Kritika

Állítsátok meg Terézanyut!

No man est omen

Hungler Tímea

Rácz Zsuzsa sikeres szingli-regényének moziváltozata inkább a romantikusabb felfogású Bridget Jonest követi, semmint a Szex és New York felvilágosultabb nőeszményét.

Az értelem és érzelem szorításában sínylődő szingli-hősnő Terézanyu személyében érkezett meg honunkba – megállítani azóta sem lehet, a könyvből most elkészült a filmváltozatból, megtudhatjuk, miért nem.

Ha az ember lánya elmúlt már harminc, megszerzett egy-két diplomát, ráadásul a munkájában sem tartozik a sereghajtók közé, egyre gyakrabban tapasztalhatja, hogyan működik környezetében a pavlovi reflex. Elég csak összefutni egy rokonnal vagy egy rég nem látott kedves ismerőssel, hogy kiderüljön, lényünk az emberekből csak és kizárólag egy kérdést képes felszínre hozni: mikor mész már férjhez?

A problémakörre egész iparág épült: lektűr-irodalom, füzetes regények, romantikus komédiák, szappanoperák (a házasságközvetítőkről és az esküvőszervezőkről már nem is beszélve), melyek mindegyike gyermekkorunktól kezdve azt sulykolja belénk, hogy nincsen nekünk vágyunk semmi, kizárólag férjhez menni.

Hasztalan nőtte ki magát időközben a nő csúcsmenedzserré, hegymászóvá, vadakat terelő juhásszá – ha jegyet váltunk az éppen aktuális romantikus komédiára, még mindig azzal szembesülünk a vásznon, hogy a szakmájában sikeres, intelligens, életrevaló, vonzó hölgy, ha hazaér az üres lakásba (plusz aranyhal) kártyavárként omlik össze, mert nincs mellette a férfi, aki tárt karokkal, üres gyomorral és csillapíthatatlan kéjvággyal várja.

És ebben, bármily meglepő, a Szex és New York sorozatig semmiféle változás nem történt. Hiába jelent meg a romantikus vígjátékok, tévésorozatok új variánsaként, a társadalmi réteg kialakulásával szinte egy időben a „szingli-film”, az olyan híressé lett karakterek, mint az ügyvédnő, Ally McBeal (Calista Flockhart) vagy a szerkesztő, Bridget Jones (Reneé Zellweger) még mindig nem akarnak semmi mást, mint férjhez menni.

Az HBO sorozata, a Szex és New York azonban a négy manhattani barátnővel (Carrie – Sarah Jessica Parker, Miranda – Cynthia Nixon, Samantha – Kim Cattrall, Charlotte – Kristin Davis) a főszerepben paradigmát váltott: ezek a csajok már nem azok a csajok.

És, hogy miben mások?

Legfőképpen abban, hogy bebizonyították, a régi közhely, mely szerint a férfiak a Marsról jöttek, a nők pedig a Vénuszról, nem biztos, hogy állja a helyét. A sorozat legtöbb bírálója szerint a négy barátnő tulajdonképpen férfi, méghozzá négy homoszexuális férfi, lévén a szériát a gay-kultúra két reprezentáns koponyája, Darren Star és Michael Patrick King jegyzi. Ez a magyarázat azonban leegyszerűsítené a dolgokat. A lányok a legtöbb férfi néző számára azért tűnnek olyan „félelmetesnek”, „közönségesnek”, „valószerűtlennek”, „gusztustalannak” (hogy csak pár jelzőt idézzek a környezetemből), mert nem a megszokott nemi sztereotípiák alapján működnek. Csak néhány példát kiragadva: nem hiszik, hogy a házasság vagy a gyermekáldás megváltás volna a számukra; képesek különválasztani egy esetleges testi vonzalmat a szerelemtől; a munkájuk, a barátaik legalább olyan fontos részét képezik az életüknek, mint a szerelem; és bizony van, hogy csak „szórakozni” akarnak.

Épp, mint a férfiak – mondhatnánk.

