KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2014/január
JODOROWSKY
• Jankovics Márton: A világfi hazatérése Jodorowsky, a mágus
• Sepsi László: A próféta kudarca Frank Pavich: Jodorowsky’s Dune
JAPÁN SZELLEM
• Varró Attila: Harcosok és hittérítők 47 rónin
• Csiger Ádám: Ház az erdő mélyén Hausu
FREARS
• Takács Ferenc: Itt és most Stephen Frears
• Vajda Judit: Nihil nimis Philomena – Határtalan szeretet
MISS HOLLYWOOD
• Kovács Kata: Neurózis és happy end Nicole Holofcener
• Baski Sándor: Hölgyválasz A korhatáros komédiák evolúciója
MAGYAR MŰHELY
• Pólik József: Nehéz ébredés A szocializmus reform-filmjei – 2. rész
• Kővári Orsolya: „Az oroszlán: asszimilált bárány” Filmszínpad: Rába Roland
QUEER FILMEK
• Kis Katalin: A bús heteroszexuális férfi panaszai Melegek a magyar filmben
• Harmat György: Ugyanaz a szerelem Budapest Pride LMBTQ Fesztivál
• Huber Zoltán: Másképpen más Coming Out
TEST ÉS LÉLEK
• Kovács Petra: Titkok a vásznon London: Európai Pszichoanalitikus Filmfesztivál
• Pintér Judit Nóra: A szenvedés képei Betegség a filmvásznon
BALKÁN EXPRESSZ
• Forgács Iván: Béketeremtő filmes háború Bosnyák filmek
CAPA 100+
• Bácsvári Kornélia: A mexikói bőrönd Capa 100+
• Kolozsi László: Capa filmje Robert Capa/A Játékos
KÖNYV
• Kelecsényi László: A vér nem válik vízzé Inkey Alice: No de Alizka!
FILM / REGÉNY
• Bocsor Péter: Fehéren feketén Solomon Northup: Twelve Years a Slave
• Roboz Gábor: Halványuló kézjegy Steve McQueen: 12 év rabszolgaság
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: A ló másik oldala Overdose – Vágta egy álomért
• Bilsiczky Balázs: Határtalanul Háromkirályok
• Andorka György: A halhatatlanság halála A futurológiai kongresszus
MOZI
• Baski Sándor: Ezerízű szerelem
• Forgács Nóra Kinga: Csinibabák
• Alföldi Nóra: Joséphine
• Csiger Ádám: Csókok és gólok
• Kránicz Bence: Harcban élve
• Huber Zoltán: Behálózva
• Roboz Gábor: Kísértés
• Tüske Zsuzsanna: Dom Hemingway
• Parádi Orsolya: Belle és Sébastien
• Varró Attila: Csillaghercegnő
• Sepsi László: A hobbit: Smaug pusztasága
• Vajda Judit: Vágyak szerelmesei
DVD
• Pápai Zsolt: 80 huszár
• Soós Tamás Dénes: Amerikai vérbosszú
• Soós Tamás Dénes: Klein úr
• Tosoki Gyula: A bűn árnyékában
• Benke Attila: Vörös nap
• Varga Zoltán: Szellemes karácsony
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Mikrokozmosz

Rovaristen

Bóna László

A César-díjas Mikrokozmosz nem szokványos természetfilm, inkább rovar-eposz, hősökkel, istenekkel.

 

 

„Az ajtó kinyílott. Kijött rajta az Isten. Egy pók volt... Jött felém és láttam az arcát...”

Ingmar Bergman: Tükör által homályosan

 

Mint ahogy kipattan atyja fejéből egy görög istennő, úgy lép a napvilágra a szemünk előtt egy ismeretlen hártyásszárnyú rovar. Nem is születik, egyszerre csak van, teljes fegyverzetben, kifejlett, kész egyedként, végső, teljes és tökéletes formájában, noha előbb még semmi sem volt belőle.

A Mikrokozmosz című francia filmben egy és negyed órán át, minden szöveg, narráció, ismeretterjesztő tudásanyag nélkül, mint egy szimfóniát, vagy mint egy ősi mítoszokat rejtő képeskönyvet élvezhetjük apró, fűközeli lények világát, rovarok, férgek, csigák, lepkék életét. Nem természetfilm ez, nem dokumentum, nem ismeretterjesztő oktatófilm, hanem a valóság valószerűtlen látása, egy nem létező perspektívából való szemlélése, mely így egy valótlan valóságot teremt, ismert lényeket tesz idegenné, saját világunkat a képzelet alkotásává változtatja, vagyis ez a film, ahogy maga nevezi magát, „természeti fikció”.

