KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2014/január
JODOROWSKY
• Jankovics Márton: A világfi hazatérése Jodorowsky, a mágus
• Sepsi László: A próféta kudarca Frank Pavich: Jodorowsky’s Dune
JAPÁN SZELLEM
• Varró Attila: Harcosok és hittérítők 47 rónin
• Csiger Ádám: Ház az erdő mélyén Hausu
FREARS
• Takács Ferenc: Itt és most Stephen Frears
• Vajda Judit: Nihil nimis Philomena – Határtalan szeretet
MISS HOLLYWOOD
• Kovács Kata: Neurózis és happy end Nicole Holofcener
• Baski Sándor: Hölgyválasz A korhatáros komédiák evolúciója
MAGYAR MŰHELY
• Pólik József: Nehéz ébredés A szocializmus reform-filmjei – 2. rész
• Kővári Orsolya: „Az oroszlán: asszimilált bárány” Filmszínpad: Rába Roland
QUEER FILMEK
• Kis Katalin: A bús heteroszexuális férfi panaszai Melegek a magyar filmben
• Harmat György: Ugyanaz a szerelem Budapest Pride LMBTQ Fesztivál
• Huber Zoltán: Másképpen más Coming Out
TEST ÉS LÉLEK
• Kovács Petra: Titkok a vásznon London: Európai Pszichoanalitikus Filmfesztivál
• Pintér Judit Nóra: A szenvedés képei Betegség a filmvásznon
BALKÁN EXPRESSZ
• Forgács Iván: Béketeremtő filmes háború Bosnyák filmek
CAPA 100+
• Bácsvári Kornélia: A mexikói bőrönd Capa 100+
• Kolozsi László: Capa filmje Robert Capa/A Játékos
KÖNYV
• Kelecsényi László: A vér nem válik vízzé Inkey Alice: No de Alizka!
FILM / REGÉNY
• Bocsor Péter: Fehéren feketén Solomon Northup: Twelve Years a Slave
• Roboz Gábor: Halványuló kézjegy Steve McQueen: 12 év rabszolgaság
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: A ló másik oldala Overdose – Vágta egy álomért
• Bilsiczky Balázs: Határtalanul Háromkirályok
• Andorka György: A halhatatlanság halála A futurológiai kongresszus
MOZI
• Baski Sándor: Ezerízű szerelem
• Forgács Nóra Kinga: Csinibabák
• Alföldi Nóra: Joséphine
• Csiger Ádám: Csókok és gólok
• Kránicz Bence: Harcban élve
• Huber Zoltán: Behálózva
• Roboz Gábor: Kísértés
• Tüske Zsuzsanna: Dom Hemingway
• Parádi Orsolya: Belle és Sébastien
• Varró Attila: Csillaghercegnő
• Sepsi László: A hobbit: Smaug pusztasága
• Vajda Judit: Vágyak szerelmesei
DVD
• Pápai Zsolt: 80 huszár
• Soós Tamás Dénes: Amerikai vérbosszú
• Soós Tamás Dénes: Klein úr
• Tosoki Gyula: A bűn árnyékában
• Benke Attila: Vörös nap
• Varga Zoltán: Szellemes karácsony
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Truffaut-levelek

Bikácsy Gergely

 

Egy kamaszfiú rendszeresen levelezik legjobb barátjával. Ez a kamaszfiú javítóintézetben van, barátja időnként munkanélküli, majd katonaidejét tölti. Múlnak az évek. Mindketten munkanélküliek, és hol könyvet ajánlanak egymásnak, hol orvul eladják egymás összes könyveit.

Truffaut, a bukott, a kicsapott diák, a fiatalkori bűnöző másról se tud írni, csak könyvekről. Mindent olvas, mindent tud. Balzacot olvassa, mint később Antoine a Négyszáz csapásban. A romantikus könyveknél csak a film érdekli jobban. A fiatalkorúak börtönébe is azért csukják, mert nem tudja visszafizetni a filmklub-alapításra felvett kölcsönt. Cocteau-t várja, rövidnadrágos kamasz, fellengzős tervekkel. „Lógok a szeren” – jut eszünkbe Karinthy összes szépreményű bukott diákja.