A harmincas New York-i hölgyek a feminista elméletírók egyik alaptételét reprezentálják, mely szerint, ha nőként érvényesülni akarsz egy patriarchális alapokon működő világban, meg kell tanulnod férfiként gondolkodni, érezni és élni. A négy barátnő sikeresen sajátította el a győztes magatartást, ha tetszik, azonosult az agresszorral – élettapasztalataik folytán szakítottak azzal a szerepkörrel, szerepszemélyiséggel, amit/akit a férfiak a nőtől elvárnak (empatikus, monogám, félénk, passzív stb.), és elkezdtek úgy élni, ahogyan nekik tetszik.

A Szex és New Yorkig a romantikus komédiák, ha nem is tudatos célzattal, de a férfi vágyai szerint jelölték ki a nők helyét a szerelemben, a társkapcsolatokban. Ahhoz, hogy egy nő a férfi integritására nézve veszélytelen maradjon, egyet akarhatott csak: a férfit. Ambivalencia, de igaznak tűnik – a férfi, ha a nő „csak” a kapcsolatról és a házasságról ábrándozik, fölérendelt pozíciót tölthet be a szerelmi viszonyban, hisz’ amíg a nő életében csak a férfi létezik, a férfi számára mentsvárként ott a munka, a barátok, a szórakozás, ahová bármikor visszavonulhat.

Ally McBeal, Bridget Jones hiába sikeresek a karrierjükben, leginkább boldogtalanok, mert boldogságuk egyetlen zálogának a társkapcsolatot tekintik; fel sem merül bennük, hogy a magányos, férfimentes időszakaikat tartalmasan is megélhetnék, amit környezetük, mely folyamatosan azt sulykolja beléjük, hogy milyen értelmetlen az életük egyedül, még meg is erősít.

A New York-i lányok a sorozatban kiléptek az élet játszóterére, részt kértek, és tehetségük folytán kaptak a sikerből, a pénzből és a hatalomból, aminek az lett a következménye, hogy rájöttek, nem mindenáron van szükségük egy kapcsolatra ahhoz, hogy önmagukat definiálhassák, sőt mi több, vannak olyan időszakai is az életüknek, amikor jobb, ha egyedül vannak; no man, no cry.

Az egyedüllét nem az éretlenség, esetleg valamiféle pszichoszexuális működésbeli zavar jele az életükben, hanem adott esetben az önbecsülésé – ha a New York-i szinglik látják, hogy nem működik a viszony, anyáinkkal ellentétben, kilépnek belőle, hisz’ az életcéljuk többé már nem a kapcsolat maga, hanem egy jó kapcsolat, melyben kibontakozhat, fejlődhet a személyiségük.

Nagyjából itt tartottunk szingli-fronton, amikor pár éves késéssel kis hazánk is igazodott a trendhez, és Helen Fielding írónő után szabadon napvilágot látott a hazai könyvpiacon Rácz Zsuzsa Állítsátok meg Terézanyut! című kötete (2002.). A mű új időknek új dalait zengte – az egyes szám első személyű narrátor, Kéki Kata életében legalább akkora súllyal esett latba a munka, mint a pasi-kérdés; számomra beazonosíthatatlan foglalkozásának (humán menedzser? személyzeti tanácsadó?) fordulatairól, kihívásairól hasonló részletességgel tájékozódhattunk a könyvet olvasva, mint aktuális flörtjeiről; ráadásul a befejezés sem a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” fordulatot tartogatta az olvasó számára, hanem a fejlődésregényekhez igazodva, az elbeszélő önvizsgálatát, aki az érzelmi viharokat, tündökléseket és bukásokat átvészelve bölcsebben, tapasztaltabban zárta le életének egy periódusát.

A bestsellerből született film szorosabban kötődik azonban a korszakváltás előtti szingli-filmekhez, a hagyományos értelemben vett romantikus komédiákhoz – hősnőnk inkább a szőke (a filmben barna) hercegekben véli megtalálni a boldogságot, mint az önmegvalósításban, nehéz eldönteni, hogy azért hívja-e fel az előmenetelét segíthető Tamást (László Zsolt), mert munkát akar tőle, vagy azért, mert a férfi keltette fel az érdeklődését.