A csúcstechnológia teljes arzenáljának bevetésével, a legmodernebb kompjutertechnika, a robottechnika és a legújabb optikai eljárások variálásával egy év előkészület, három év forgatás és hat hónapig tartó vágás kemény munkájával készült el ez a film, sosemvolt látványt teremtve, mintha az ember rovarnagyságban láthatná az őt körülvevő bogártársait, és saját mikro-léptékének megfelelő hatalmas nagyításban a fűszálakat és harmatcseppeket. A technika tökélye ez esetben önmagát meghaladó igazságot áraszt, vagyis nem a világ tudományos megismerésének himnuszát zengi, hanem a világ azon ősi, rejtett igazságait tárja fel, melyeket nem a megismerő, hanem a kapcsolatteremtő elme hoz létre. Egyfajta mágikus, archaikus gondolkodás bogárábráit látjuk, emblematikus, archetipikus lényegük szerint. Vagyis a „bogarászás” eredeti értelemben nem gyűjtés, megismerés, analizálás, hanem elmerülés, elmélyedés, meditáció, költészet. A vágások archaikus analógiák képeit teremtik: a tavaszi bogárrajzás rezgő-nyüzsgő vibrálására a csillagok reszkető fénypontjait vágják; a látóhatáron felbukkanó diadalmas, hősi, aranyló napkorongra egy víztükörből lassan-lassan felmerülő, sárgás fényben tündöklő, hatalmasra nagyított arcot, amely démoni maszknak látszik, egy habokból kikelő harcias isten álarcának, vagy egy földönkívüli lény ijesztő űrsisakjának, pedig csak egy születő óriási szúnyog az.

A rovarok e filmben mind istenek, világuk egy történeti hitünk előtti istenvilág karneválja. Amolyan emberi formájú istenek. Hiszen groteszk, esetlen módon igyekeznek emberként is viselkedni. Megverik a betolakodó idegent, összeszólalkoznak egymással, fölöslegesen rohangásznak, cipekednek, gyűjtögetnek. Az öreg skarabeusz pedig régi ismerősként görgeti szakadatlan a nálánál nagyobbra dagadó galacsinját, melyet hasztalan próbál kiszabadítani, mikor az ráfúródik egy tövisre. Minidrámák, apró mitologikus történetek, állatmese-hősök jelenetei váltják egymást, zenei betétek, százlábúk körtánca, szólók, duettek, áriák, áradó operamuzsikára ölelkező csigák nyálkás násza. Néha mintha csak bábuk lennének fűparaván előtt mozgatva. Szarvasbogár-bábuk, féreg-bábuk emberi történeteket játszanak. De amennyire „emberek”, annyiban mégis lényegüket hordozzák, egy ősi és eredeti rovarprincípiumot, mely az isteni lényeg egy vonásának foglalata. Egyszerre istenek, és esendő, gyámoltalan „emberi” teremtményei ők a létezésnek, akiket az ember fölülről, mint egy Isten, szemlélhet, amint tévelyegnek saját életterükben. Azt hiszik, akárcsak mi magunk, az a teljes világ. A bogár az emberi lét metaforája, de egyben az isteni lényeg szimbóluma is. A rovaristen az Isteniben rejlő ismeretlenség, idegenség, fenyegető tökéletesség képe, megtestesítője az eme fenség felé áradó metafizikai borzongásnak.

A film nem a rovarok és egyéb apró, bogárméretű lények valós életére kíváncsi, hanem igazából az ő életükből keresi a választ a halál és a születés titkára. A határátlépés pillanatát figyeli. Amikor a báb még mozdulatlan, halott, és a rovar hirtelen feléled belőle. Amikor a pókhálóba akadt szöcskeféle még él, de a fürge pók szoros hálót sző köré, bebábozza. Mikortól él már, meddig él még, hol a határ pillanata, honnan, milyen világból érkezik az élő lény, és hová távozik? Ezek a kérdések érdeklik igazából a rendezőket. Nem a bogár élete, hanem az ember halála és születése. Számukra nem a mikroszkopikus élet, nem az egysejtűek, paraziták, vírusok, mikroorganizmusok világa a mikrokozmosz, hanem egy szemmel is látható, jól ismert világ, amelyet láthatóbban tárnak elénk. Csak a szabad szemmel is látható világnak van határa a nem látható felé. A láthatatlan világ már eleve határon túli és végtelen. És a filmet maga a határ érdekli, amelyet számára csakis a láthatóság határa szemléltethet.

A kaptárszerű cellákat mozgó, undorító, nyálkás élő kocsonya tölti meg, mint valami ősanyag, plazma, minden élet alapanyaga, maga az őskezdet képe. Majd a kocsonyadarabok tetszhalott álomba merülnek, kemény héjat növesztve maguk köré, azután ezt föltörve sorban kimásznak celláikból a kész, kifejlett darázsszerű lények. Honnan kezdődik az ő életük, mit éltek meg születésük előtt, és külön-külön egyedi lények-e ők, vagy csak egy kaptár-lény magjai, akik úgy repülnek szanaszét a világba, mint ahogy a virág hagyja rájuk széthordani a virágport, vagy ahogy a fenyő hagyja a szélre tobozának szárnyas magvait?