De a tizenhárom-, majd a tizenhét éves Truffaut monomániásan és rendkívüli buzgalommal fordul a filmhez. A buta francia reklámszlogen – „Ha az életet szereted, járj moziba!” – nála frissen, hamvasan igaz. Képzettársításai, mindennapi hasonlatai is a filmből vétetnek. Beszámol egy házibuliról, s az ottlevőket, persze főképp önmagát, Renoir A játékszabály című remekművének figuráihoz hasonlítja. Rossz a szó: eggyé válik benne a mozgókép története az élet átélt banalitásával. Öngyilkos akar lenni: nem tudni, valódi szerelmi bánatában vagy mert Renoir hőse is meghal a mozi végén.

Az olvasó, aki húszévesen láthatta a Húszévesek szerelmének Truffaut-epizódját, nosztalgikus könnyel vagy mosollyal fogja felismerni ennek az epizódnak levélben leírt „eredetijét”: a film szállodai szobája olyan, mint ahogy itt, évekkel a film előtt leírta.

Lopott csókok: Truffaut utolsó „kamasz-filmje”. Most itt az élmény, melyből született. Truffaut azért menekült a hadseregbe, hogy felejtse szerelmi bánatát. A filmbeli Antoine is. Leszerelik, mert valaki közbenjár az érdekében és mert „idegileg kiegyensúlyozatlan”. Antoine-t is leszerelik. Utolsó zárkájának ablakából a Cinémathèque kapujára látni. Truffaut aztán élete végéig effajta ablakból nézi a világot, s innen csinálja összes filmjét, a jókat és a halványakat. Rémüldözzünk, vagy nevessünk a véletlenen: ha nincs Bazin segítő keze, ha a Cahiers-cimbora Scherer (alias Eric Rohmer) nem ír a hadseregnek „igazolást”, Truffaut-t valóban elviszik Vietnamba, és meghal Dien Bien Phunál? Mindez olyan, mint egy szörnyűségekkel teli, de józan eleganciával, a csiszolt felszínnel mélységet sejtető, félig mókás, félig rettenetes Truffaut-film. Hasonlítsuk össze a két iker-filmet, a Lopott csókokat és Godard Masculin-fémininjét, s megismerhetjük a francia polgár, a francia értelmiségi Janus-arcát. Az egyik, Truffaut, büszke a polgárságára, a másik, Godard, viszolyog tőle, kibújna bőréből, gyűlöli polgár-önmagát.

Ezzel már változik is a kép. Itt közölt levél-válogatásunk második részének kétségkívül Truffaut Godard-hoz írt emberi és művészi „szakítólevele” volna a csúcspontja, csakhogy e levél java részét már közöltük az 1988/8. számunkban. Látszólag groteszkül szembeszökő a változás: a harmincéves Truffaut filmvállalat-igazgató és díjnyertes filmrendező levelei barátian hűvösek, olykor hűvösen elutasítóak. (Igaz, nem régi barátaival ilyen, de ilyen a „szakmával”, a külvilággal). Pedig semmit sem „árult el” – mint azt hamisan a szemére hányták. Alkotói erkölcsének alapja, hogy akárki kéri is olyan film rendezésére, melyből nyilván „világsiker” születne, de amelyhez nincs belső köze, habozás nélkül elutasítja. Ez a harmincéves rendező egy év alatt Az eltűnt idő nyomában, a Tatárpuszta és Kafka Kastélyának filmrevitelét utasítja el. „Irodalmi rendező”, de neki tetsző ismeretlen regényeket szeret „felfedezni”. A Jules és Jim meg a Két angol lány és a kontinens a két legkedvesebb regénye.

Olyan, mintha fiatalkorát Victor Hugo, felnőttkorát Balzac írta volna meg, mintha maga is Balzac-hősként fejezte volna be életét: halálakor már ő volt „a francia film gazdája”. Pedig nem változott. Hűvös is tudott lenni, meg elutasító: a műveletlenséget nagyon utálta (joggal, mert ő középiskola meg egyetem nélkül szerzett emberi műveltséget). De a Champs-Élysées elegáns mellékutcájában levő irodájában mindennap ott ült este tízig, és kelet-európai ismeretleneknek levetítette bármelyik filmjét, sőt valóban kíváncsi volt a vendég véleményére. Ezt a figurát nem Balzac, hanem ő maga, François Truffaut teremtette meg. Leghétköznapibb magánleveléből is közelebb kerülünk filmjeihez.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/07 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5426