Tudósok a moziban: GenetikaAz origóA genom lelkeGéczi Zoltán
Cahill sci-fije elveti a fősodorbeli génmozik közhelyeit, provokálja a genetikát ellenző/istenítő fundamentalistákat.
„Az emberiség valódi
megismerése csak az élet által lehetséges. Felejtsd el a fizikát, felejtsd el a
kémiát; mindössze szondák, amelyek mintát vesznek az élő anyagból.
Számítógépek? Pusztán szimulálják vagy modellezik az életet. A Sejt a Király!”
– írta Paul Di Filippo 1996-ban közzétett kiáltványában (Ribofunk: The Manifesto). A genetika fejlődésével a kibernetika
szupremáciáját hirdető cyberpunk helyébe a biotechnológiai forradalom lehetséges
következményeire fókuszáló biopunk lépett, és a tudomány ismételten
visszaigazolta a fikciót: húsz év sem telt el, és a transzgenetikus hibridekről
(például a kristálymedúzából kiemelt DNS-szekvenciával kombinált kisemlősök), a
GMO- és az anti-GMO lobbi ádáz harcáról, vagy az energiapazarló közvilágítást kiváltó
lumineszkáló fákról szóló hírek bevonultak a tévéhíradók kisszínesei közé. Az
evolúciós elmélet publikálása óta nem volt rá példa, hogy az etika, a vallás és
a tudomány szószólóiban hasonlóképpen lángoljon fel az elfojtott szenvedély – a
genetika azonban kellő intellektuális muníciót, s mellé tágas spekulatív teret biztosít
a lázas vitákhoz.
Az origó (I Origins, rendezte: Mike Cahill, 2014) ritka érdeme, hogy eredeti
forgatókönyvének, életszerű karaktereinek, jól vezetett dramaturgiájának
köszönhetően nem tesz egyenlőségjelet a tudomány és a blaszfémia közé; közelít,
nem távolít; szintetizál, nem pedig izolál. Hiszen a tudomány végső soron maga
is hit: hit a világ megismerhetőségében, az ok-okozati viszonyok
leírhatóságában.
*
Dr. Ian Gray (Michael
Pitt), Az origó főhőse, mélyen hívő
ember: csökönyös ateista. Molekuláris biológusként a szem evolúcióját kutatja,
munkahipotézise szerint a törzsfejlődési folyamat kimerítő leírásával
feltöltheti azokat a tudományos réseket, amelyek végső menedékként szolgálnak a
„hézagok istene” számára. Nem különösebben érdekli a kutatási eredmények
gyakorlati hasznosításának lehetősége, mindent vagy semmit alapon játszik, az
emberi létezés alapjait kívánja meghatározni a spirituális koncepciókkal
szemben. A PAX6 gén aktiválásával szemet konstruál a vak féregnek, gigantikus
biometrikai adathalmazt analizál, mígnem előáll a végső egyenlettel, amelyet
könyv formájában is publikál, a nyilvánosság előtt hívva tetemre az intelligent design-elmélet híveit. S
miután elkészül a nagy mű, egy személyes tragédia, illetve egy értelmezhetetlen
rendszeranomália messze földre szólítja el, ahol megdöbbentő felfedezést tesz,
s bár a Föld átellenes zugában szerzett tapasztalat nem állja ki maradéktalanul
a ráció kritikáját, világnézetét fenekestül felforgatja.