A rovar átmenet állat és növény között – írja Rudolf Steiner, az antropozófia atyja. Léte legalább annyira növényi, mint amennyire az állatvilághoz is tartozik. Határon áll. Ahogy a növény léte egy „mély-alváshoz” hasonlítható állapot, a rovar úton van a felébredéshez, köztes lény, az ő létformája valamilyen „transz-állapot-szerű” lét. Olyan, mint a filmen az imádkozó sáska, amint hódol a természetnek.

Ahogy egy növényi magban az egész növény képe benne van, és egyetlen mag az egész növényt reprodukálja, úgy hordja a kész, teljes egyedet egyetlen rovarlárva. Úgy kel ki belőle a bogár, ahogy csírázik a mag.

„A csírázó mag titka a feltámadó test titka” – írja Merezskovszkij. „A lélek »halhatatlansága« csak szellemi eszme, ellenben a hús feltámadása tapasztalat – írja ugyancsak ő az ókori Egyiptomról. – Egyiptom nem törekszik a halhatatlanság metafizikájára, hanem a feltámadás fizikájára, a húsnak a feltámadását magától a hústól tanulja.” A rovarlárva múmia. A lárvából megszülető rovar lassított látványa annak a titoknak a rabul ejtési kísérlete, hogy a feltámadás által valóban legyőzhető-e a halál? A láthatatlan és az alig látható technikailag láthatóvá tehető, de láthatóvá tehető-e, hogy mi történik a halál utáni és feltámadás előtti testben? És ha láthatóvá tehető, elűzhető-e ezáltal a halál?

A szövőpók sűrű, finom fonállal szövi be áldozatát. Egy vízirovar a víz felszínére emelkedik, hogy egy-egy korty levegőből egy-egy buborékot készítsen. Ezeket leviszi sorban a víz mélyére, és épít belőlük egy nagy, üres buborékot, ebben tárolja a halott rovarokat táplálékául, de ilyenben kel ki saját utódja is. A rovarevő virág pompázó szirmai rácsukódnak az óvatlan dongóra, virágkehelybe záródva leli halálát. A halál mumifikálódás, begubózódás kehelybe, pókfonálgömbbe vagy buborékba. A gubó bölcső is, legyen az ugyanezen buborék vagy hangyatojás. Láthatunk a filmen valamilyen rovart, amint maga épít saját maga köré tojáshéjat, hogy ebből kikelve, e héjon magát átrágva, az legyen első tápláléka. Minden önmagában teljes, gömbszerű, akár gubó, akár múmia, tojás, vízcsepp, napkorong vagy telihold: mindenre az egymásban tükröződő teljesség képe vetül. Mindenben az Egész képe csillog. Két felnagyított hangya iszik egy óriási vízcseppből, mely egész testüknél is nagyobb. A vízcsepp, a harmatcsepp, esőcsepp, a buborék éltető közeg, bölcső, tápláló tömlő, sírbolt kupolája, de egyben fénytörő gömb is, azaz optika, mely a világ látszólagos képét vetíti a szembe, ami úgyszintén optika, vagyis buborék, az Egésznek fénytörő gömbje. Mikroszkóp vagy távcső, filmfelvevő vagy vetítő – mind üveglencsék rendszere: fagyott buborékok világa. A film eme „természeti fikciónak” nevezett új, szuperközeli, mikrokozmikus látomásos műfajában újra megmerítkezik saját eredetében, az optika kozmikus értelmezésében.

Az egyik filmjelenetben a szédülten rohangászó hangyákra egy nagy madár árnya vetül. Azután a madarat látjuk, amint sorban felcsipegeti és felfalja a hangyákat. A rovaroknak a madár az Isten. A létezés dimenziók áthatása, a létsíkok egymás mikrokozmoszai, egymásban való szemlélései a határon túlinak, az ismeretlen dimenziónak, az isteninek. Ekkor következik talán az egyetlen olyan jelenet, képsor, amit nem a természetben vettek föl, hanem modellált, animált kép: a madárból belülről, az ő szemnyílásán át, de emberi szemmel láthatjuk a hangyákat. Egy fekete takarást láthatunk kör alakban kivágott lyukkal, amibe, mint egy szembe, hangyák másznak. A valóság áttör a megfigyelőn, a festő vászna áthasad, a papír átszakad az írástól a könyvben. Megismerés csak ott jön létre, ahol a tárgy és a szem között távolság van. Ha távolság van, akkor nem látunk „színről színre”, csak „tükör által homályosan”, a világ csak képzet, csak érzéklet, csak olyan, amilyen a látás, minden csak optika, mint amilyen a film, csak mozgó, színes felület. Ha a bogár belemászik a szembe, a „szembogárba”, az igazság olyan közel kerül, hogy nem látunk tőle semmit.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/05 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1637