilizmusból eredeztethető ostoba kegyetlenség és kisfiús naivitás. Mindezt erőszakkal gyúrja egybe a hadsereg otromba apparátusa.

Az új és még újabb filmek mindezt tüntető naturalizmussal tálalják: a MASH, az Apokalipszis most, a Meztelenek és bolondok, a 22-es csapdája vagy épp a Most és mindörökké újabb-keletű tévéváltozata – jó és rossz opuszok – harsányabbnál harsányabb színekkel hangsúlyozzák az amerikai katona-imázs valamelyik dominánsnak érzett vonását: ha tegnap a finomkodás volt a manipuláció eszköze, ma a gorombaság, a vadság tereli el figyelmünket a rázós kérdésekről. Fred Zinnemann alkotása különösen alkalmas arra, hogy a néző kedvére tanulmányozhassa a nagy amerikai cenzúra-robbanást megelőző tipikus hollywoodi elhallgatásokat.

Robert Lee Prewitt, a volt profi boxoló örömkatonaként vonul be új zászlóaljához, egy hawai-szigeti laktanyába. Parancsnoka bajnokságot akar vele nyerni, ő viszont nem hajlandó többé boxolni. Elöljárói mindent megtesznek, hogy megtörjék, de hiába. A finom csúsztatás először itt érhető tetten. Jelentéktelen aránymódosításról van szó. A regényben Prewittot sokan kínozzák, és néhányan sajnálják, a filmben néhányan kínozzák, és mindenki sajnálja. Később, a katonai börtön kegyetlenségéről is csak szóban értesülünk, nem úgy, mint a negyedszázaddal későbbi tévésorozatban. Az 1953-as film dialógusai kiabáló erőltetettséggel hangsúlyozzák újra és újra, hogy minden hadseregbeli visszaélésegyedi eset. Az áldozatok bármikor segíthetnének magukon, csakis csökönyösségből, büszkeségből nem tesznek feljelentést. Pedig a felsőbb parancsnokság alig várja, hogy megbüntesse a gonoszokat, megjutalmazza az arra érdemeseket. Erre a film látványos példát szolgáltat, röviddel a befejezés előtt – előkészítendő és ellensúlyozandó a katona tragédiáját.

Zinnemann filmjében a szerelmi szál is különösen alakul: James Jones könyvének kuplerája itt leginkább egy leánykollégium klubjára emlékeztet, amelyik rendszeresen szervez jókedvű ismerkedési esteket a városi helyőrség tagjai számára. Ez az általános prüdéria nyilvánvalóan lehetetlenné teszi, hogy Prewitt prostituált-szerelmének kettős lelkülete, az egymástól elválaszthatatlan érzékenység és a kegyetlen gyakorlatiasság igazán megmutatkozzék.

A történet lényegét persze lehetetlen kozmetikázni. Prewitt-tal egy tábori csendőr golyója végez, és Pearl Habourt megtámadják a japánok. Zinnemann filmje jól érzékelteti, milyen hirtelen zsugorodik jelentéktelenné a boxbajnokság ügye, a békeidő megannyi apróságával együtt. Prewitt bajtársai harcolnak: bátrak és kapkodnak is, hiszen meglepték őket. Ismét a leheletnyi csúsztatás: a filmben inkább bátrak, a regényben inkább kapkodnak. Jones könyvében saját gépeiket lövik, Zinneman-nál ilyesmiről szó sem lehet. Az Apokalipszis... Coppolája bezzeg nem hagyta volna ki az össze-vissza lövöldöző légvédelem epizódját!

Gondoljunk erre, és örvendezzünk a tabuk mulandóságán.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/10 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5186