A forgatókönyv főszereplője
fiktív karakter, ám hasonló pálfordulásra a valós életben is volt már példa: a
magas szintű tudományok művelői közül sokan akadtak az elmúlt évszázadban, kik
holmi foglalkozási ártalomból kifolyólag hívőkké lettek, mások pedig éppen
munkájuk következtében tagadták meg a teremtő hatalom koncepcióját. Mike Cahill
legragyogóbb alkotói erénye a folyamat közérthető bemutatásában rejlik: a
metafizikai problémákról is emberi léptékben gondolkodik, s miként bemutatkozó
filmje (Felettünk a Föld, 2011), Az origó is képes rá, hogy triviális
jelenségekből, hétköznapi megfigyelésekből (az emberi írisz egyedi mintázata) származtasson
le univerzális kérdéseket (emberi lélek és lélekvándorlás). Zsánerek között
utazik, borderline mozikat készít, elegáns
természetességgel ötvözve a karakterdrámák, a romantika, a misztikum és a
keményvonalas science-fiction jegyeit. Ellentmondásokat old fel, ugyanakkor
gondosan kerüli a túlzásokat (érdemes mérlegelni, milyen mozit rendezett volna
Christopher Nolan ebből a forgatókönyvből), rámutatva, hogy a tudomány nem
szükségszerűen a materialista filozófia harcos inkvizítora, hanem egy az emberi
lét örök kérdéseinek lehetséges kulcsai közül. Központi szereppel ruházza fel a
genetikát, miközben a spiritualitás koncepcióját sem kívánja megcáfolni – ahogy
Salvador Dali egyedi esztétikáját, festményeinek értékét sem rombolja le, hogy
képeiben meghatározó szerepet játszanak a matematikai mintázatok.
*
Dr. Ian Gray, bár
korántsem elfogulatlan, de etikus tudós, nem óhajtja kisajátítani vagy
közvetlen anyagi haszonra váltani munkája eredményét. A valóságban ritka az a
kutató, aki megengedheti magának az önzetlenség luxusát: a Human Genome Project
anyaga nyilvános, ugyanakkor a jelenleg zajló genetikai projektek 95 százalékát
különböző korporációk finanszírozzák, amelyek értelemszerűen szabadalmi
védettséget igényelnek a költséges kutatásokból kinyert eredményekre alapozott
technológiákra vonatkozóan (az amerikai Legfelsőbb Bíróság döntése szerint természetes
génállomány leírása nem képezheti szabadalom tárgyát). A gyógyszeripari,
orvostechnológiai, mezőgazdasági-vegyipari óriáscégek hétköznapi gyakorlata ma
is temérdek aggályt vet fel, amelyek ritkán érnek el a tömegekhez, és
legfeljebb a tudomány felől érkező dokumentumfilmesek érdeklődését képesek érdemben
felcsigázni (közülük is kiemelkedik a lengyel származású Bertram Verhaag
trilógiája: Life Running out of Control,
2004; Percy Schmeiser, 2009; Scientist under Attack, 2009). Holott a
huszonnegyedik órában járunk, s meglehet, érdemes volna hangosabban verni a lélekharangot,
mert a biológiai diverzitás, azon belül is a humán genom éppoly kitettséggel
bírhat a biotechnológia felől érkező hatásokkal szemben, miként egy tetszőleges
haszonnövény naturális populációja, amelyet balszerencsés széljárás esetén könnyedén
felülfertőz a szomszédos táblán termesztett GMO-vetőmag – és bár a szükségképpen
hiányos információ önmagában még nem garancia a józan döntésekre, az általános tájékozatlanság
bizonyosan pusztító tévedésekhez fog vezetni.