Bár a mozgóképes változat, néhány, a kötetben kitüntetett szerephez jutott motívummal is számol (Kata munkanélküliségét, halott nagymamáját is felemlegeti) ezek jelentősége a könyvhöz képest elenyészik, egyedül a drogos öcsnek (Nagy Zsolt) jut fontos szerep.

A történet szerint Kéki Kata élete nem szingliként indul – amikor megismerjük épp’ megbízható, ám kissé unalmas partnerét (Marci – Elek Ferenc) készül megcsalni kollégájával (Hujber Ferenc), de csak az intenzív flörtölésig jutnak. A francia bohózatokra emlékeztető kezdet (majdnem felszarvazott férj, kikapós szerelmesek, félreértés, lebukás etc.) a szakítást követően fordul át szingli-moziba: Kata párt keres és ebben harmincas barátnői, a női kupaktanács (Ónodi Eszter, Schell Judit, Major Melinda) is támogatják.

Hámori választása a főszerepre nem igazán szerencsés – az egyébként kiváló színészi képességekkel megáldott színésznő túl törékeny, túl éteri, túl szép, és ami a legfőbb gond, túl fiatal Kéki Katának. A film központi kérdése, a magány, a társkeresés, a „ketyegő biológiai óra” nem az ő, hanem barátnői számára lehetne égető gond – a három grácia bármelyikének jobban elhinném, hogy kínos beszélgetéseket folytat az anyjával a krumplihámozás fölött a házasságról és a gyerekvállalásról, mint a huszonéves Hámorinak.

A hősnőnk körül keringő három potenciális férfi (Nagy Ervin, László Zsolt, Csányi Sándor) szerepeltetése erősíteni látszik azt, hogy a rendező filmjében főként a Bridget Jones, Ally McBeal-féle vonulatot követi (az utóbbi szériához hasonlóan, a Terézanyuban is gyakran öltenek testet a főszereplő képzelgései). A Daniel Cleaver–Mark Darcy (Hugh Grant, Colin Firth) kettősre emlékeztet, hogy a könyvben meg sem jelenő, megbízható, jellemes Péter (Nagy Ervin) ellenpontjai is felbukkannak a filmben, a forróvérű orvostanhallgató (Csányi Sándor), aki csak egy éjszakát akar hősnőnktől, valamint az igazi hungarikum, Tamás (László Zsolt), aki olyannyira el van foglalva a karrierjével, hogy az érzelmekre már nemigen marad ideje.

A Szex és New York hatása azonban a filmen is nyomot hagyott – a szakítása után magát az éjszakába vető Kéki Kata, akár Carrie Bradshaw egy New York-i bárban, meglehetős pontossággal észleli a környezetében felbukkanó férfiak hiányosságait. Pár perc alatt, igen hatékonyan méri fel, hogy melyik pasival mi a gondja, adott hím miért is nem lehet álmai hercege; és a film befejezése sem a klasszikus hollywoodi dramaturgia szabályai szerint alakul: nem a beteljesülést, csak annak lehetőségét kínálja a mozi.

Bergendy első filmje vállaltan zsánerfilm, a világ filmtermésében már hosszú évek óta jelen lévő szingli komédia honi variánsa, szórakoztatásra szánt darab. Mint ilyen sikerrel teljesíti azt, amit célként maga elé tűzött, a könyvsiker dramatizálását – a zsáneren edződött női nézőket elszórakoztathatja, a férfiakat pedig valószínűleg kissé felidegesítheti, hogy hősnőnk közel sem olyan ártatlan Csipkerózsika, mint amit a hagyományos nemi szerepek alapján elvárhatnánk tőle.

Ha helyenként meg is döccen a mozi (az indiai zenék funkciójával kapcsolatban még mindig nem sikerült megvilágosodnom), és nagy valószínűséggel a Golden Globe-jelölésétől is eltekinthetünk, tisztességesen kivitelezett, kedves, felejthető kis hibrid, mely, ha akarom, tradicionális értelemben vett romantikus komédia, ha akarom, feminista kiáltvány az ezredforduló új nőtípusáról.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2005/01 48-49. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4785

Cikk értékelése:

szavazat: 2595 átlag: 5.36