„Az emberek nem akarják
tudni, hogyan történnek a dolgok. A gyógyszert akarják, a kutatási folyamat nem
érdekli őket. Kényelmetlenül érzik magukat, ha tudják, milyen út vezetett az
eredményhez.” – moralizál az ebédre elfogyasztott hal földi maradványai felett
Dr. Chiba, a Testi hibák (Errors of the Human Body, 2012)
mellékszereplője. A kertvárosi háziasszony nem akadékoskodik holmi
tudományetikai problémák miatt, amikor a génmódosított paradicsom hűtés nélkül
is friss-feszes marad hetekig; ha holnapután rendelkezésre állna a
Parkinson-kór vagy a hasnyálmirigyrák retrovírusba kódolt ellenszere (a
prokarióta genom retrovírusok általi módosítása már laboratóriumi gyakorlat),
senki nem utasítaná vissza elvi okokból, ha ezáltal menthetné meg szeretteit. A
genetikával foglalkozó filmek konfliktusai sajnálatos módon ritkán nőnek túl a
bulvár színvonalán, ugyanakkor nem csekély képmutatás is tetten érhető ezekben
a forgatókönyvekben. Az összetett DNS-vizsgálatok és a vonatkozó orvosi technológiák
nyilvánvalóan költségesek lesznek, tehát sokan kirekesztődnek a génterápiás
gyógyászat áldásaiból; hasonló helyzetben ki diszponálhat élet és halál felett
(A sziget, 2005)? Hol húzódik a határ
a terápiás alkalmazás (Testi hibák,
2012; Háborgó mélység, 1999), a
törvény szintjére emelt eugenetika (Elátkozottak
gyermekei, 1964; Gattacca, 1997; Code 46, 2003), a biotechnológiai
beavatkozás (Hanna – Gyilkos természet,
2011), a klónozás általi másolás (Godsend
– A teremtés klinikája, 2004) és a teremtés között (Szárnyas fejvadász, 1982; Hibrid,
2009)? Mindeközben előszeretettel feledik, hogy a fenti dilemmákat bajosan
lehet az adott vonatkozásban jogos felvetéseknek titulálni, hiszen egy közönséges,
penicillinnel kikúrálható bakteriális infekció is lehet végzetes, ha a
fertőzött személy egy közép-afrikai falu lakója, ahogy az újszíves páciensre
sem tekintenek jeges rettenettel, mint Dr. Frankenstein szörnyére.
Az évtizedek óta velünk
élő kérdésekre nemhogy tökéletes válaszokat nem sikerült találni, de még a régi
határok feltérképezése sem járt sikerrel, eredendő tisztaságunk víziója önhitt
káprázat csupán: gondoljunk a nemzetközi illegális szervkereskedelem
virágzására, vagy az utódaink globális jövőjét fenyegető üvegház-hatásra,
amelynek legfőbb előidézője a szarvasmarha- és a sertéstenyésztés; vagyis az
őssejt-kísérletek rideg elutasítása vagy a klóntechnológiával létrehozott hús
fogyasztásának megtagadása korántsem a morális felsőbbrendűség kétségbevonhatatlan
gesztusa. A kollektív és az egyéni felelősség elve önmagában is egyre nehezebben
definiálható, mert a rettegett genetikai apokalipszis természeténél fogva nem
atomvillanás, időben és térben izolálható katasztrófa, és a kifinomult, komplex
rendszerekben érvényét veszíti a „majd ha törik, megszögeljük” elve. Így a
tudomány felelősségének etikai és vallási alapokra helyezett, gyakorta
indulatos firtatása mellett az átlagemberen is számon kérhető volna némi
körültekintés és józanság, végső soron: az elfogadás és a személyes
áldozathozatal nemes képessége.
„Gregor Mendel meghalt a
bűneinkért!” – szól a bevezetőben idézett Ribofunk:
The Manifestum egyik szlogenje. Paul Di Filippo a genetika atyjaként
tisztelt Ágoston-rendi szerzetest avatta a tudomány messiásává, Mike Cahill ragyogó
filmjében pedig a tudós személye válik a metamorfózis előidézőjévé és alanyává.
Az origó az eugenetika terrorjával
szembeszegülő emberi akarat diadalát megéneklő Gattaca ellentézise, ugyanakkor a radikális képvilága és zaklatott hangulata
miatt sokak számára riasztó, ám puritánságában is csodaszép Pi (1998) rokondarabja: Darren Aronofsky
zseniális elsőfilmjéhez foghatóan hitet tesz a világ megismerhetősége mellett, miközben
elfogadja és tiszteletben tartja az emberi természet elidegeníthetetlen, spirituális
oldalát.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 196 átlag: 5.48 |
 |
|
